Hirdetés

Dr. Polgárdy Géza: Reményik Sándor – azaz Végvári – életéről és költészetéről

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

(Némi mai áthallással és más irányú felháborodással!)

Jó messziről, a mi időnkből indítok.(Majd kiderül, hogy miért.)

Jövő évben, 2022-ben országgyűlési képviselői választások lesznek, s mi, magyar lelkű magyarok ugyan rendíthetetlen optimizmussal és nagyfokú várakozással, de némi bizonytalansággal tekintünk e tavaszi esemény elé. Egyrészt erősen bízunk benne, hogy miként 2010-ben, 2014-ben és 2018-ban is győzött hazánkban a józanész és a magyar megmaradás, a magyar fennmaradás pártjai, a Fidesz és a KDNP győztek a választásokon, így lesz ez 2022-ben is! Másrészt a helyhatósági választásokon Budapest és néhány nagyváros elkeserítő eredményeket produkált és az úgynevezett „ellenzék” győzelmét hozta. Ez utóbbi miatt van bennünk némi bizonytalanság a jövő évi választásokat illetően, mint fentebb említettem.

Utóbbi „eredményt” a proli mentalitásra vezethetjük vissza! A rendszerváltástól számítva eltelt ugyan harminc év, de az ország lakosságának egy jelentős részébe a szocializmus évtizedei alatt belepréselt, belesulykolt proli mentalitást nem sikerült leküzdeni.  Sőt! Ha a főleg fiatalok alkotta „momentum”-ra gondolunk, e véglény mentalitást eredményesen adták tovább! Ha feltesszük a kérdést, hogy miért, akkor az én válaszom az, hogy azért, mert a MAGYAR NEMZETNEVELÉS SAJNOS FABATKÁT SEM ÉR! EGYSZERŰEN NINCS, NEM LÉTEZIK!

De részletesen nem erről akarok írni!

Csak megemlíteni, hogy Reményik Sándor, Bartha Miklós, Somogyvári Gyula, Sajó Sándor, Tormay Cecile, Nyírő József, Wass Albert, Urmánczy Nándor és a magyar géniusz megannyi más nagyságának a kultusza teljesen hiányzik! Ma már említésük nem tilos, mi több, olykor elő-elő is fordul, de mintha ímmel-ámmal történne csak!  Amíg az említettek és hasonló, eszményi magasságokba tört társaik nem nyerik el méltó helyüket a magyarság tudatában: ne reménykedjünk a minőségi nélkül emberek, a prolik számának csökkenésében! E primitív élőlények túlburjánzó létezését illetően ne reménykedjünk a változásban!  Budapest, Miskolc, Szeged és sajnos még hosszan sorolhatnám a magyarság számára „elesett” városokat, a helyhatósági választásokon már megmutatta proli arculatát! És jövőre, az országgyűlési választásokon? Kíváncsian várom a majdani eredményt!

+++

Mindezt bevezetőnek szántam.

Bevezetőnek nemzeti tragédiánk, Trianon országcsonkoló fájdalma legnagyobb megszólaltatója, Reményik Sándor élete és költészete rövid ismertetése elé.

Reményik Sándor Kolozsvárott született, 1890. augusztus 30-án és itt is hunyt el, 1941. október 24-én, azaz csaknem nyolcvan éve. Családja a Felvidékről került Erdély fővárosába: építész atyja Reményik Károly Dobsináról, édesanyja Bretz Mária a Felső-gömöri Jólészról.

A költő indulásáról a következőket írta Sövényházyné Sándor Judit:

„Szülőháza a regényes Farkas utca egyik mellékutcájában áll. Városi, főúri kis palota, vaskeretes, vaspántos ablakokkal. Első emeleti bérlakásában látta meg a napvilágot Reményik Sándor. Szinte sorsszerű, hogy itt tanult meg járni, elesni, felállni: ebben a városrészben, amely ősi kollégiumával, egész országot lelkesítő hangulatú színházával a város szellemi magja volt. Itt járt iskolába és szívta magába azt a szilárd bizonyosságot, azt a hitet, amelyhez egész életén át minden áron hű maradt és szinte véres lemondás és áldozatok árán is ragaszkodott.”

Aztán családja a város Óvár nevű részébe, ott is a Szentlélek utcába, Mátyás király szülőházának közvetlen közelébe költözött. Majd újabb lakhely a kincses városban, a nevezetes Dónát úton, a Szamos partján emelkedő tornyos villában.

Atyja kívánságára az egyetem jogi stúdiumait kezdte látogatni, noha semmi örömét nem lelte a paragrafusok világában. Így aztán filozófiát és irodalmat is hallgatott, s előbb-utóbb bizonyossá vált, hogy jogász ugyan nem lesz belőle! Gyenge fizikumú, törékeny idegrendszerű ifjú volt, ráadásul a látása is erősen megromlott! Mindezek hatására abbahagyta tanulmányait, s mivel családja anyagi helyzete ezt lehetővé tette, – mai szóval élve – „szabadúszó” költő lett. Egész életében nem kellett munkát vállalnia.

Első verseskötete a Fagyöngyök szülővárosában jelent meg 1918-ban. Induló kötetének költeményeiben a századvégi „világfájdalom” szólal meg: Vajda János és Reviczky Gyula bús-borongós hangja verseiben erősen felismerhető. Annál váratlanabb a folytatás! Úgy Mindhalálig (1918) mint Végvári versek (1918-21) című kötetei a román uralom alá került, kisebbségi sorsra kárhoz- tatott erdélyi magyarság fájdalmas kiáltásai. Kitartásra, a szülőföldön mara-dásra buzdította honfitársait. Helytállásra, ottmaradásra ösztönző az egyik leghíresebb Végvári vers, az Eredj, ha tudsz című is, melynek egy részlete szerint:

„Eredj, ha tudsz…
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagyvilágon
Könnyebb lesz majd a sorsod hordanod.”
Reményik Sándor, édesanyja, testvére Sarolta és jobb szélen az édesapja

…Tudom, hogyne tudnám, hogy 2021 magyarországi prolijainak e sorok nem mondanak semmit! Még orvosok is gyorslábú nyulakként pucolnak meg, iszkolnak el a szülőhazából, ha Angliában, vagy máshol a nagyvilágban gazdagabban kosztolhatnak! Hazaszeretet? Hát az meg mi? Persze van, aki nem elmegy, hanem idejön, méghozzá Kanadából bomlasztani! Meglengeti a momentumos orvosnő a szivárványos zászlót és lenyúlja az EU-pénzeket! Nesze neked XXI. századi „erkölcs” nesze neked magyarság, tobzódnak a carpe diem (élj a mának) nihilistái!…

Na, de legyen csak élesebb a kontraszt Reményik és a mi időnk silány, hitvány, nívótlan véglényei között! Álljon itt csak egyetlen versszak Reményik Mindhalálig című költeményéből:

 

„Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital,
Sebemre ír és bánatomra dal,
Tűzhely, amelyre térni soh’se késem.
Márvány, amelybe álmaimat vésem.
Át egen, földön, folyón, tengeren,
Rögön, hanton, koporsófedelen:
Szeretlek mindhalálig, nemzetem!”

 

„Nemzet?” Hát az meg mi? – kérdezi a Kanadából jött szivárványos zászlót lengető bomlasztó. S ne csodálkozzunk! Ezt a nemzetietlen mételyt szívta, hörpölte, szürcsölte magába a családjában, az iskolában, a barátai közt, s kénköves, fertőző leheletével ezt a fertőt permetezi szét a mai magyar közéletben!

Forogsz a sírodban, jó Végvári?

Tudnod kell Sándor, hogy ezek a momentumos magyarországi férgek Erdélybe járnak, az ottani magyar pártok magyar jelöltjei ELLEN ÚSZITANI az erdélyi magyar választókat! Román párt mellett korteskednek, – mert, hogy az neolibsi, mint ők! Igen-igen! Lehetséges volt ilyen mélyre süllyedni!

Reményik-Végvári 1921-től a híres erdélyi lap, a Pásztortűz főszerkesztője, 1926-ban az Erdélyi Helikon alapító tagja. Sorra jelennek meg verseskötetei. 1920-ban a Csak így, 1921-ben a Vadvizek zúgása, 1924-ben A műhelyből, 1925-ben az Egy eszme elindul, és az Atlantisz harangoz, 1927-ben a Két fény között, 1932-ben a Szemben az örökméccsel és a Kenyér helyett, 1935-ben a Romon virág és 1940-ven a Magasfeszültség. Már halála után, 1942-ben Egészen címmel a hátrahagyott versei.

Reményik hívő, evangélikus költő volt. Említsük is meg Miért hallgatott el Végvári? című méltán híres versét, illetve csak az ebből oly sokat idézett két sort:

„Nem a mi dolgunk igazságot tenni,
A dolgunk csak igazabbá lenni.”

Aztán említhetjük másik híres versét is, az Ahogy lehet címűt, amelyet a morbus minoritas, a kisebbségi sors titkos baktérima (vagy inkább vírusa? hiszen  most, hogy emlegetjük,2021-et írunk!) által megfertőzött kolozsvári református püspök, a Budapestre repatriált Makkai Sándor esszéjére (Nem lehet) írt válaszul. Ebben többek között ez áll:

 

„De aki másképpen tehetne helyünkben,
Az vesse ránk az első követ!
Minden percünk kínzó kiegyezés:
Ahogy lehet…”

 

…Amikor 1941 őszén meghalt és Kolozsváron végighaladt a temetési menet, a városban megállt az élet! Amerre a fekete ruhás gyászolók serege elvonult, ezrek sorakoztak fel az utcákon. Csend volt. Az emberek némán álltak és csak befelé könnyeztek! Erdély búcsúztatta nagy fiát. Aki innen, ahol élt, immár elvonult, a halhatatlanok örök, magyar Nemzeti Panteonjába.

A menet célja pedig a Házsongárdi temető volt. A koporsónál gróf Bánffy Miklós mondott búcsúszavakat, melyeket Kós Károllyal közös lapja, az Erdélyi Helikon novemberi száma közölt. E lap decemberi száma pedig Reményik Sándor emlékszám lett. Pályatársai búcsúztak itt a nagy halottól, Tavaszy Sándor például így:

„Nem volt soha közéleti ember, nem vett részt semmiféle társadalmi vagy kulturális küzdelemben, nem állott az élén semmiféle akciónak, de még az élharcosok közé sem tartozott, magányos életű aszkéta volt, s mégis ő vívta közöttünk a legelszántabb küzdelmet.”

Mi pedig most, 2021. augusztus végén, egy szürke délutánon, mély tisztelettel hajtunk fejet a legelszántabb küzdő időbe vesző törékeny alakja előtt, Rá gondolva, meg a magyarság iránti törhetetlen szeretetére…

A szerző nyugd. jogász, közgazdász, szociológus. De aktív közíró

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás