Donyeck… Soha nem voltam én arra, a szívem mégis ott szakadt ki és hullott a földre…

Megdöbbentő beszámolóval jelentkezett Tamás barátunk a Krímből. Külön kérte a NIF szerkesztőségét, hogy ezzel a beszámolóval kiemelten is foglalkozzunk. Szóljon hát ez a történet minden nemzetét szerető magyarnak a világ bármely pontján is él, mert látnunk kell, hogy a kárpátaljai magyarság mily kiszolgáltatott helyzetben van, hogyan semmisítik meg nemzettestvéreinket, akiknek semmi keresnivalójuk ebben a véres háborúban. 

NIF

***

Többetek kérésére a HátOrszág 2025. április 28-i adásának szöveges leiratával jelentkezem. Mátyás levelével és az általam hozzáfűzött sorokkal…

A mai Hátország adása rendhagyó lesz. Egy olyan e-mailt olvastam el magyar idő szerint 10 óra után, ami, nem tagadom, székhez ragasztott egy időre…

Agyam és lelkem koncentrációja elveszett és kiléptem valamiféle térbe, ahol nem a jelent vizsgálja az ember, hanem a múltnak és a jövőnek valami olyan egyvelegét, amely elérhetetlen távolságban van a hétköznapi gondolkodás során…

A levél feladója Mátyás (a védelme miatt még a keresztnevét is megváltoztattam), a Keleti-Kárpátokban élő magyar nemzettársunk. Mátyás néhány napja veszítette el fiát valahol Donyeck rengetegében egy olyan háborúban, amelyhez semmi köze nem volt és amelynek már régen véget kellett volna érnie…

Mátyás 8 iskolát, vagy ahogy arrafelé és mifelénk a Párciumban is mondották, oskolát végzett. Dolgos ember volt világ életében, 15 éves korától már csak a földnek és a jószágnak élt és ahogy a parasztéria felvilágosult tagjai, rengeteget olvasott.

Ki merem jelenteni, hogy több diplomás embereket meghazudtoló módon fogalmazta és szerkesztette meg történetét, egy olyan esemény után, amely egy apa számára a világ legfájdalmasabbja…

Mátyás a következő sorokkal tisztelt meg engem és benneteket is…

Kedves Tamás!

Mély fájdalmam közepette írok most neked, oly valakinek, akit soha életemben nem láthattam. Kérlek ne haragudj énreám a tegezésért, de valahogy nem áll rá a gondolatom, hogy magázzalak. Minden nap itt szólsz nekem a fülembe, ha az állatot intézem, ha csak sétálok egyet a mezőn vagy vizet hozok fel, minden alkalommal bekapcsolom a legújabb adásaidat. Sokszor még a régebbieket is, valahogy jól esik nékem.

Tudom, hogy soraim megtalálnak téged és megérted azok lényegét. Megérted miért fogtam tollat és miért hozzád címzettem meg ezen irományomat. Igen, tollat, mert én már csak ilyen régimódi vagyok. Először leírtam egy kicsit gyűröttes szürkés lapra, azután bepötyögtem a számítógépen. Számítógép… ki gondolta volna, hogy én egyszer ilyet fogok használni… de Máté fiam megtanított reá. Azt mondta, apám, ez fontos magának. Higgye el nekem, egyszer még hálás lesz ezért.

Azt hittem bolond a gyerek, de beadtam a derekamat. Nem tagadom, élveztem is a dolgot. Leginkább azt, hogy a munkája mellett végre volt egy kis idő arra, hogy kettesben legyünk és együtt csináljunk valamit. Ahogy kikerült a kisoskolából, elment a technikumba. Ottan kitanulta a szakmát, számítógépekkel foglalkozott. Már kiskorában is mindent megcsinált azokon a masinákon, volt hogy a disznó még nem kapott enni, de a gép már zúgott a szobájában… úgy voltam vele, hagy csinálja, nem bántottam érte. Egyrészt azt gondoltam, hogy ezzel a hozzáállásommal az anyját újra magamba bolondíthatom így 25 év után, másrészt az igazat megmondva tetszett a fiú lelkesedése. Igen, jól láthatod, Máté fiam kései gyermek lett… már úgy tűnt talán soha nem is lesz gyermekáldás a házban, aztán a Jóisten lenézett reánk és megsegített.

Életemben nem sokszor sírtam, de akkor bizony egy hétig nem lehetett hozzám szólni. Férfit nem engedtem magam közelébe, nehogy lássanak ilyen gyöngeségömben. Gyermekem lesz… csak erre tudtam gondolni és dícsértem az Urat, hogy ily keggyel áldott meg.

Nem is akármilyen gyermek született ide. Dolgos, értelmes szemű és agyú, megalkuvást nem tűrő, amolyan nyakas magyar kölyök, tudja Tamás maga jól, mire gondolok.

Igen… ilyen gyermek volt az én fiam. De nehogy azt gondolja, hogy utána lankadott volna a fegyelme. Nem… tanult tovább és munkát szerzett magának egy magyar vállalkozásnál. Már úgy értem csonka-magyarországinál.

A minap néztem meg a térképet ugyanis. Őszintén megmondom magának, nem tetszett amit én ottan láttam. A fiam középiskolai földrajzatlasza volt az, szereztem neki akkoriban magyart, mégiscsak az anyatejjel szívta magába magyarságát és kereszténységét, hát akkor hagy tudja csak meg a történelemkönyvekből is, hogy miféle nemzet sarja.

De miután elkalandoztak a gondolataim a térkép nézegetése közben, lapoznom kellett tovább. Néhány oldal és a csodálatos Kárpát bércekről eljutottam egyenest Donyeckig. Donyeck.

Soha nem voltam én arra, a szívem mégis ott szakadt ki és hullott a földre. Ukrán parancsra szakították ki. De bár csak az én szívem veszett volna oda, de nem így történt.

Máté fiam április 25-én, ütközetben elhunyt. Alig egy hónappal azután, hogy Ungvárban elhurcolták az ukránok és kocsiba dobták, az én drága Máté fiam Zelenszkij rablóbandájának áldozata lett.

És íme most, valóban hálás vagyok a fiamnak arra, hogy megtanított, miként lehet képes egy kárpátaljai magyar paraszt is leírni ezen mondókáját. Talán ezen levél rámutat arra minél több magyar testvéremnél, hogy mink itten elveszünk. Minket itten halálsorra küldenek… a fiamat is arra küldték.

Tudja Tamás, én nem tudom hány levelet írok még életem folyamán, de ez mostan nagyon fontos nekem. Lehet nem lesz már ennél fontosabb egy sem. Régen, mikor drága táncoslábú menyecskémmel leveleztünk, valahogy még jobban pörgött a kezem. Közel 45 éve volt az már lassan. 45 éve. Kimondva mily erős súlya van ennek a számnak. 45 év. 45 év jóban, rosszban. Szegénységben, gazdagságban… főként szegénységben. De kitartva egymás mellett.

És most életünk legnagyobb próbája előtt állunk. Most mennem kell, mert az én áldott feleségemet kell vigasztalnom. Imádkozzatok értünk!

Eddig a levél, eddig Mátyás sorai.

 

Kedves Mátyás!

Nehéz mit mondanom neked! Én, aki nem szoktam kerülgetni a forró kását és ami a szívén az a száján van, most nem találok szavakat.

De nem is csoda ezt talán, mert erre igazából nincsen szó. Nem is lehet.

A lelkemben és az agyamban mély fájdalommal teli gyűlölet kering. Kár lenne tagadnom, soha nem is tennék ilyet. Bizonyosan ifjonti hév is diktálja ezen lüktetést a testemben, de egy pillanatig sem küzdenék ellene és hagynám, hogy alkalom adtán kezemet is irányítsa.

Engedd meg, hogy magam és közösségünk nevében is őszinte részvétet nyilvánítsak ki felétek. Tudom miért nekem, nekünk írtad ezt a levelet. Pontosan tudom és kérem a Jóistent, kérem a Gondviselést, hogy enyhítsen fájdalmatokon és egyszer, ezen földi életben, mély tisztelettel meghajolva megszoríthassam ezen sorok írójának a kezét, a te kezedet. Addig is annyit tehetek, hogy minél több emberhez, minél több igaz magyarhoz eljuttatom soraidat, eljuttatom történetedet.

A lelkedet több tízezer magyar fogja megismerni, erről gondoskodom. Ma, ha hiszed, ha nem, többet tanítottál nekünk, mint pusztuló világunkban bárki képes lett volna. Megmutattad azt is, hogy milyen erő is lakozik a Keleti-Kárpátokba elszakadt nemzettársaink szívében. Milyen erő lakozik egy igaz magyar ember szívében.

A levélből nemzettársunk azonosítására alkalmas sorokat kihagytam, részben átírtam. Nevét megváltoztattam, a többit változtatás nélkül közöltem. A tartalmat Mátyás engedélyével tettem közzé.

 

Készítette: Magyar B. Tamás (Tamás a Krímből)

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)