KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Czeglédi Andrea: Kósza gondolatok a Parlament előtt…

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Talán néhány perc, de az is lehet, hogy csak másodpercek voltak. Megálltam a templomból kijövet, Mindenszentek estéjén, a Batthyány téren, és felnéztem az égre. Szép, őszi este volt, a fogyó Hold fényesen világított. Alatta, alig egy arasznyira, az Országház megvilágított épülete nyújtózott némán és méltóságteljesen. És a Duna? Lenyűgöző és mindig más. Most lomhán és sötéten haladt a medrében, megcsillantva a város fényeit.

Kora este volt, és a nyüzsgés körülöttem a megszokott ütemben folyt – emberek, autók, villamosok, felgyorsult tempó, sietség…

Én is siettem, ahogyan mostanában mindig. Rohanok, nehogy elkéssek, nehogy valamit lekéssek, hogy mindennel időben elkészüljek. És mégis megálltam, meg kellett állnom egy pillanatra.

Ezernyi emlék és gondolat suhant át fejemben… Eszembe jutott a halvány emlék négy éves koromból, amikor a szüleimmel a Parlament előtt sétáltunk. Fáradt voltam, melegem volt, a lábam is fájt már és nem igazán érdekelt, hogy éppen hol járunk, de emlékszem rá négy évtized távlatából is. Nem tagadom, hogy akkor még a mozgólépcső számomra érdekesebbnek tűnt. Az emlék mégis megmaradt bennem, mert életemben először láthattam a román nincstelenség ellenpéldáját, az itteni jólétet.

Az emlék egy pillanatig tartott csupán és követték egyéb gondolatok. Belém villant: gyermekkoromban nem gondoltam volna, hogy ekkorát változik a világ.

Néztem a hatalmas épületet, a sötét ablakokat és azon tűnődtem, hogy mennyi rossz döntés, emberi kapzsiság, hatalomvágy tanúi ezek a falak. Milyen sok nyomorúság, mennyi éltető remény és dermesztő reménytelenség áradt az országra, eleinkre és ránk, ebből az épületből. Együtt éltünk ezzel az épülettel, figyeltük az aktuálisan hatalmon lévők minden szavát. Egyszer élet volt, máskor halál. Vele együtt élte túl a haza a Tanácsköztársaság idegen gyilkosok vezette borzalmát, a vérgőzös gyilkosságsorozatot, Magyarország megszállását, majd kétharmadának rablókézbe való átjátszását. A rablók kezébe, akik tobzódtak, s máig tobzódnak a népirtásban, népünk irtásában.

Ez is érdekelheti:  „Mindenhol ott vagyunk; meg fognak ölni titeket” – halálosan megfenyegették a Mi Hazánkat Ukrajnából (videó)

A gyászt, a haragot, az önfeledt öröm váltotta, remény az újjászületésre. Az öröm azonban nem tartott sokáig. Árulás és gyilkosság, megszállás, háború, majd újabb árulás, döntötte immár teljes, reménytelen pusztulásba az őseinktől örökölt, a Kárpát-medence uralta évezredes hazát, a magyarok számára szent Magyarországot. Gondolataimban lepereg nagyszüleim boldogsága, majd bénult döbbenete. Magyarország elveszett – talán örökre…, de nem, az nem lehet. Azt az Úristen sem engedi…

És újra idegenek és az őket kiszolgáló, idegen szívű árulók kerültek hatalomra és kormányozták a megcsonkított, lerombolt országot e falak közül és újra vérben, könnyben ázott a haza földje. Megkínozták, kisemmizték, bebörtönözték, kitelepítették, kivégezték azokat, akik azelőtt nemzetünk javát becsülettel és önzetlenül szolgálták, akik keresztény erkölccsel példát mutattak. A csőcselék pedig – erről szemérmesen hallgatunk –, velük tartott, szolgálta őket, besúgott, lopott és rombolt. Loptak mindent, ami mozdítható volt és romboltak műemléket, iskolát, templomot, útszéli keresztet. Igyekeztek mindent eltüntetni, ami azelőtt Magyarország volt. És, az a csőcselék ma ugyanaz a csőcselék, három generáció múltán is. Többen vannak, mint gondolnánk, csakhogy, most nagy részük lapul és a neki megfelelő pillanatra vár. Őrzik a padlások a nagyszülők bűnét, a lopott holmit – cinkosul. Emitt egy szék, amott egy harangocska, máshol egyéb, ebül szerzett holmi porosodik tanúként a szégyenletes múltról, amit elhallgatni lehet ugyan, de kitörölni nem.

Itt, e falak között döntöttek az országos nagy rablásról, a padlások lesöpréséről. Amikor a „nagyhatalmak” szeszélye folytán, alibi-forradalmat szítottak – kihasználva a magyar, Isten adta szabadságvágyát –, lapítottak gyáván, miközben az épület előtti téren, az odaterelt, ártatlan ezrekkel végzett az odarendelt magyar és szovjet katonaság sortüze. És némán, szürkén nézték e falak, amikor a holttesteket teherautók platójára dobálták. Újra csend lett. Perek és akasztások, menekülési hullám következett. Az anyák elsiratták fiaikat.

Ez is érdekelheti:  Zelenszkij új ellentámadással és “meglepetésekkel” fenyegette meg Oroszországot

Majdnem három évtized telt el viszonylagos nyugalomban, hiszen, a nép mindent megkapott, ami lefoglalhatta hétköznapjait. Dolgoztak, pihentek, szórakoztak, ettek és az olcsón megvásárolhatott telkeiken építkezhettek. Beindult a „ki mit tud” – szerezni, intézni verseny… és a többség boldog volt.

Eközben, a megszállt területeken, különösen Erdélyben is „ki mit tud” zajlott – a megmaradásért, a túlélésért, az életért.

A világ urai azonban, váltani akartak, és ha ők valamit akartak/akarnak, az úgy is lett/lesz. Mindenkinek kötelező lett rendszert váltani, a magyarnak is. Hitte is a jó magyar a rendszerváltást, mint annak idején, ’56-ban a forradalmat. Lestük repeső lélekkel, reménykedve.

A vén falak azonban, ugyanazokat az embereket látták. Beszélni sajnos, e falak nem tudnak – ha tudnának, már rég lerombolták volna őket, ugyanis azok az emberek – akkor, ott –, nem rendszert, csupán hullámhosszt váltottak, új köpenyt vettek föl vagy a régit kifordították. Újraosztás történt, akárcsak egy kártyapartiban, a játékosok pedig, maradtak, csupán egy-két kibicnek engedték – hogy legtöbbször feleslegesen ugyan, de –, beleszóljon.

És a nép, a többség ismét boldog volt. Mehettek Nyugatra, hitték a demokráciát és szavaztak is…, de miért…?

És az Országház ismét hangos volt… pártok és nagy viták, dráma és szavazások – „panem et circenses”.

És megtagadtak újra és újra minket. Szerződésekben mondtak le a mi Magyarországukról. Hogyan adhatják/adhatták oda a tolvajnak a tőlünk ellopott javakat?! Hiszen, minket senki sem kérdezett. Mi nem írtunk alá semmit és nem egyeztünk bele semmibe. Mi csak tartottuk makacsul, csendben, vérrel, könnyel és verítékkel magyarságunkat, magyar kereszténységünket. Tartjuk még, amíg végleg elveszünk… Átok az árulókra, a múltban és a jelenben is!

És volt ismét az épület elé terelt tömeg, idegen verőlegények, vipera, gumilövedék és vér. Voltak bent lapulók. A régi gyilkosok, árulók, pártelnökök, idegenszívű kommunisták gyermekei, unokái most is e falak közt vannak.

Ez is érdekelheti:  The Hill: Ukrajna már nem nyerhet

Az Európai Unió végül átvette a Szovjet hatalom szerepét. „Szuverének vagyunk”, de aszerint élünk, ahogyan azt Brüsszelben meghatározzák. Életünk minden apró szegmensébe begyűrűzött ez az új diktatúra, aminek talán legkézzelfoghatóbb példája a kenyér, ami számunkra, magyarok számára maga az élet, de már az Unió határozza meg, mi is kerülhet bele: némi liszt és ilyen-olyan adalékok… és ez csak egy példa a sok közül.

Szóval, sokat látott épület az ország háza, és valószínűleg sok esemény következik még, amely meghatározza, megrázza mindannyiunk életét. Jól, rosszul, remény vagy reménytelenség, élet vagy halál az egyre fogyó, maradék magyarra, azt csak a Fennvaló tudja. Imádkozom, hogy kapjunk még egy esélyt és azért is, hogy azt el ne szalasszuk.

A fenti gondolatok villanásként futottak át bennem ott, a Batthyány téren, és tovább mentem, rohantam tovább a tömeggel…

 Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt kép: illusztráció (Forrás: Pexels)

LÉLEKEMELŐ - mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük