Csak úgy elgondolkodtam 3. – Egyesek demokráciája a kettesek világában

Hát ilyen az, kedves barátaim, amikor megpróbálkozunk azzal, hogy egy szájból fújjunk hideget is meg meleget is, miközben tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy 1 seggel nem lehet két lovat megülni. Egyszer gazsulálunk a nagyságos és fényességes Európai Portának, egyszer meg az itthon maradtaknak. Bizony, kényes egyensúly ez, nagyon kell rá vigyázni, legfőképpen akkor, amikor az ember a borotva élén táncol.

Most legutóbb az itthon maradtak számára előadott showműsor éppen aktuális epizódját láthattuk, s valóban, minden magyar – ha még csak érzetben is, ha még csak a tévénéző fotöjben is, de azért –kicsikét megemelkedett, s azt hihette, valami ilyesmi kéne legyen a kormányfő, vagy hivatalosan mondva a „felelős magyar miniszterelnök” szerepét betöltő egyszerű földi halandó, szalasszák azt bármelyik, megosztásra szakosodott pártból is. Ebből kéne még több! Félve mondom ki – mert hiszen a jelek azért nem teljesen ezt mutatják – e tekintetben talán még is van egy halovány reménysugár. Ne felejtsük el, a borotvaélen történő lavírozás művészetét nem az egyetemeken, de még csak nem is a Bibó Szakkolégiumban okítják a feltörekvő fiatalság számára, asztat bizony csak az élet rögös útján elhelyezett politikai szamárlétrák grádicsain felkapaszkodva sajátíthatják el azok, akik ilyen tevékenységre adják a fejüket.

Már az őszödi beszéd kapcsán fellángolt „igazság- kontra hazugságbeszéd” esetében is láthattuk, mennyire fontos szerepe van a vonatkoztatási pont, a viszonyítási alap helyes megválasztásának. Ha nem választunk ilyen pontot, vagy ha hibásan választjuk meg, természetesen hibás következtetésekre jutunk, és a tanulságokat is hibásan fogjuk levonni. Így válik aztán teljesen érthetővé számunkra az Internacionálénak az a sora, mely szerint „a Föld fog sarkából kidőlni”. Ahogy oly harsányan danolászta nem is oly rég még a soraiból EU-komiszárt is kiállító balos bagázs.

Néztem az Európai Parlamentben lezajlott miniszterelnök ütésváltást és megint az jutott eszembe, hogy – már csak jelenlegi gyarmati létezésünk okán is – biztonságot adhat nekünk a vonatkoztatási pont helyes felvétele. Tegyük hát meg!

Az Index internetes portál „Orbán strasbourgi szereplését elemzik a külföldi lapok” című szemléző összeállítása szerint:

„Több német, osztrák és francia lap is részletesen elemzi Orbán Viktor szereplését az Európai Parlament szerdai ülésén. A Süddeutsche Zeitung szerint Orbánnak nem fekszik a demokratikus diskurzus, a Der Standard úgy látja: az EU-nak nem harcos elnökre van szüksége. A Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint viszont szó sincs arról, hogy Magyarország a diktatúra felé halad, s itt az ideje, hogy a magyar médiatörvényről objektív vita kezdődjön.”

Aszongya a Der Standard osztrák lap „Egy harcos vezeti Európát” című cikkében:

„Orbán nem gyáva. Épp ellenkezőleg. Számára egyfajta örömet okoz, ha keményen összecsaphat vélt vagy valós ellenfeleivel. Orbán ezt be is mutatta a szerdai strasbourgi ülésen. A kormányfőt nem is a bátorság, hanem a vakmerőség hajtja. Nem elég azonban önmagában a bátorság, okosnak is kell lenni és az erőpróba döntő pillanatában körültekintőnek, írja a lap.”

Az újság szerint a magyar kormányfő nem értette meg mi a feladata az Európai Unió Soros elnökének:

„Az Uniónak a csúcson erős elnökre van szükség, de nem harcosra. Orbánban egy élettragédia szunnyad: a kommunisták elleni harcban lett hős, most viszont valamiért kellene harcolnia.”

Mivé lett a világ? Vakmerőségnek számít kiállni a hazádért, amikor azt porig alázzák? De hát kinek van szüksége egy ilyen Európára? Ki akar egy olyan Európában élni, ahol egyesek csak úgy kényük kedvük szerint beletörölhetik a lábukat, mondjuk a kettesekbe, a hármasokról meg a négyesekről már nem is beszélve?

Mindeközben a bandita Kohn az asztalt csapkodva elégedetlenkedik.

OV tényleg nem értette meg a feladatot? Biztos, hogy ő az, aki nem értette meg a feladatot? Nem lehet, hogy bandita Kohn és elvbarátai azok, akik felett – magyarországi posztkommunista (elv)barátaikhoz hasonlóan – eljárt az idő, csak még nem vették észre?

Bizony, könnyen meglehet, hiszen a magyar miniszterelnök többször is tudtukra adta, az, ami eddig vót, eztán mán nem lészen többet. Valószínű, hogy a magyar kormányfő – alias Soros EU-elnök – ebbéli erőfeszítéseit bizonnyal több siker koronázta volna, ha Petőfi „hivatalában fontos kisbírójához” hasonlatosan, „szívre ható mogyorófa beszéddel adta volna tudtukra az uraknak, „hogy már hazamenni tanácsos”, magyarul ne rontsák  tovább itt a levegőt.

De nem kevésbé érdekesek a Süddeutsche Zeitung-ban megjelentek sem:

„Úgy tűnik, hogy Orbán Viktornak nem fekszik a demokratikus diskurzus – vélekedett a liberális lap kommentátora. Martin Winter szerint aki ilyen agresszíven reagál a bírálatra, és a magyar nép megsértésével vádolja az EP képviselőit csak azért, mert azok elutasítják az ő médiatörvényét, annak nincs érzéke a nyílt vitához. Az ilyen politikus oly módon tesz egyenlőségjelet saját maga és a népe közé, ahogyan azt csak autokraták vagy Napóleon-komplexusban szenvedő politikusok szokták tenni. A következő hat hónapban olyan ember áll az Európai Tanács élén, akinek kétség esetén fontosabb a hazai populizmus billentyűin játszani, mint az alapvető európai értékeken gondolkodni. Ez árt az EU tekintélyének. Egy olyan soros elnök, akiről azt tanúsítják, hogy törvényével esetleg megsértette a demokrácia egyik alapvető értékét, inkább tehertétel, mint nyereség.”

Ez lenne a demokratikus diskurzus? Ahol messziről jött ember azt mond, amit akar? Amikor meg nekiszegezik a kérdést, mondana már valami konkrétumot, mi is a baja valójában, egész nyugodtan benevezhetne a Hófehérke és a hét törpe castingjára (gyengébbek kedvéért: szereplőválogatására), bizonnyal eséllyel pályázhatna Kuka szerepére, hirtelen nem tud (vagy talán nem is akar) megmukkanni. Ez lenne tehát a demokratikus diskurzus? Diskurzus ez egyáltalán? Hiszen a diskurzus párbeszédet jelent. Azt, amikor az egyik fél leordítja a másikat, nos, sok mindennek lehet nevezni, csak éppen diskurzusnak nem.

Az Európai Parlament üléséről készült felvételt többször is visszanézve az jutott eszembe, hogy a lényeget mégis a miniszterelnök mondta ki. Pontosabban csak sejtetni engedte, mert kimondani ő sem merte. A lényeg, amihez egyfajta origóként visszakanyarodott a vita, a kétharmados parlamenti többség Magyarországon. Még pontosabban az a tény, hogy ez a kétharmados többség nem bandita Kohn-ék elvbarátainak kezében van. Mert akkor minden a legnagyobb rendben lenne. De az ismert okok miatt még sincs. Ezért van az, hogy a szokatlanul nagy arányú győzelemmel/vereséggel (nézőpont kérdése csupán) véget ért demokratikus választás eredményét diktatúraként fogják fel.

Félnek tőlünk. Félnek a nagy arányú ellenállástól, amit ez a nép a már-már végletekig leszűkített eszköztárral is ki tudott harcolni, csakhogy eltakarítsa az útból húsz év posztkommunistákban lerakodott mocskát.

Félnek tőlünk. Félnek, mert a magyarság a Jóisten népe. Félnek, mert a tömegemberré silányítás után is maradtunk annyian, akik fel mertük emelni a tekintetünk, és azt mertük mondani, hogy eddig és ne tovább.

Félnek tőlünk. Félnek, mert nemcsak, hogy egyre többen vannak, akiknek – ha lassan is, de – nyílik a szemük, de már annyian vagyunk, hogy félelemmel tölti el őket az az egyet akarás, amiről a magyar nép tanúbizonyságot tett. Legalábbis azon része, amelyik vette magának a fáradságot és elment választani.

Vajon ilyen Európát ígért nekünk annak idején a francia becsületrend bülbülszavú bajnoka? Ez lenne a fennen magasztalt európai értékrend és demokrácia, ahol majd mindenkinek jó lesz?

Visszatérve az Európai Parlamentben lezajlott ütésváltásra. Kering a világhálón egy kép. Egy bombát szóró repülőgép látható rajta, a kép tetején és alján egy felirat angolul, amely szabad fordításban valahogy így hangzik: Ha nem jössz a demokráciához, a demokrácia jön el hozzád. Rögtön ez a kép ugrott be. Az jutott eszembe, amit a magyar miniszterelnök többször is kimondott, a kétharmaddal van a bajuk. Pedig ez a kétharmados helyzet demokratikus választások útján állt elő. Emlékeznek még Jörg Hayderre? Miféle demokrácia is ez? Az európai? Ez lenne az európai demokrácia? Ha nagyságoséknak nem tetszik a választások eredményeként kialakult hatalmi berendezkedés és erőviszony, akkor nem komilfó? Akkor nem ér az egész? És csak úgy hipp-hopp, kívülről beledirigálnak, meg belepofáznak, hogy mi legyen? Milyen jogon? És milyen jogon vonják kétségbe egy nemzet választáshoz való jogát? Kicsodák ők? Kinek képzelik magukat? Mindenhatónak? Ne adj’ isten, Istennek?

Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim! – ha már a miniszterelnökről beszélünk. Tegyék a szívükre a kezüket, ilyen Európát ígértek Önöknek, ilyen Unióra adták az „igen” szavazatukat? Ilyen lovat akartak? Mert azt még megértem, hogy „orosz tankok között hallgatnak a harangok”, de azt már nemigen tudom akceptálni, hogy a demokratikus berendezkedés fennen hirdetése közepette kétségbe vonnak egy ún. teljes jogú európai uniós tagállamban lezajlott, teljes joggal demokratikusnak nevezhető választást és annak eredményét. A Lisszaboni Szerződés és egyéb más ostoba dokumentumok elfogadása és a nemzeti törvényhozásokon való zökkenőmentes keresztülerőszakolása után még az is elképzelhető, hogy hoznak egy olyan törvényt, amely szerint a közvetlen és közvetett demokrácia mondjuk 60%-ig tart (66% a kétharmad), ha ezt eléri egy párt, az ezen felül ráadott szavazatokat a többi párt között osztják szét, nehogy diktatórikus túlsúlyra tehessen szert bármely politikai erő.

Ez ám a képmutatás a javából! A Jupiter-effektus! Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. Mi pedig ökrök vagyunk. De nem kicsik, hanem jó nagyok! Azt hittük, hogy ez tényleg demokrácia. Nekünk is. Pedig nem. Majd ők megmondják, mit értenek demokrácia alatt, kik a demokraták és kik azok, akik semmiképpen sem tekinthetők annak. Legalábbis éppen most nem. Ilyen benyomások hatására aztán nem csoda, ha felmerül az emberben a kérdés, jó-e nekünk egyáltalán ez a demokrácia néven emlegetett mézesmadzag.

Tegyük tisztába a dolgokat! Időutazásra invitálom a tisztelt Olvasót! Talán legjobb lesz, ha segítségül olyasvalakit hívunk, aki kellő tapasztalattal rendelkezik e téren.

„Arisztotelész szerint összesen hat államforma (politeasz eidosz) létezik. Ezek helytelenek vagy helyesek attól függően, hogy a vezetők kizárólag saját magánérdekükre gyakorolják-e a főhatalmat, vagy a köz javára.

Ezek közül három a helyes államforma:

a királyság (basileia), melyben egyetlenegy ember gyakorolja a közjó érdekében a legfőbb hatalmat;

az arisztokrácia, melyben egynél többen ugyan, de azért mégis kevesen szintén a közjó érdekében gyakorolják a legfőbb hatalmat;

a tulajdonképpeni politeia, vagyis a cenzusra * alapított köztársaság; melyben a tömeg, a sokaság gyakorolja a közjó érdekében a legfőbb hatalmat;

* Cenzus: A cenzus latin eredetű szó. Eredeti jelentése: A római közjogban a római polgárok vagyonának becslését nevezték cenzusnak, és a polgárokat ennek alapján osztályozták. A modern államokban a cenzus mint vagyonbecslés bizonyos politikai jogok alapját képezheti. (Például ha a választás cenzushoz kötött.) Ez esetben a választáshoz vagy választhatósághoz szükséges bizonyos meghatározott vagyon vagy jövedelem megléte.

A három helytelen államforma pedig – ez utóbbiak rendre az előbbiek elfajulásai:

a türannisz elfajulása a királyságnak, ugyancsak egyetlenegy ember gyakorolja, de nem a közjó érdekében, hanem a saját maga előnyére a legfőbb hatalmat;

az oligarchia elfajulása az arisztokráciának, ebben egynél többen ugyan, de azért mégis kevesen a saját magánelőnyűk érdekében gyakorolják a legfőbb hatalmat;

a demokrácia elfajulása a politeiának ebben a sokaság, a tömeg a saját magánelőnyére gyakorolja azt.

Ez az alaprajza Arisztotelész államformatanának Arisztotelész saját szövegezése szerint a Politika III. könyvében.

Az ideális állam: a középosztály uralma

A politeiát, vagyis a cenzusra alapított tömeguralmat azért tartja aránylag a legjobbnak a történelmileg megvalósult államformák között, mert szerinte egyedül ezen államforma képes a gazdagok és szegények közti legnagyobb társadalmi ellentétet az államéletben, ha nem is teljesen, kiegyenlíteni a középosztály uralmának életbeléptetése által: ez a középosztály ugyanis leginkább hajlandó és képes a közéletben ésszerűen viselkedni, holott a gazdagok pajkos gőgösködésre és nagy bűntettekre szokták magukat féktelen elbizakodottságukban ragadtatni, a szegények pedig a nélkülözés sőt nyomor folytán egyik csíny után a másikat szokták elkövetni; amazok csak despotamódra tudnak uralkodni, emezek csak rabszolgamódra tudnak meghunyászkodni; egyedül a középosztály bír és tud a közjó érdekében ésszerűen kormányozni, mert ez a középosztály minden irányban oda igyekszik hatni, hogy testté váljék azon egyenlőség, amelyet az állam természete szükségkép megkíván.

Forrás: Wikipédia

Az jutott eszembe, milyen érdekes, hogy miért nem a polite ia-t népszerűsítik, a demokrácia helyett. Miért nem politeikus jogállamról beszélnek a demokratikus helyett?

De az is legalább ennyire, ha nem még jobban érdekes, hogy a sokáig „műveltnek” nevezett Nyugattal szemben sorstársaink, a kommunizmust erős hittel túlélő, s aztán később végül legyűrő lengyelek a fentiekkel szemben teljesen ellentétesen nyilatkoznak:

Magyar Barátaink,

Fogadjátok tiszteletünket, elismerésünket és támogatásunkat. Az utolsó magyar parlamenti választások reményt nyújtanak Magyarország a kommunista rendszerből való kilépése folyamatának befejezésére. Bizakodva kísérjük figyelemmel Orbán Viktor miniszterelnök kormányának lépéseit. A kormányfő és a vezető koalíció elszántsága sikerrel járhat, lehetővé téve az állam jogi és intézményi megalapozását, melynek következtében Magyarországot többé már nem nevezhetik „posztkommunista országnak”.

Orbán Viktor miniszterelnök és kormánya az országot fenyegető gazdasági szerencsétlenség hajnalán vette át a hatalmat. Ez az állapot elsősorban elődeik téves döntéseinek, hazugságainak és csalásai sorának következménye. A budapesti kormányzat belső válsággal küzd egy ellenséges nemzetközi környezetben. A magyarok újító döntései, melyek célja az állami költségvetés szanálása a nemzetközi intézményekkel szembeni függetlenség megtartása mellett, bátrak és egyben kockázatosak is. Mégis épp a Ti elszántságotok, a magyar állami érdek iránti megértésetek csodálatra méltó, hazaszeretetek reményt nyújt. Sikeretek példát mutat majd másoknak, többek között nekünk, a lengyel nemzetnek is. Orbán Viktor kormányának bukását megkönnyebbüléssel fogadná Európa azon része, melyet egy bénító politikai megfelelőség, gazdasági dogmatizmus, illetve bármilyen, a nemzeti kormányok által szuverén módon kidolgozott pozitív megoldások iránti idegenkedés vezényel.

Erőtök az egységben rejlik. A reformkormány továbbra is jelentős társadalmi támogatásnak örvend. A magyar gazdaság „szabadságát” oltalmazó tüntetők valójában a magyar posztkommunisták befolyásainak az európai baloldallal, illetve a könnyű bevétel lehetőségét kereső nemzetközi cégekkel szövetkező védelmezői. Reméljük, hogy az ellenséges hadjárat nem ássa alá a magyarok Orbán Viktor és kormányának nyújtott támogatását.

Sikeretekre számítunk! Diadalotok precedenst hoz létre és követendő példát nyújt Lengyelország, illetve más posztkommunista országok, valamint a kétségbeesetten új eszméket kereső Európa számára.

Fogadjátok ezen levél alatt összegyűjtött aláírásainkat szolidaritásunk kifejezéseként, valamint a magyar-lengyel barátság és sorsközösség érvényességének bizonyítékaként.

Varsó, 2011. január 19.

Úgy tűnik, bandita Kohn-nal és a Der Standard-dal szemben, lengyel barátaink megértették a feladatot. Újjá kell építeni és meg kell erősíteni a nemzetállamot, mert csak ez biztosíthatja a túlélést számunkra. A sokszínűség, a nemzetek egészséges kavalkádja az, ami a kiszámítható, versenyképtelen és egyben bukásra ítéltetett uniformizált egyen-fazon helyett a siker záloga.

Mindeközben a végóráit élő neoliberalizmus még javában folytatja kommunikációs utóvédharcait, nem adja fel könnyen a hadállásait. Alább az MTI hírét idézzük:

Csak az „Európai Egyesült Államok” megteremtése segíthet?

Mára rendszerszintûvé vált az euróövezeti pénzügyi válság, és megjelentek olyan vélemények a piacon, hogy a valutaunió szétesésének csak az „Európai Egyesült Államok” megteremtésével lehet elejét venni – hangzott el a Fitch Ratings által az euróövezet jövõjérõl pénteken Londonban megrendezett szemináriumon.

Asszem erre szokták azt mondani, hogy „nem látja a fától az erdőt”. Épp ez a baj! Pontosan ez, a „közös lónak turós a háta” kierőszakolt kontinenspénz a bajok egyik fő okozója, és pont ez az, az Európai Egyesült Államok, az uniformizáltság „i” betűjére pontot feltevő istentelen és lélektelen egyen-fazonúság az, ami véglegesen és végzetesen tönkretenne mindent.

Félnek tőlünk. Félnek, mert  kilógunk a sorból. Félnek, mert bennünk, a nemzetéért hangját felemelni merő miniszterelnökben a sajátosan ki- és felépült véd- és dacszövetség felbomlásának elindítóját, a Gorbacsov által oly hangzatosan kommunikált csodálatos Európa-ház falából az első követ kivevő messziről jött gyütt-mentet látják. A bugrist, aki hiába is próbál meg másnak látszani, úgy öltözni, úgy beszélni mint nagyságosék, akkor sem lesz olyan, mint nagyságosék, akkor is csak bugris marad, aki – míg világ a világ – csak tanulni fogja a demokráciát. Legalábbis szerintük. Csak aztán nehogy Lúdas Matyi és Döbrögi uram mindannyiunk által jól ismert történetének remake-je játszódjon le előttünk, legnagyobb megdöbbenésükre.

A kamerák és fotósok hada előtt 42-fogas amerikai fogpaszta -mosollyal lapogatják a vállát a megtűrt bugrisnak, amikor azonban komolyra fordul a dolog, kimutatják a foguk fehérjét. És ez még akkor is így van, akkor van aztán csak úgy igazán, amikor – most éppen a médiatörvény ürügyén – sokadszorra derül ki, életképtelen ez az egész hóbelevanc, már csak a pénz tartja össze.

S hogy mekkora nagyfokú a tudatlanság, azt a Der Standard írása példázza számunkra legékesebben. A lap szerint a Soros elnöknek, azaz Orbánnak „most viszont valamiért kellene harcolnia.”

Úgy tûnik a Der Standard szerkesztõségében nem tudják, amit minden magyar, de rajtunk kívül minden lengyel barátunk is tud, a magyar nép a Jóisten népe. A Teremtõ éppen ezért rendkívüli feladattal bízott meg bennünket. Olyan feladattal, melynek elvégzéséhez csak és kizárólag nekünk magyaroknak van tehetségünk. Szükség is van erre az egyedülálló tehetségre, hiszen a világ népei közül csak mi magyarok vagyunk képesek arra, hogy valamiért, valakiért harcoljunk. A többiek általában azzal múlatják a drága idõt, hogy valami, valaki ellen folytassanak ádáz küzdelmeket.

A nehéz, ám annál nemesebb feladat, nevezetesen más népek felemelése a Jóistenhez,  ez idő tájt nem komilfó, hiszen a manapság oly divatos (szakszóval: trendi) „egy dollár, egy szavazat” helyett, még mindig az egy ember egy szavazat elvét valljuk magunkénak.

Ha a keresztény értékeket, szellemiséget már nem is használhatjuk megfelelő vonatkoztatási pontként, lévén tudomást sem vesznek róla a nagyságos és fényességes Európai Portán, vegyük igénybe talán a Nagy Francia Elsötétedés által preferált értékeket, úgy mind: Szabadság, Testvériség, Egyenlőség.

Felvettetek a klubba? Vért izzadtunk, hogy bekerülhessünk, de végül felvettetek. Egész idáig azt mondtátok nekünk, hogy ha bekerülünk, demokrácia, szabadság, egyenlőség lesz. Jólétről is esett szó? Már nem emlékszem. De ha egyszer felvettetek, akkor innentől fogva mink is demokraták vónánk, vagy mifene! Különben nem lehetnénk a klub tagjai.

Magyarország ún. teljes jogú európai uniós tagállam. Most akkor vagy nekünk is jár minden ugyanúgy, mint nektek vagy senkinek sem! És igen! Egyenlő elbírálást mindenkinek!

Hát ilyen az, kedves barátaim, amikor megpróbálkozunk azzal,  hogy minden áron olyan kocsira kérezkedjünk fel, amelyik nem abba az irányba megy, amerre mi szeretnénk. Ne csodálkozzunk hát azon, ha nem oda érkezünk meg, ahova elindultunk!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő