Az oroszok már felajánlották Kárpátalját, de Magyarországnak nem kellett

Még javába folyik az orosz-ukrán háború, de a Magyar Királyság utódállamai már megkezdték Kárpátalja leendő hovatartozásáról való osztozkodást. Szlovákia és Románia szélsőséges politikai erői maguknak követelik Kárpátalját, ahol 150 ezer magyar él. A hányatott sorsú terület eredetileg a Magyar Királyság része volt, 1920-ban, az első világháború után a trianoni békediktátum Csehszlovákiához csatolta. Ezt követően 1938-ban az első bécsi döntés értelmében visszakerült Magyarországhoz, a Vörös Hadsereg a második világháború során elfoglalta, és Moszkva a Szovjetunióhoz rendelte. A kommunista birodalom felbomlása után 1991-ben Ukrajna területét gyarapította.

Történt mindez 1964 augusztusában, amikor Nyikita Hruscsov szovjet vezető Kádár Jánossal, a magyar kommunisták első titkárával találkozott. Hruscsov eredetileg Beregszászt és a hozzá tartozó járást akarta Magyarországnak átadni. Ennél a pontnál kezd a dolog ingoványossá válni, mert később az összes magyar többségű város is az „átadandó” területek listájára került, míg végül egész Kárpátaljáról is szó volt. Alekszej Adzsubej újságíró, Hruscsov veje fültanúja volt a beszélgetésnek, feljegyzéseiből ismerhetjük meg, hogy ott konkrétan mi is hangzott el.

Adzsubej szerint Kádár először nem reagált Hruscsov szavaira. A magyar pártvezető egyáltalán nem volt felkészülve egy ilyen ajánlatra. Ma már tudjuk, hogy az ilyen elvtársi találkozók nem mindig a teljes egyetértés jegyében zajlottak, nem olyan baráti volt a légkör, ahogy ezt a tárgyalásokról utólag kiadott közös közlemények tálalták. Ilyen meglepő fordulat eladdig nem volt a magas szintű találkozókon, tehát Kádár döbbenete érthető.

Hruscsov érzékelve, hogy magyar tárgyalópartnere sokkos állapotba került, nem volt képes válaszolni, tovább emelte a „tétet”. A szovjet pártvezér fejtegetésbe kezdett, mely szerint elsőnek a magyarok lakta beregszászi járás átadását javasolta, egy olyan gesztusként, amely megfelelne „a lenini nemzeti politika szellemiségének”. Adzsubej szerint Kádár ekkor viccelődni próbált, nem sok sikerrel. Majd kijelentette: Mi az Urálon túlról jöttünk. Adjon nekünk területet az Urálon túlról.” Kádár tehát végül mégis tréfára vette az ajánlatot.

Két kérdést kell feltenni mindezek alapján. Az első: Hruscsov miért akart lemondani Kárpátaljáról? Az ilyesmi egyáltalán nem volt jellemző a megalakulása óta egyre csak terjeszkedő szovjet birodalomra.

Hruscsov kelet-európai geopolitikai szempontokat követett. A területi revízió komoly figyelmeztetést jelentett volna Románia számár, amelynek élén akkor az a Gheorghiu-Dej állt, aki 1956-ban tankokkal akart Budapestre bevonulni és segíteni a szovjeteknek a magyar forradalom és szabadságharc leverésében. Na és persze az ország határait akarta a Tiszáig kitolni. Bukarest ajánlkozását Hruscsov lesöpörte az asztalról. Nem akart egy nagyobb és önteltebb Romániát látni.

A balkáni nacionalizmussal – amely ideológiailag szemben állt a hivatalos kommunista internacionalista elmélettel – és az ortodox bolsevizmussal átitatott Románia, az akkor éppen gazdasági reformokat bevezető és a sztálinizmust leépítő szovjet hierarchia szemében az elszabadult hajóágyúhoz hasonlított. Éppen ezért Moszkvában bizalmatlanul figyelték Bukarest mozgását.

Ne feledjük, hogy akkor még létezett az 1952-ben, éppen a Kreml által kikényszerített erdélyi Magyar Autonóm Tartomány – ez is egyfajta figyelmeztetés volt Bukarest számára –, amelynek létrehozásakor Romániában pánik uralkodott el a politikai vezetés körében. Nem is csoda, mert az ezzel kapcsolatos román alkotmánymódosítást Moszkvában írták. Akkor most képzeljük el, hogy milyen őrület lett volna úrrá szomszédunkban, ha Kárpátalját a „nagyfőnök” átadja Magyarországnak.

Kárpátalja visszacsatolása figyelmeztetést jelentett volna a többi kelet-európai országnak is, elsősorban a gyakran renitenskedő Lengyelország kommunistáinak, akik nem egyszer csak nyögvenyelősen hajtották végre a Moszkvából jövő utasításokat. A revízió azt az üzenetet hordozta volna, hogy a második világháború utáni európai határok nem szentek és legfőképpen nem sérthetetlenek. Ne fedjük, hogy Lengyelország a Szovjetunió által magához csatolt egykori lengyel területekért cserében nyugaton német régiókat kapott. Az akkori Német Szövetségi Köztársaság viszont az új határt, a hírhedté vált Odera-Neisse vonalat, csak 1970-ben ismerte el. Akkor még függőben volt a probléma megoldása.

Most nézzük meg a második kérdést. Kádár miért mondott le Kárpátaljáról? A magyar pártvezér pontosan tisztában volt azzal, hogy a kommunista táborban a felszín alatt területi viták lappanganak. Ilyen volt például a román-bolgár határon fekvő Dél-Dobrudzsa hovatartozásának ügye. A terület a XIX század végétől kezdve többször is „gazdát” cserélt, a második világháború után végül Bulgáriához került.

A Tito vezette Jugoszláviának pedig Magyarországgal szemben voltak burkolt területi igényei, elsősorban Baranya vármegyét akarta megszerezni.. Kádár feltehetőleg attól félhetett, hogy Kárpátalja visszacsatolás láncreakciót indít el, amelynek majd nem lehet látni a végét. Attól tarthatott, hogy a revízió a suba alatt feléleszti az első világháborús Kisantantot, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia, a Magyar Királyság szétdarabolásának legfőbb haszonélvezői, egyszerre fordulnak ellenünk. Ha nyíltan nem is, de sok kellemetlenséget okozhattak volna.

Kádár hithű kommunista volt, a szovjeteknek köszönhette, hogy 1956 után hatalomra került. Hitt a proletár internacionalizmusban, ami azt is jelentette, hogy a határoknak nem tulajdonított nagy jelentőséget. Számára az volt a fontos, hogy a kérdéses területen kommunista rendszer legyen. Nem volt tanult ember és valószínűleg csak gondot látott a kárpátaljai revízióban és az ezzel járó kockázatot nem akarta bevállalni. Biztos megfordult a fejében, hogy a revízió felélesztheti a magyar nemzeti öntudatot, ahogy ez történt 1956-ban. Így aztán lemondott a lehetőségről.

A kelet-európai rendszerváltozás után felélénkültek az utódállamokban az igazságtalan trianoni békediktátum esetleges felülvizsgálata miatti félelmek, amelyek például Koszovó 2008-as egyoldalú függetlenségének kikiáltása kapcsán jól tetten érhetőek. Koszovó ugyanis elszakadt Szerbiától. A nagyhatalmi megállapodások értelmében a kelet-európai rendszerváltások csak a belső közigazgatási határokat érinthetik, a külső határokat nem.

Kisvártatva Boris Tadic szerb elnököt Belgrádban felkereste Traian Basescu román és Ivan Gasparovic szlovák elnök, hogy támogatásukról biztosítsa Szerbiát az etnikai alapon történő határrevízió elleni küzdelmében. A két vendég politikusra jellemző volt a magyarellenesség. Basescu volt az, aki kijelentette: Románia keleti határa a Tiszánál húzódik, Gasparovic pedig egyszerűen betegesen magyargyűlölő volt.

G. Fehér Péter – Magyar Hírlap

Kiemelt kép: A Magyar Honvédség bevonulását üdvözlő kapu Kárpátalján 1939-ben / Fotó: FORTEPAN/Horváth József