Árpás Károly: AZ ÍR MODELL
A cím első hallatára föltett kérdés: Mi közünk az írekhez? Pedig az írek a magyar reformkorban már a magyar politikai-szociológiai gondolkodás középpontjában álltak – ezt bizonyítja a fiatal Eötvös József 1840-es tanulmánya1. Később, a 19. század második felében az írek számára Deák Ferenc politikai ténykedése és a kiegyezés (valamint a dualista állam) eszményi példa volt.
Az írek
Az ír példát azért választottam, mert az íreknél az identitás-tudatnak legalább akkora jelentősége van, mint nálunk.
Nem kívánok részletesen belebonyolódni az ír történelembe2, csak annyit jegyeznék meg, hogy az Ír Királyság meghódítása, az írek lakta terület szétszakítása óta sokkal fontosabb és súlyosabb kérdés ez, mint a magyar trianoni komplexus. Ajánlom olvasni Richard Kearny Újkelták és modern írek című dolgozatát3. A komoly összefoglaláshoz hozzáfűznék egy jellegzetes, a magyaréhoz hasonlító magatartást. Az ír öntudat a múlthoz szorosan kapcsolódik: mindenki a királyok leszármazottjának tartja magát. Emellett az írek összetartása példázatos; világszerte elterjedtségük szintén hasonlatos a mienkéhez.
Az ír „kultúrörökség” nem az írekre ráfogott tulajdonságokra támaszkodik4, hanem közismert értékeket jelent: az ír tánc világhírű, a hozzá kapcsolódó ír zene szintén (lásd az ún. „világzenében” való jelenlétüket). Mindkettő hasonlítható a magyarok jelenlétéhez.
Ám a példa és röpirat-esszém tartalma elsősorban a nyelvi kultúrához kapcsolódik. Ma az írek a gael kelta anyanyelvük helyett többségükben angolul beszélnek; irodalmi nyelvük is az – ezért tevődik fel a kérdés: mit is jelent írnek lenni? Napjainkban az ír anyanyelv csak vidéki skanzenfalvakban él, a becslések alapján 65-280 ezer közötti azok száma, akik beszélik5, de olvasni az e nyelven írt szövegeket csak a nyelvtörténettel foglalkozók tudják. Pedig 1871-ben még 800 ezer (!) volt a becsült írül tudók száma6 (a korabeli adat nem tér ki az olvasni tudókra).
Hogy miképpen alakulhatott ez így, abban álláspontom szerint a politikai események és az egyéni egzisztenciális gondok mellett óriási szerepet játszhatott az anyanyelv szegényesedő használata – ez nemcsak a nyelvi közösség átalakulását jelentheti, hanem a kulturális közösségtől való elszakadást is. Ez utóbbi a globalizációs folyamatok során az asszimilálódás katalizátora. Az írek példája egy lehetséges magyar út korábban megtett változata.
A magyar nyelvhasználat alakulása az iskolán kívül
Az írás további részében egy helyzetrajzot próbálok felvázolni – kétségtelen, hogy a szociológiai tények, kutatások hiányozni fognak mögüle, de esszén kívül többre nincs időm, ugyanakkor ideje meghúzni a vészharangot.
Az első, legfontosabb teendő a magyar nyelvhasználatban hegemón szerepet szerzett elektronikus média káros hatására felhívni a figyelmet. Nagyjából harminc év, egy emberöltőnyi idő alatt kialakították [nem összeesküvésről van szó!] a „sztenderd” magyar nyelvet, amely a fővárosi szleng ráerőszakolása a nyelvhasználókra. Valamikor a köznyelv az irodalmi nyelv beszélt változata volt (általános iskolai fogalom), az irodalmi nyelv pedig a nemzeti nyelv igényes alkalmazása (ez is általános iskolai fogalom). A sztenderd elterjesztésében a szépirodalmat nem hibáztatom: a neoavantgárd, a posztmodern az olvasás visszaszorulása miatt nem játszott akkora szerepet, mint a televízió, a mobiltelefon, a „versengő” sajtó, rádió és az internet.
Bár bizonyító adataim nincsenek, de a tapasztalt családi nyelvhasználatban a köznyelv teljesen háttérbe szorult. Ezen a Schmitt Pál-i nyelvjárás-mentés7 nem segít. Ugyan minek adminisztratív úton favorizálni a tájnyelveket, amikor a kutatókon kívül legfeljebb a legidősebb korosztály használja – azok, akik még a szocialista „kétkeresős családmodell” bevezetése előtt tanultak meg beszélni. (Ettől még gyűjthetnénk, őrizhetnénk, kutathatnánk, hogy legyenek olyanok, akik megértik a múlt szövegeit.)
Ma már a munkahely sem a köznyelv bástyája. Tapasztalataim szerint a szakképzés tönkretétele óta a szakmai tudás minimális, legfeljebb a rendszerváltás előtti világ betanított munkás szintjét éri el. Az önképzéshez nemcsak az olvasási, szövegértési alapok, az eszközök is hiányoznak. A munkanélküliség, a fogyasztói életforma propagálása ellen-tendenciákat erősít.
A szórakozás teljesen visszakanyarodott az elektronikus médiához – napjaink divatcselekvéseit a médiaguruk határozzák meg, a nyelvhasználat mintájukat követi. Ez igaz még a szépirodalomra is; az új irodalmi irányzat lehetőségeiről másutt már írtam8.
A magánélet nyelvhasználatában pedig a mobiltelefonos és internetes szövegalkotás velejárói dominálnak – ezek jellegzetességeiről már nagyon sok írás jelent meg az Édes Anyanyelvünk, a Magyar Nyelvőr és a sajtóban még létező nyelvhelyességi rovatok írásaiban.
A magyar nyelvhasználat alakulása az oktatásban
Korábbi írásaimban9 már jeleztem, hogy a helyzet, ha nem is katasztrofális, de visszafordíthatatlan folyamatokat indukál.
Ami az óvodai nevelést illeti, a meghirdetett programokon, tanterveken kívül gyakorlatilag az anyanyelvi hallás tönkretétele dominál. A gyerekek az ütemhangsúlyos verselés elsajátítása, bevésése, gyakorlása helyett az anglicizmusokra épülő könnyűzenei darabokat10 kapják, akár foglalkozási időről van szó, akár pihenésről. Igen csekély a memoriterek száma is; az élőszóbeli mesék helyét pedig átvette az elektronikus média.
Az általános iskola alsó tagozatának négy évében folytatódik a nemzeti identitás herélése. Az eredményekkel könnyen szembesülhetünk: olvasni hangosan sem tudnak; a tananyag helyetti videózás, internetezés tönkreteszi az óvodából átmentett képzeletüket. Hogy írni sem tudnak, azt a fárasztó túlterhelés számlájára írják – holott egyszerűen a gyakorlás hiányzik.
Az általános iskola felső tagozata egyre jobban igazodik a „hozott” körülményekhez (miért is kerüljenek konfliktusba a diákokkal). Ma már az olvasni nem tudás olyan tény, amelyhez új tanítási koncepció készült: 5-6. osztályban továbbra is tanítani, gyakorolni kell azt, amit az első négy osztályban nem tettek. Az információk szerint11 a nyelvtan órák elmaradnak, mert „unalmas”. A tanulók írás-önkifejezése alig több a nullánál. A PISA-mérések igazságértéke is kevés a bizonyításhoz12.
A középiskola alig tér el jellemzőit tekintve az általános iskoláktól. Ha eltekintünk az ún. elitintézményektől13, akkor megállapítható, hogy a tanulók egyre növekedő aránya olvasni, gondolkodni és képzelődni nem tud. Az élő nyelvhasználat szókincse maximum az 1950-es évekig nyúlik vissza: az ennél korábbi magyar nyelvű szövegek esetében megértési problémák lépnek fel. Nyelvtan órát alig tartanak, ha igen, azt a beszélt nyelv szintjén; elméleti képzés minimális. Ebből következik, hogy az idegen nyelvek esetében is a beszélt szint a cél. A helyesírási képzés nulla, s ezt tükrözi az elvárások csökkenése is14. A nyelvhelyesség-érzékük kritikán aluli – az iskolai nyelvhasználat tükörképe a társadaloménak.
A felsőoktatásban még nem ilyen kétségbeejtőek a tapasztalatok, de már olyan nyomokkal találkozhatunk, amelyek a romlásra utalnak. Az első egyike, hogy a hallgatók elfelejtenek írni. Ez nemcsak a kézírásra vonatkozik, hanem a szövegszerkesztésre is15. A másik jel, hogy a felsőoktatási rendszerben résztvevők alig tudnak olvasni. Ebből következik, hogy általában kerülik a nehézségeket – a kreatív gondolkodáshoz hiányozni fognak az alapok. S ami a legborzasztóbb: belőlük lesznek a jövő közoktatásának képzői!
A mai magyar nyelvről
A következőkben a helyzetrajz után egy olyan látleletet kívánok bemutatni, amely bármikor szembesíthető a valósággal.
A látszólag leglátványosabb a helyesírási ismeret hiánya. Ez nemcsak a bulvármédia botrányaiban jelenik meg, hanem abban, hogy mit veszkődnek az új helyesírási szabályzat kialakításával16. A probléma azonban nem az új szabályzat, hanem az, hogy ki tartaná be17.
Ennél sokkal jelentősebb a kifejezőkészség minimalizálódása. A nyelvhelyességi hibák tömegéről azt értik, hogy miért azok. Az élő nyelvhasználatban, a sztenderdben tömegesen terjednek a durva anglicizmusok (nemcsak kölcsön-, kultúr- és jövevényszavak megjelenéséről van szó, hanem nyelvtani átvételekről is). Hogy nem tudják felfogni a hiba okát, ez már nem olvasási, szövegértési kérdés, hanem kulturális hiányosság.
Egyre súlyosabbá válnak a kommunikációs problémák. Nemcsak az értetlenségből van szó, hanem a pidzsin nyelvre emlékeztető változatok, szövegpanelek, interperszonális kapcsolatokban „trendi-magatartásformák” megjelenéséről. Egyre erősödik a képi kifejezés a szövegszerűség ellenében.
S ami még veszélyesebb: a nyelvhasználóknak romlik kapcsolatuk a múlttal. Nem tudnak, nem is szeretnek olvasni; s még szembesülni sem kívánnak ezzel. (Vannak persze a problémát elfedő vállalkozás-kísérletek, mint a Nagy Könyv, a könyvmolyképző… stb. – ám ezek sikeressége kétséges.)
A magyar beszélt nyelv tartósabb állapotőrzésének egyik fontos eszköze az ének lenne. Csakhogy a magyar állampolgárok nemcsak a népénekeket, himnuszokat nem tudják énekelni (vagy például s ballagási dalokat), hanem népdalkultúrájuk is kritikán aluli. Annak idején a táncház-mozgalom még lendített rajta valamit, vagy a Röpülj, páva …. stb., de ma már változtatni nem valószínű.
A kulturális örökség életben tartása helyett hódit a tetszetős, egyszerű áltudományi nézetek divatja. A globalizáció hatása olyan követelményeket támaszt, hogy értsen meg mindenki, ne különbözzek másoktól, s ne kelljen szembesülni a hiányosságaimmal.
Bizonyos, hogy akik elgondolkodnak a felvetéseken, azok tömegével találnak erősítő példákat.
A magyarok az írek útján
Sok olyan népet lehetne hozni, akik az utolsó negyed évezredben a magyarokéhoz hasonló veszteséget éltek meg – ám ha tüzetesen megvizsgáljuk jelenüket, akkor nem léptek rá az írek járta útra. Vegyünk néhány jellemzőt!
Az első a nemzeti/közösségi identitás sérülése. Olyan hamis történelmi múltat kergetünk, alakítunk ki, amelyet a jelen, érvényben lévő tudományos tények alapján bizonyítani nem lehet. Ebből következik, hogy kétségbe vonják az egyébként nehezen elsajátítható ismereteket. Ráadásul kapcsolódik hozzá a sértettség-érzettből fakadó felsőbb-rendűség – ennek „gondozása” olyan szociális-politikai feszültségek létrehozásához vezet, amelyet önerőnkből nem leszünk képesek megoldani. Ráadásul ellensúlyként megerősödhet a „múlt helyett a trendi” felfogású közösségek befolyása.
A másik várható változás a magyar népzene, népdal, népköltészet eltűnése. Már a 20. század elejétől megindult ez a folyamat a cigányzene és a magyar nóta versenyképessé válásával. Ezt tovább erősítette a kuplé, a sláger és a „rockizálás”. Amit meg ma magyar világzenének neveznek, az a globalizációs satnyulás iskolapéldája lehet (nemcsak a magyar esetében, éppen ilyen szörnyű a finn vagy az orosz világzene is).
Hogy mi lesz a magyar táncból, az elképzelhetetlen. Ma már nemzetközi méretekben kisebb közönségigényű, mint az ír, s legfeljebb látványosság-számba megy. Ének, tánc, öltözék, építkezés, életmód – bármelyik szempont szerint közelítünk is: külsőségekben egyre kevésbé vagyunk magyarok.
S akkor eljutottunk a nyelvhasználathoz. Ma a magyar sztenderd nemcsak a köznyelvet helyettesíti, hanem átveszi az irodalmi nyelv szerepét is. Olvassuk és/vagy hallgassuk/nézzük a kortársak alkotásait a hagyományos és az elektronikus médiában – nem lesz, aki ellenpéldára talál. Emellett a sztenderd behatol az oktatási normákba is; kétséges, hogy az esetleg elkészülő új nemzeti alaptanterv szembe tud szállni a „korszerűnek lenni” igényével.
Hogy melyik lesz a magyarok új nyelve? Ez még kérdéses, jósolni nem akarok. Ám abban biztos, hogy a választásban kulcsszerepet kap az elektronikus média és a félrenevelt tömeg! Ha nem az angol, akkor majd egy más politikai szituáció elvárása fog megvalósulni. A saját anyanyelvét ugyanis senki nem tudja megőrizni, ha elszakad a kulturális hagyományaitól. Ha ez törvényszerű az egyes ember életében, azt legfeljebb a leszármazottai kérhetik számon, de itt nemzetről van szó – sosem hittem volna, hogy igazzá lehetnek Kölcsey Ferenc szavai:
Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.
/Zrínyi második éneke, 1838/
Jegyzetek:
1: Eötvös József: Szegénység Irlandban in Reform és hazafiság I. kötet 1838-1848 Politikai tanulmányok, röpiratok Szerkesztette Fenyő István Magyar Helikon Budapest, 1978.; a szöveg olvasható a w3.boldogsag.net honlapon – 2011.04.18.
2: Népszerűsítő áttekintés mindenki számára olvasható az interneten: Írország történelme in w3.hu.wikipedia.org/wiki… 2010.01.11.
3: A munka olvasható az interneten: Richard Kearny Újkelták és modern írek in w3.c3.hu/sripta/lettre23/14kea.htm – 2011.01.11.
4: Részegesek, bigott/túlzó katolikusok, vörös hajúak, agresszívek stb.
5: L. Gerard – S. T. Perry: Írország (Útikönyv) Panemex-Grafo, Budapest, 2006. Ír nyelv in w3.hu.wikipedia.org/wiki… 2010.01.11.
6: Ír nyelv és irodalom – in Pallas nagylexikon.
7: Lásd 2010 nyarán közölt szövegei az államfőválasztás utáni időszakból – a helyesírási botrányokra nem térek ki.
8: Árpás Károly: Korforduló – Gondolatok a stílusirányzatok történetének folytatásáról (Kiegészítő áttekintés A magyar irodalom történetéhez) in PoLíSz 2011/3.
9: Anyanyelvi szolgálat: szolgálni az anyanyelvet használó közösséget in TÖRTÉNELMI LECKE NEM A FIÓKNAK! A történész műhelyéből Bába és Társa Kiadó Szeged, 2010.; A múlttá váló jelenbe rejtett jövő (Tudományos igényű feltáró dolgozat az anyanyelv mai [2009] állapotáról) in TŰNŐDÉSEK, VÉLEKEDÉSEK Madách Irodalmi Társaság Budapest-Szeged, 2010.; Emlékirat a magyar oktatás helyzetének rendezéséhez (dr. Hoffmann Rózsa államtitkárnak elküldve 2010.06.22-én)
10: Neveket, együtteseket nem említek, mert nem cenzúráról van szó; konkrét óvodákat sem, mert nem feljelentésekről.
11: A jelenleg érvényben levő liberális szemlélet tiltja, hogy személyhez kapcsolható írásos dokumentációkat produkáljak – így ez tekintélyérv marad. (Ezért is kényszerültem az esszére a tudományos igényű szakmunka helyett.)
12: 2008 óta a mérések adatait tartalmazó borítékokat nem szabad lezárni – a rossz eredményhez kapcsolódó „büntető jellegű” kényszerintézkedések szinte kötelezik a résztvevő iskoládat az információk torzítására (véleményem szerint ez áll a javulás mögött).
13: Érdekes, hogy 2010 végéig az országos emelt szintű vizsgák kialakításban az itteni teljesítményt vették alapszintnek – lásd magyar nyelv és irodalom emelt szintű írásbeli feladatlapjait, szóbeli témaköreit, és többé-kevésbé hozzáférhető értékelési-javítási útmutatóit!
14: Az 1978-as tanügyi reformtól, ha az érettségi dolgozat nyelvi jegye elégtelen [nagyjából négy oldalas, kb.600-800 szavas dolgozatnál 32 hibapont <6-nál több durva hiba>], akkor a szóbeli tételhúzás előtt a jelöltnek meg kellett oldania 80%-os minimális teljesítménnyel egy olyan 5 feladatcsoportból álló tesztet, amelynek helyesírási feladatai az írásbeli dolgozatban elkövetett jellegzetes hibáihoz kapcsolódtak. 2002-től a minisztérium ezt úgy módosította, hogy a nyelvi elégtelent egyszerűen beszámították a jegyátlagba; a megkötés csak annyi volt, hogy nem kaphat jelest az a jelölt, akinek a nyelvi jegye elégtelen. A kétszintű érettségi 2005 májusától való bevezetése tovább alacsonyította a követelményeket (idézet a javítási Útmutatókból): A vizsgázó összpontszámából maximum 15 vizsgapontot lehet levonni. (Tehát 31 vagy annál több hibapont esetén is értelemszerűen 15 vizsgapontot.) A helyesírási hibapontok átszámítása vizsgaponttá a következő módon történik:
2005.05. 2006.10.
Hibapont Hibapont
Levonás Levonás
1–2 = 0 1–2 = 0
3–4 = 2 3–4 = 1
5–6 = 3 5–6 = 2
7–8 = 4 7–8 = 3
9–10 = 5 9–10 = 4
11–12 = 6 11–12 = 5
13–14 = 7 13–14 = 6
15–16 = 8 15–16 = 7
17–18 = 9 17–18 = 8
19–20 = 10 19–20 = 9
21–22 = 11 21–22 = 10
23–24 = 12 23–24 = 11
25–26 = 13 25–26 = 12
27–28 = 14 27–28 = 13
29– =15 29–30 = 14
31– = 15
S ami a legszebb: aki 10 %-ot veszít (15 pont ennyinek felel meg), a 90 %-os teljesítményt még produkálhat, s az érettségi gyakorlat szerint ez dicséretes jeles érdemjegyet jelent automatikusan.
15: Ezt bizonyíthatja a plágiumok mennyiségének növekedése.
16: A kutatók arra hivatkoznak, hogy a 10. kiadás 1954-ben volt, alig néhány évvel a bekövetkezett rendszerváltás után, amely megváltoztatta a nyelvet beszélők életét. A 11. kiadást 1984-ben jelentették meg. Azóta a politikai rendszerváltás mellett életformaváltás is bekövetkezett, meg az elektronikus média térnyerése – tehát 2014 táján esedékes lenne egy újabb.
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
17: Klasszikus példa a 2002-es nyelvtörvény – soha nem hallottam olyan hírt, hogy bárkire is büntetést szabtak volna ki vagy a nyelvhasználat módosítására kényszerítették volna.
Forras: www.szozat.org
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
Mementó 2006 emlékmű
Kitűnő írás!
Sajnos igaza van.
Rettenetesen bosszantó a nyelv satnyulása. Tényleg alig olvasnak a fiatalok, és itthon is hallottam olyan elképzelést, hogy a kézírást már nem kellene oktatni, mert elavult, és mindenki amúgy is a számítógépet használja.
Az egyes szám-többes szám helytelen egyeztetése, amit nap, mint nap tapasztalhatunk a rádióban például, egy beszélgetés során. kifejezetten dühítő. Valaki azt írta itt egy bejegyzésben, hogy nagyon nem, szereti a „trendi” szót, igaza van, vannak szép magyar szavaink is. A rádióban mégis „Trend idők” címen fut egy műsor.
Valamelyik nap kipipáltam a RTV műsorban, hogy hány agresszív akciófilm szerepel a kínálatban. Döbbenetes. Szinte mindegyik az. Cselekmény nincs, csak brutális kegyetlenség, tengernyi vér, tömény ostobaság. Ezeken növekszik fel a fiatalság.
Nagyon helytelenítem az iskolai digitális táblákat is, mert a tanuláshoz hasznosabb a könyv, amely az agyat, a gondolatok használja eszközül és nem a képernyőt.
Hiányolom, amit a szerző is említ, a versoktatást. Nekünk az irodalomtanárunk feladatul azt adta, hogy írjunk verset jambusokban, hexameterben, és nem az volt a cél, hogy nagy költészet legyen, hanem hogy használjuk a nyelvet.
Csodálom, hogy nincsen egy erős reklám törvény, amelyik visszafogná a jellemromboló hirdetéseket, és még hány területe van a kultúrának, közéletnek, ahol nagyobb odafigyelés szükségeltetne.