A lengyel áldozatok emléknapján – Katyń, 1940 tavasza
Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi egy emberi élet. Belelőnek egy koszos gödörbe és elkaparnak, mint egy kóbor kutyát. A pisztolycső hideg a tarkómon, nem tudni, hogy mire, de türelmesen kivár.
Mellettem Stanislaw áll, aki civilben tanár volt az egyetemen, és most – éppen úgy, mint én – tartalékos százados. Mindketten akkor vonultunk be, amikor megtámadta a hazánkat a szovjet és a német, és egyszerre is fogtak el bennünket az egységeinkkel.
Furcsa egyenruhában látni őt. Semmi katonai szellem nincs benne, távol áll tőle minden ilyesmi. Igazi szobatudós, aki talán egyszer sem tudott vigyázban állni ,vagy szabályosan tisztelegni. Bár, ha jól belegondolok, mi is lenne elvárható egy matematikatanártól?
Először az ezredparancsnokomat szólítják:
-Éljen Lengyelország!-kiáltja, majd végez vele a tarkólövés. Őt az őrnagy úr követi a halálba, majd Stanislaw-on a sor. Lopva nézem, miként nevét mondja és rendfokozatát. Fejét felvetve, olyan szabályos vigyázzállásban, amilyenben még soha nem állt.
A tarkómnál még hallom a szabadon futó pisztolyszán hangját.
Isten áldja a hazát…
A magyar-lengyel barátság jelmondatával kívánunk megemlékezni a lengyel nemzet tragédiájának emléknapján – részvétünket kifejezve – fejet hajtunk, mi magyarok is a katyńi mészárlás áldozatai előtt!
„Lengyel, magyar két jó barát – együtt harcol, s issza borát!”
Lengyelország a katyńi borzalmas események után is számíthatott ránk.
Zetényi-Csukás Ferenc