Orbán Éva: A Trianoni-diktátumot minden európainak illene ismernie – Egy ország, mely körös-körül önmagával határos

„Ahol pedig az ország fiai
nem hoznak áldozatot a nemzetért,
ott a nemzetnek kell elpusztulnia.”

1920. június 4-én – 103. esztendeje – a versailles-i kastélyrendszerhez tartozó Nagy-Trianon palotában a nagyhatalmak minden idők legigazságtalanabb „béke”-diktátumát kényszerítették egyoldalúan a magyarságra, a kollektív bűnösség elvét alkalmazva. Egyedül tőlünk, magyaroktól tagadták meg a kötelezően előírt önrendelkezési jogot, miközben a Magyarország körüli országok hazánk rovására gátlástalanul gyarapodhattak a magyar területekből, a mi tulajdonunkból.

Nincs a világon még egy ország, melyet saját nemzetrészei határolnának. Hazánk területének 2/3-át, lakóinak több, mint 1/3-át elcsatolták.

A földgolyón nincs egyetlen példa sem a történelem során, arra a tragédiára, amit a magyarság a Kárpát-medencében megszenvedett, nemcsak magáért, de a keresztény Európáért is, melyet évszázadokon át védelmezett töröktől, tatártól.

Ezt a gyalázatos diktátumot az 1947-es Párizsi Magyar Szerződés sajnos megerősítette.

A Trianoni-diktátum szövege eredetileg francia, angol és olasz nyelven jelent meg. A francia és angol nyelven megjelent szövegeknek volt záradéka is, amit még ma is elhallgatás övez. A záradékokban, az idő múltával történő népszavazásról is történik konkrét említés az elcsatolt területek vonatkozásában.

A megjelent magyar fordítások a záradékokat sajnálatosan nem tartalmazzák. Nagyon fontos lett volna, hogy már a 100. évforduló előtt a magyar kormány bátran felvállalja, hogy a záradékok szövegét nyilvánosságra hozza. Ugyanis a területeinket megkapó környező országokkal külön megállapodások is születtek a nagyhatalmak részéről- még több évvel a diktátum szövegének véglegesítése előtt-, az elcsatolt magyar lakosság politikai és kulturális jogainak biztosításáról.

A 103 esztendeje történt tragikus feldarabolás problémái máig megoldatlanok. A szétszabdalt magyarság Magyarországként megmaradt részének minden diktátum pontot be kellett tartania, és betartja ma is. Ezzel ellentétben az utódállamok, a hozzájuk csatolt magyar országrészeken egyáltalán nem tartották és nem tartják be a Trianoni-diktátumban, valamint a vonatkozó országok szerződéseiben és egyezményeikben vállalt, és előírt kötelezettségeiket, úgy az önrendelkezés, a nyelvhasználat, az oktatás, és sok más területen, konkrétan Románia még az 1918-ban Gyulafehérváron született román dokumentum határozatait sem. Az elcsatolt nemzetrészeken még a II. Világháborút követően is a magyar lakosság ellen egyértelmű genocídium (népirtás) zajlott. Százezreket űztek el szülőföldjükről, tízezreket hurcoltak el, vertek agyon, lőttek tömegsírba, a Délvidéken és a Felvidéken, míg Erdélyben a legbarbárabb módon a székely falvakba felment vasgárdisták bárddal fejezték le a férfiakat és fiúkat, s hurcolták el a lakosságot Észak-Erdély visszacsatolását megbosszulva.

1945-öt követően 1956-ig Erdély gyakorlatilag szovjet katonai felügyelet alá került, hogy a román részről történő kegyetlen, magyar népirtást leállítsák. Csak az 1956-os szabadságharc leverését követően került Erdély ismét teljesen a románok kezébe, amivel lehetetlenné vált egy esetleges újratárgyalási kezdeményezés is.

Kádár János 1975-ben a Helsinki találkozón igazságtalannak nevezte a békediktátumot, majd ezt követően Romániába utazott. De hiába vártuk, hogy a Trianon-kérdés megoldható problémái is előkerüljenek a tárgyalások során, mivel az akkori kormány másképp vélekedett.

Ezek a tragikus történések nincsenek még ma sem a köztudatban. Generációk nőttek fel, anélkül, hogy hazájuk XX. századi igaz történelméről tudnának, pontosabban nem is tanulhattak róla. Kevesen tudják, hogy Kárpátalját eredetileg nem „Ukrajnához” csatolták. Sajnos ma is vannak itthon olyan magyar emberek, akik ukránnak, románnak, szerbnek tartják az elcsatolt területeken élő magyarokat.

A XX. század végén Európában újra rajzolták egyes országok határait. Így egyesült az NDK és Nyugatnémet ország, melyet mi, magyarok segítettünk elő, és szétválás, felbomlás volt a csehszlovákoknál, a szovjeteknél, a jugoszlávoknál.

Megdöbbentő, hogy a magyar politikusok, amikor lehetőség lett volna rá, nemcsak, hogy nem képviselték a magyar nemzet érdekeit, de azzal ellentétesen cselekedtek.

Erre példa Antall József, amikor Jeszenszky Géza külügyminiszter ténykedését követően a magyar-ukrán alapszerződésben foglaltakat aláírta, annak ellenére, hogy volt lehetőség Kárpátalja visszacsatolására, miközben darabjaira hullt a Szovjetunió. Amikor a Szovjetunió szétesett, az Antall-kormánynak felajánlották Kárpátalját, amit sokak véleménye szerint hazaáruló módon visszautasítottak. A Kárpátalján megtartott népszavazáson a lakosság autonómiát kért, amit mai napig nem kapott meg. De említhetnénk a Délvidéket is, Jugoszlávia felbomlása kapcsán, amiért Csurka István emelt szót az akkori Országgyűlésben.

Több mint 30 év telt el a „rendszerváltás”-nak nevezett időszak óta, és magyar részről sehol komolyabb érdemi tevékenység nem történt ebben a kérdésben. Szlovákiában folyamatosan zajlik az ott élő magyarok hátrányos megkülönböztetése úgy a nyelvhasználat, mint az állampolgárság tekintetében. A Beneš-dekrétumok ma is érvényben vannak, s ez nem volt akadálya az Európai Unióba történő felvételüknek sem. Az Európai Unióban pedig a kisebbség védelmét az adott országok belügyének tekintik, főleg, ha magyar kisebbségről van szó, ellentétben más országok kisebbségével.

A Délvidéken, de a Felvidéken is újra és újra történtek etnikai alapú bántalmazások, sőt a Felvidéken a Benes törvény alapján a közelmúltban etnikai alapú vagyon megfosztások is történtek, mely Brüsszelben is téma volt.

Meglepő lépés volt, hogy a 100. évforduló előtt 2 nappal Igor Matovič szlovák kormányfő 100 magyar közéleti személyiséget hívott meg Pozsony várába, a múltat nem mi írtuk, de a jövő a mi kezünkben van gondolat jegyében, ahol június 4-éről is megemlékeztek.

Romániában egyre több a probléma, minden magyarságot érintő területen.

Erdélyi magyar politikusokat koholt vádak alapján börtönöztek be, szélsőséges román nacionalisták büntetlenül meggyalázták az Úz-völgyi magyar katonai temetőt, és Sepsiszentgyörgyre mentek provokálva ünnepelni a trianoni békediktátum centenáriumát is az Úz-völgyi katonatemetőt meggyalázó hírhedt, szélsőséges nacionalista Calea Neamului

(A nemzet útja) Egyesület. Azóta jogilag tisztázódott, hogy Úz-völgye magyarok temetője. Az Úz-völgyi katonai temetőben idén is provokációra készülnek. A román katonai temető máshol található.

A magyar kormány sajnos nem volt kellően határozott a kérdések megoldását illetően. Többször is visszavonulót fújt, a „jó szomszédi” békesség jegyében, ellentétben a környező országok elfogadhatatlan álláspontjával szemben.

Egyre gyakrabban fordul elő, hogy magyarságukért fizikailag is bántalmazzák az elcsatolt szülőföldjükön élő magyarokat. Az utóbbi időben, különösen Kárpátalján, a magyar emlékművek, szobrok ellen több méltatlan támadás történt. Székházukat is felgyújtották. Az ukrán oktatással kapcsolatos nyelvtörvény pedig elfogadhatatlan.

Az ukrán szélsőségesek pedig már azt a mondatot is megengedték maguknak, hogy: „Kést a magyarokba!” Most a háború kapcsán sajnos, előszeretettel viszik meghalni Ukrajnáért a magyar férfiakat.

Követendő példa lehetne Szijjártó Péter külügyminiszter határozott fellépése Kárpátalja, Székelyföld vonatkozásában, valamint a többi elcsatolt területen is.

Tény, hogy még a parlamenti képviselők nagy részének is sajnálatosan hiányos a történelmi tényismerete. Nem véletlen, hogy civil kezdeményezés volt a 2004. december 5-i népszavazási kísérlet, amit az akkori kormány és a honatyák jelentős része, a lakosságot hazugságözönnel félrevezetve, megtorpedózott. Ezt kívánta jóvá tenni a Fidesz-KDNP kormány a magyar állampolgárság megadásával.

Ma, Magyarország határain belül is egyre több településen tartanak június 4-én Trianon-megemlékezéseket. Az anyanyelv és a történelemismeret hiányából fakadóan, előfordul, hogy „ünnepségeket” rendeznek, ami abszurditás a tények ismeretében. A nemzet a saját tragédiáját, megcsonkítását, halálra ítélését nem ünnepelheti, csak nemzeti gyászként emlékezhet rá. Ma már a Nemzeti Összetartozás Napjának nevezik az 1920. június 4-i, majd a „Párizsi békében” szétszakított magyar nemzetet

A Nemzeti Jogvédő Szolgálat folyamatosan kiemelt figyelmet fordít e kérdéskörre.

A történelmi elemzések mellett a jelen megoldásának lehetőségét, a kiutat keresik. Az önrendelkezés alapjog, amit az elszakított területek magyarságának is, más népekhez hasonlóan meg kell adni az utódállamokban. Ide tartozik az autonómia kiharcolásának kérdése is, amiért küzdeni kell.

A magyar kormánynak ezeket a törekvéseket végre nyíltan és egyre erősebben támogatni kell.

A nemzeti emlékezet is, mintha kezdene feltámadni. Napjainkra egyre több helyen kerültek elő a feledés homályából, vagy csak az átmentés sötét rejtekeiből emlékmű részletek, relikviák. Az átkeresztelt emlékművekre ismét felkerülnek a Trianon feliratok. Új emlékművek is születtek.

Trianon magyar tragédiájának szimbólumkészlete sem változott, szinte megegyezik a két világháború közötti jelképvilággal. Ennek nyilván az, az oka, hogy Trianon lényege ma is ugyanaz, ami 103 évvel ezelőtt elkezdődött.

A keresztre feszített magyar nemzet kálváriája, aki reméli a feltámadás igazságát, ahogy az, a keresztre feszített Megváltóval, Jézus Krisztussal is megtörtént. Ezért a legtöbb köztéren található emlékmű, szakrális jelleget őriz, kereszt vagy Golgota, melyen a Trianon felirat, vagy Nagy-Magyarország térképe látható. Valamint a fehér márványból készült emlékmű előtt egy fekete, magába roskadt kétségbe esett asszony-alak jelzi a nemzeti tragédiát.

Másik állandósult jelkép a fatörzs, mint újra kizöldellő, és mint életfa-motívum. Ez nagyon régi motívum, és a magyar költészetben is megtalálható Virág Benedektől Berzsenyi Dánielen át, napjainkig. A fatörzs, mint a nemzet jelképe, melynek gyökerét férgek – azaz önfiai – rágják és pusztítják még ma is. Az utóbbi időben készült emlékművek között kopjafákkal is találkozunk. Igen jelentősek a szobor kompozíciók.

Sokak régi vágya, hogy a fővárosban 1928-ban felállított, központi Trianon-emlékmű, újra felállításra kerüljön eredeti helyén, ahol most méltatlanul és megalázó módon, a Szabadság (-nak nevezett) téren, a Magyarországot többször is megszálló szovjet (nem orosz) hadsereg hősi emlékműve áll, – felszabadítónak feltüntetve – megalázva, meggyalázva bennünket nemzeti és emberi mivoltunkban, s az utókornak történelmi hazugságot hirdetve. Ennek az emlékműnek közel három évtizede már temetőben lenne a méltó helye.

A központi Trianon emlékmű újra felállítását a Magyarok Világszövetsége helyi szervezete, a Trianon Társaság, sok más civil szervezettel karöltve többször is kezdeményezte. Több demonstráció is volt az ügy érdekében, sajnos eredménytelenül. A Kádár-korszakból örökölt MTA Történettudományi Intézete – nyilván „ideológiai irányultsága” kapcsán – nem javasolta az V. kerületi Önkormányzatnak, hogy az emlékművet újra felállítsák. Érvként a jószomszédi viszonyra és az európai integrációra hivatkozott. Bár, mára már azt is láthatják, hogy mivé változott az EU jóvoltából Európa.

Miközben a Trianon Társaság civil szervezetekkel együtt akkor, és ma is a tér teljes, eredeti állapotba történő visszaállításáért száll síkra.

Itthon több mint száz köztéren található Trianonra emlékeztető emlékmű van, amelyekről tudunk, és amelyek nagy része települések útjain, dombjain található. Szerte a világban pedig több mint háromszáz.

Reméljük eljön az az idő is, amikor a Szabadság téren ismét az országzászló és az elszakított területeket ábrázoló négy szobor kompozíció áll majd a virág- órával. Nem lehet véletlen, hogy a Csíksomlyói búcsú is, 2022-ben erre a napra esett.

A magyar nemzet „Égi királynője” adja Isten, hogy ne feledkezzék meg rólunk, és segítsen!

A nagykanizsai Trianon emlékműért oly sok áldozatot hozó Schless István szavai ma is aktuálisak:

„Ahol az apa nem hoz áldozatot a családért, ott szétzüllik a család. Ahol pedig az ország fiai nem hoznak áldozatot a nemzetért, ott a nemzetnek kell elpusztulnia.”

Ezt, akinek nemcsak az állampolgársága, de a szíve is magyar, nem akarhatja!

 

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)