Kónya-Hamar Sándor: Balkántangó
“A balcsiki szél, tata.
A balcsiki szél…”
Nagy László
Először jutottam el a bolgár tengerpartra és egyetlen napra-éjszakára.
Balcsiki szél, aranyhomok és többnyire görög-török nyaralók fertályába.
Aznap – mint megtudtam, rendszerint máskor is – fiatal párok táncoltak az “alkony vérpadán”. S a homokpadig iramló hullámok, és a közeli fehér sziklákhoz csapódó morajuk, különös varázzsal keverték az argentin pampákra emlékeztető zenét.
Távozni készen figyeltem a tácolókat, de nem nyugodhatott marasztaló fantáziám: egy rohanó világ éjszakáját vártam, s közben napos fehérlő magányt, sugaras tájat és néma izzást láttam. Eltemetett világ elevenedett, s klasszikus álmok fénylettek a mozdulatokban – és egyféle többszemélyűség. Mintha egyszerre hallottam volna Ártemisz szűzi, tiszta, és megannyi kentaur forró, érzéki dalát, a keresztény hitet s az iszlám teozófiát.
Az égből ledobott, tengerfenékre vetett mítoszi hősnek, a művészi sors szimbólumává lett Hephaisztosznak példája kísért. Hozzá hasonlóan új világot vágyott teremteni mozdulatával minden táncoló, külön valóságot az elvesztett helyébe. Nem játékot jelentett a tánc, de ethoszt, élet-halál ügyet, aszkézist, morált. És mégis féktelen volt és cél nélküli. Messzi múltból, misztikus időből származó ösztönök irányították a mozdulatokat. Mintha isteneknél hatalmasabb moirák döntöttek volna így, de a mozdulatok legyűrték a despotizmust. Homéroszi kor alakjai engedték szabadjára magukat, s mintha egy fölvállalt küzdelemről lett volna szó, az euripidészi szenvedély kivételes erejével. Sorssal való szembeszegülés volt – és menthetetlen végzetszerűség. Mintha a szubjektum tisztán önmagától határozta volna el magát a cselekvésre, a test zseniális cseleivel.
Értelmezésre szorult a látvány, és közben mégis magától értetődő volt. Mintha bekövetkezhető természeti eseménye, a felülemelkedés lehetőségére, s az emberi lényeg fantasztikus megvalósítására vonatkozott volna, a megnyomorodásban sem nélkülözhető méltóságra.
Az ég pedig személytelen és megszólíthatatlanul mozdulatlan volt, miközben úgy tűnt: az antik ókor emberi méreteit teremti újjá. A térnek és emberi alaknak, egész konkrétan az emberi testnek szemmel is látható növekedését, ismeretlen nagyság és történelmi energia születését…
S ma sem tudom, hogy mindez profán illúzió volt-e csupán–?!
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Mementó 2006 emlékmű
