Zetényi-Csukás Ferenc: Jó Kun László király halálának évfordulóján – 1290. július 10-én

Tikkasztó nyári nap volt az újhitűek 1290-ik évében, az eső már régtől fogva kerülte a pusztát és vad szél kavarta a port.

Fullasztó hőség volt.

A körösszegi vár alatt táborozott a kunok serege és a látóhatárig elnézve sem ért véget a nagy sokaság. Az összes kunok hadi népe gyülekezett ott, hogy a félig kun, félig magyar királyuktól végre választ nyerjenek. A kun vezérek, Törtel, Árbócz, Kemenzce és Alpra törzseiknek összes kardforgató férfinépe a szabad-gyűlésre; a Szerre érkezett.

Távol a vártól egy csendes jurtában Miklós térdre ereszkedett. Imája egyaránt szólt az új Istenhez és Jazid- hoz is. Szíve békét kívánt, hiszen kun népét imádta, míg testvéreként szerette a magyar királyt. Igazából nem is tehetett volna mást, hiszen ő volt László testőr parancsnoka – míg húga Édua – a király kun-szokás szerinti asszonya.

Fohászát Mizse nádor és kíséretének érkezése szakította meg. Az immáron keresztségre tért két elöljáró magukról megfeledkezve kun-módra ölelte meg egymást, régóta várták már a találkozást. Miklós saját kezével öntött frissítő bozát, majd szeretettel fogta át Mizse vállát:

-Te, aki minden dolgunk tudója vagy, miért nem hozatod László elé az őt eláruló főurakat? Abát, Csákot, Borsát és Kőszegit! Ők akarják urunk helyett a velenceit, a Turul-vérűnek hazudott Andrást. A pápa és Fülöp fermói püspök kedvence ő, Velence magyar uralomra tör.

A királyom engem elküldött maga mellől, békességet akar a papokkal, magyarokkal és a kunokkal is. Ez így együtt nem megy!

A kunokat meg Kada a javasasszony felbiztatta, hogy egyezzenek ki a nagy hegyen túli kánnal, majd a tatár fejedelemmel és a pusztai népek újból egy akolba tereltessenek. Maguk fölé helyezve a félig magyar, félig kun László királyt, hogy vezesse őket, legyen a pásztoruk az új hit és a Nyugat ellenében.

Nem hallgat rám, nem bírja az igaz szavam. Nem veszi észre, hogy mindegyik félnek, csak a saját érdeke fontos s övé a legutolsó. Mire várunk még, adj öt-öt ezer lovast nekem és Majsának, s mi szablyával és íjjal keresünk megoldást! Rabszíjon hozzuk eléd a lázongó urakat, Mizse! Engedd hát kilőni a parancsot adó nyílvesszőt!

Tetszett a beszéd a nádornak, hogyne tetszett volna, hiszen mit Miklós elmondott, az olyan volt, mintha ő mondta volna. Ám végül, mégis a fejét csóválta meg:

-Ifjú véred heves, meg kell várnunk, hogy Borsa Kopasz mit végez a várban. László király kérte ezt. Amennyiben kiegyeznek a papok és a magyarok, akkor sátraikba visszatérnek a kunok. Két napjuk van reá. Utána nem várunk, Lászlóval az élünkön, fegyverrel szerzünk érvényt az igazságunknak! A bal-szárnyat te viszed, Majsa a jobb-szárny ura lesz! – mondta nagy elhatározással a nádor, miközben erősen megszorította fiatal barátja karját.

Míg a jurtában nagyjaik a jövőről tárgyaltak, addig kinn a mezőn a kun harcosok a várat nézték. Lovaikat táncoltatták; vérre, zsákmányra áhítoztak és erős vitézségük kipróbálására. Régóta várták már ezt a napot, hogy az ő vérükből való László ledobja végre a keresztet és egyesítse a puszta összes népeit. Sokáig nem merték hinni ezt, de Kada a kettévágott kutyára megesküdött, hogy László király végre elhatározta mellettük magát.

S nem egy színmagyar harcos „vére gyűlt meg” az íjfeszítők szabad fiainak láttán. Érezték a puszta szagát, azt a már elfelejteni vélt kesernyés illatot.

Így, ilyen formán várta a híreket a kunok és a magyarok vitéz tábora, hogy együtt készüljenek a torra. Hej, ha sejtették volna, hogy estére kinek a torát ülik, bizony nem vágyott volna senki reá…

Egyre erősebben fújt a szél a pusztán, egyre erősebben sütött a nap. Olyan volt, mintha órákra megállott volna az idő.

Miklós a jurtájában maradva dél óta imádkozott, Mizse pedig a frissen érkező besenyő és székely hadaknak keresett táborhelyet, miközben a kunok sokasága, mint felajzott nyílvessző várta a híreket. Jó László király minderről semmit sem tudott. Éduával, gyönyörű asszonyával múlatta az időt.

Öreg este lett, mikor a vár hátsó kapuján egy lovas surrant ki. Borsa Kopasz volt, aki hamis hírt vitt a kunoknak, királyuk árulásáról. Törtel, Árbócz és Kemencze vezérek azonnal vérbosszút vettek a királyon, késeikkel szurkálták agyon Lászlót és az ura védelmére kelt Éduát.

Úgy haltak meg, hogy nem is tudhatták meg haláluk okát.

Mizse, Miklós jurtájába lépett és csak bólintott. Ebben a bólintásban minden benne volt. Az ifjú vezér arca egyszerre megváltozott. Mizse ismerte ezt a nézést, ez a nádi farkas nézése volt, akinek a vadkan elpusztította az alomját.

-Éduát is? – kérdezte halkan Miklós.

-Igen! – volt a még halkabb válasz.

Miklós és Mizse némán ölt. Egyetlen szót sem szólva gyilkolták le Törtelt, Árbóczot és Kemenczét s ki, azok védelmére kelt.

A halál napján a testvér, testvért ölt; a kun, kunnak vette el az életét.

Az ég, mintha csak erre várt volna, halk eső esett le hónapok után. Siratta az ég őket, siratta minden fiát…

*Alig néhány hét múlva Magyarországnak új királya lett, s a kunoknak már soha nem lett olyan jó sorsuk, mint László király alatt. A lázadó urak elnyerték az új uralkodó kegyét és méltó lett a fizetség. Mizse a sajátjai élén maradt, hogy képviselje őket, s ha szükség úgy hozza, akkor lehűtse a forrongó kun vért.

S kun Miklós? Vele mi lett?

Miklósról lehet a legkevesebbet tudni. A vérbosszú után lovára ült és messzire lovagolt. Azt mondják a régi öregek, hogy ahol feltűnik, ott nagy meleg támad és erős pusztai szél. Utoljára a mai Kunszentmiklós környékén látták, ahogyan lovával Izsák-felől megérkezett.

Számára minden elvégeztetett.

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt kép: Than Mór: Kun László és Rudolf találkozása / Magyar Nemzeti Galéria