Kónya-Hamar Sándor: Petőfi Sándor barátja, Vasvári Pál (Könnyel szűrt szivárvány)
A Márciusi Ifjak egyikére emlékezünk és emlékeztetünk, és bár a 21. század távolságából szemléljük az embert és történelmet megpróbáló XIX. századi gyászt,- mégis könnyel szűrt szivárvány mindaz, amit reménynek, szabadságnak és jövőnek is nevezhetünk.
Olyan pillanataiban a sajgó emlékezésnek, mint itt és ma,- éppen a lélek viharaihoz igazodó sors kozmikus távlatait megidéző szülőföldjén: Erdélyben és Kalotaszegen. S e kettő sohasem volt csak történelmi tényt hordozó földrajzi táj,- hanem a kiúttalanságok megmagyarázása, és a kiút megtalálásának zarándokhelye-, csakhogy itt történészként és katonaként mások is belepusztultak már..!
Ezért a sajgó emlékezés még véres galambszárnnyal verdes azért az olajágért, mely a béke üzeneteként, virágszállá varázsol minden kivont és villámló kardot. És illik-e valami is jobban Vasvári Pál szelleméhez és kegyelettel vállalt örökségéhez? Kinek a megtalálhatatlanságig meggyalázott testi valósága, ma is az őrjöngésig aljas zsiványságot minősíti! Emléke viszont elvehetetlen és letilthatatlan, de kérdéseket támaszt:
-Mit keresett ez a mártír-szent, hadak és vadak idején is emberséget hirdetőként?! Talán azt az emberi és nemzeti távlatot, mely belső és külső pusztulástól kellene mentsen ma is ! Éppen a túlélés lehetőségét, s a megbékélés filozófiájává átnemesítő történelmi tanulságot: „Ama nemzet megmaradásáért, melyhez tartozik az ember, küzdeni illik, az isteni és emberi törvények adta lehetőség szerint!”,- és ebben rejlik az erkölcs és politika mai imperatívusza is.
De következhet a második kérdés:
-Igaz-e, hogy egyetlen pusztuló nép romjaira sem épülhet másnak, egy másfajta jövő?
Nem, nem igaz!- mert a történelmi enyészet titka éppen az a cáfolat, hogy igenis, elpusztult és elpusztítható népek romjain, bizony virágozhat másfajta jövő! Ezt bizonyította a 20.század is, s a baljós Erdélyre nem kis szenvedést rakó történelem. S hogy az erdélyi magyarság mégsem roppant össze, az köszönhető a tudás és erkölcs egybefonódásának, a hagyomány és máshitűek tiszteletének, s a „Bethlen Gábor-i zsákban-futni-tudás” szükségszerűsége és természete felismerésének. Csakhogy, innen a lelki érzékenységről tanúskodó, sejtelemnyi szomorúság is, mely a kitartó és hirtelen remény boltozata alatt egy virág gerincességét meghatározó értékvonal mentén, rendületlenül mégis hinni engedi: Vasvári Pál szelleme és emlékezete is történelmünket szimbolizáló tüneményként azért jár vissza közénk, mert az önmaga lehetőségeit megfogalmazó bátorság és kockázat fogalmait megvalósító magyar nemzet csak velünk lehet egész és teljes! Hiszen együtt vagyunk annak a földi és égi láznak föltámadó csillagzata, melyért és melyben,- Vasvári Pálként -, bármikor halni, de főleg élni is érdemes!
Mementó 2006 emlékmű
