Az Iszlám, a Hagyomány és a Nyugat, II. rész

Interjú Seyyed Hossein Nasr professzorral– Kérdező: Jay Kinney-

Seyyed Hossein Nasr ma a világ egyik legnevesebb muszlim vallástudósa. Könyvei jelentős tanulmányok az iszlám művészetekről és tudományokról, a szúfizmusról, az iszlám szentekről, valamint a muszlim hagyomány magyarázatai a modern világban. Szerkesztésében jelent meg az Iszlám Spiritualitás című kiváló kétkötetes munka a “Crossroad” kiadónál. Jelenlegi pozícióját – a George Washington Egyetem iszlám tanszékének professzora -megelőzően, Nasr vezette az iráni Királyi Filozófiai Akadémiát Teheránban, ahol számos vezető szúfi és iszlám tudós, köztük Henry Corbin, T. Izutsu, William Chittick vagy Peter Lamhorn Wilson, végzett tudományos kutatásokat Akárcsak Muston Smith, akivel a Gnosis című folyóirat e témában már szintén készített egy interjút, Nasr régóta a René Guénon, Frithjof Schuon, Ananda Coomaraswamy és mások által meghatározott tradicionális szellemi irányzathoz kapcsolódik. A következő interjúban, amely 1995 májusának elején készült San Francisco-ban, Nasr az iszlám és a Nyugat közötti ellentétről, a modern élet tradicionális kritikájáról, és néhány olyan nagy vitát kiváltó gondolkozóról szól, mint René Guénon vagy Julius Evola.

Kérdező: Amikor területekről beszél, a Blue Ridge Mountains-ből indul ki?

Nasr: Ez csak a legkülsőbb értelmezés. Egy benső, pszichológiai területre is gondolok. Természetesen vannak fizikai területek is, amelyek nem elhanyagolhatóak. Még a városokban is, és a New York-ihoz hasonló néhány szélsőséges esetet kivéve, itt nincs az az elképesztő összesűrűsődés, mint mondjuk Nyugat-Európában.

Vegyünk egy gyakorlati példát: tegyük fel, Ön egy muszlim Amerikában, akinek szüksége van egy imaszobára olyan szőnyegekkel, amelyek a tradicionális iszlám miliőre emlékeztetik, s amelyben az iszlám művészet esztétikai jelenlétében élhet. Egy átlagos jövedelmű ember ezt Amerikában sokkal könnyebben megteheti, mint Európában, ahol ez nagy erőfeszítésekbe kerülhet.

Kérdező: Szólna néhány szót arról, hogy Ön hogyan mozdítja elő az említett benső tradicionális életet?

Nasr: Először is, a tradíció nemcsak intellektuális elfogadást jelent, hanem egy tradíció szerinti életet. Mi ezen azt értjük, hogy elfogadni a nagy történelmi, kinyilatkoztatott vallások egyikét és azt a Tradíciót, amelyből ezek származnak: a kereszténység, az iszlám, a judaizmus, a buddhizmus, a taoizmus, a konfucianizmus és a többi.

Ez már eleve gondoskodik egyfajta metaindividuális keretről, s nem kényszerít rá, hogy az ember minden problémát egyénileg oldjon meg. Bizonyos értelemben az élet számos buktatóját még azelőtt kiküszöböli, hogy az ember elbotlana rajta. Magamról ritkán beszélek, de ha már megkérdezte, ez számomra személyesen első sorban azt jelenti, hogy muszlimként élni. Követni a shariah elemeit, az iszlám isteni törvényeit, amelyeket lehet követni. Maga az isteni törvény mondja, hogy Isten nem kívánja tőlünk, hogy olyasmit kövessünk, amit nem lehet követni. Ez része az isteni törvénynek. Az egyik meghatározza az ember mindennapi imáit, a másik megerősíti azt, aki elgyengül a Ramadan idején. Tartózkodunk a hazudás, a csalás, a gyilkosság, a bálványimádás és a hasonló fő bűnöktől; betartjuk a Tíz Parancsolatot, amelynek a judaizmussal és a kereszténységgel együtt vagyunk részesei.

Ezen kívül természetesen követjük az étrendi előírásokat, tartózkodunk a sertéshús és az alkohol fogyasztásától, ami az ember életének egy rendezett, fegyelmezett keretet ad. És ez felettébb fontos. Ez adja meg az ember életének ritmusát. Aztán ennek a bázisán, természetesen vannak titkosabb, benső gyakorlatok, amelyek esetemben a szúfizmushoz kapcsolódnak. Ez transzformálja a lelket, a memóriát, a koncentrációt, bensőleg összpontosítva arra a spirituális valóságra, amelyet külsődlegesen soha nem lehet elérni.

Kérdező: Ön olyan összefüggésben említette a világ nagy történelmi vallásai egyikén belüli életet, mint a tradicionális létszemlélet részét. Mégis, e vallásokon belül a hívők zömének nagy nehézségekbe ütközne elsajátítani az univerzális rátekintést, mondván, hogy az övék az egyetlen helyes szemlélet. Számtalan muszlim idézné a Szent Koránt, miszerint az iszlám túlhaladja a judaizmust és a kereszténységet, Mohamed pedig a Próféták Pecsétje. Mindig furcsálltam, hogy a tradicionalistáknak igent kell mondaniuk például a hinduizmus őszinte követésére, ami majdnem közvetlenül ellentmondani látszik az ábrahámi tradíció monoteizmusának.

Nasr: Nos egyáltalán nem hiszem, hogy itt ellentmondás lenne. Azt azonban lényeges megjegyezni, miért tesszük ezt, és hogy a hinduizmus valójában miért nem mond ellent az igazságnak. Valamely vallás követőinek java részét más vallások jelenléte nem zavarja. A vallás e világban lelkünk oltalmazója, s nem olyasmi, ami más vallások kapcsán kifejti az igazságot. Természetesen minden vallásban van valami abszolút, máskülönben az emberek nem követnék őket.

Az emberi történelem rendezettebb időszakaiban, lett légyen az ember bárhol, s annak ellenére, hogy például Perzsiában együtt éltek az örmény keresztények és a muszlimok, vagy a buddhisták és a hinduk, vagy Kínában a muszlimok és a konfuciánusok, minden vallás egy önmagában zárt, elszigetelt világhoz hasonlított: betöltötte híveinek eleven életterét. Néha ugyan voltak háborúk a más vallások követői között, azonban nem ez volt az általános. Afféle modus vivendi volt kialakulva, egy gyakorlati alapon nyugvó életmegoldási mód, anélkül, hogy theológiákkal és metafizikákkal vesződtek volna.

Ma nem ilyen időszakban élünk. A más vallások iránti érdeklődést először is az teszi oly intenzívvé, hogy a modern világ elpusztította az utat, amelyen a kereszténység mentálisan és fizikailag betöltötte az életteret egy keresztény számára. Ez egy vákuumot hozott létre, ami számos, vallás iránt érdeklődő embert más irányokba való tájékozódásra kényszerített.

Másodszor, ma különböző népek keverednek a világban, amelyben a – minden vallást tagadó – szekularizmus is jelen van. Ez tette szükségszerűvé világosan kifejteni azt a doktrínát, amelyet Frithjof Schuon az összes vallás transzcendens egységének nevezett. Nem arról van szó, hogy ez korábban ne lett volna meg akár például a iszlámban, amely, lévén az utolsó monotheista vallás, a próféták korszakának pecsétje, az Eredet univerzalitásához tér vissza.

Ez az egyébként, amiért az iszlámot egy könyvemben a terminális és primordiális vallásnak nevezem.

A Korán mindig szól az igazság egyetemességéről. Azt mondja, nincs nép, akinek Isten ne küldene egy könyvet. Van a Prófétának egy hadiih-ja, amely szerint a próféták száma 124.000, ami nyilvánvalóan elég nagy szám ahhoz, hogy az igazság mindenkihez eljusson, az ausztráliai bennszülötteket és a különböző észak-amerikai törzseket is beleértve.

A történelmi iszlám a szóban forgó eszméből többet hordozott, mint a kereszténység, aminek elsősorban az az oka, hogy a kereszténység, kiváltképp ennek nyugati formája, theológiailag nem Istent, hanem magát Krisztust abszolutizálta. Vagyis inkább a vallás lett abszolutizálva, mintsem a vallás eredete. Földrajzilag pedig el volt szigetelve Nyugat-Európában; gyakorlatilag az iszlám volt az egyetlen más vallás, amit ismert.

Ellenben az iszlám a világ középső zónáját akarta birtokolni, így aztán még a modern időket megelőzően, szülőföldjén találkozott a judaizmussal és a kereszténységgel; a zoroaszterizmussal, a mithraszizmussal, a manicheizmussal, a különböző iráni vallásokkal, miután Perzsiába érkezett; találkozott a hinduizmussal és a buddhizmussal Sindben, később Kasmírban, s végül magában Indiában. Azt követően átment a Selyem Úton, találkozva a sámánizmussal, majd a konfucianizmussal s legvégül a taoizmussal.

Bizonyos helyeken és időkben a vallások transzcendens egységének princípiumát korábban is kifejtették. Anatóliában például, ahol a kereszténység és az iszlám együtt élt egymással, Jelaleddin Rumi és a hozzá hasonló mesterek olyan költeményeket írtak, amelyek szellemükben szinte tökéletesen megegyeznek azzal, amit Frithjof Schuon és a többi tradicionális szerző írt a kinyilatkoztatás egyetemességéről. Éppen ezért az, aki ismeri a perzsa költészetet, sokkal nyitottabb eme perspektíva tekintetében. Én például már ötéves koromban tudtam olyan verseket, amelyeknek mondanivalóját később Guénon és Schuon nagy metafizikai tanulmányaiban láttam viszont, ama tényről, hogy a vallás Istentől származik: a külső forma elválaszt, a benső valóság pedig az, ami egyesít. Történetesen Ruminak van egy olyan négysorosa, amelyben pontosan ugyanezt mondja.

Később a középkori Spanyolországban, egy emlékezetes időszakban, a három nagy monotheista vallás valósított meg harmonikus együttműködést. A zsidó taníthatta a muszlimot, a muszlim a keresztényt és így tovább, oda-vissza. Megszületett Ibn ‘Arabi nagy tanítása, amely ismételten a kinyilatkoztatás egyetemességéről beszélt, s hogy a Logos miért nemcsak egyszer, hanem többször nyilatkozik meg. A jelenkorban a tradicionális szerzők tűzték maguk elé egyik fő feladatként ezen eszme kifejtését. Ezért ha ma az ember tiszta metafizikáról és isteni tudásról szól, azt is ki kell fejtenie, miért van az, amit eme perspektívát összegző „Knowledge of the Sacred” című könyvemben a “szakrális formák sokszerűségének” nevezek. Ez kiolvasható Guénon műveiből is, de e témának Frithjof Schuon az igazi mestere. Ő valóban kezünkbe adja a kulcsot, hogy képesek legyünk belépni más értelmezések univerzumaiba, anélkül, hogy a sajátunkat vagy a másokét relativizálnánk.

Schuon szerint végső soron csak az Abszolút, ami Abszolút; csak az Egy, ami Egy. Mivel azonban ez egy részleges univerzumban tükröződik vissza, létrejön az, amit nagyon helyesen “relatív abszolútnak” nevez. A Tórah abszolút a zsidó nép számára, Krisztus a kereszténység szamára, a Korán, Isten Szava abszolút az iszlám számára, Siva és Visnu abszolút a hinduizmusban.

Hogyan érthetnénk ezt meg anélkül, hogy kárt tennénk abban a szakrális minőségben, amelyet minden vallás kiterjeszt eme abszolutizált epiphániákra? Ugyanakkor meg kell értenünk azt is, hogy ezek már a relativitás világában vannak; csak az Abszolút, ami Abszolút. Ez egyszerre művészet és tudomány, ami nem érthető mindenki számára, kiváltképp napjainkban.

Itt mindig a modern csillagászat példáját szoktam felhozni. Mindannyian elfogadjuk ugyebár a modern tudományokat és elhiszünk bármit, amit a csillagászok mondanak. De ténylegesen hányan élünk aszerint, hogy a mienk a számtalan naprendszereknek csupán az egyike, amelyek közül mind hatalmas sebességgel rohan egy pont felé a világegyetemben, miközben mi magunk is percenként ezer mérföldeket száguldunk? Rögtön beleőrülnénk. Elolvassuk s félretesszük, és kilépünk házunk ajtaján, gépkocsiba ülünk, mintha csak a szárazföldön lennénk, ahol a nap felkel és lenyugszik.

Pontosan ez az, ami a szellemi világban hasonló. A jelenkornak szüksége van néhány kormányosra, ha nem akarunk menthetetlenül eltévedni. A mi szemléletünk gondoskodik a vallás, az Egyhez vezető út megőrzésének lehetőségéről, anélkül, hogy más utak létjogosultságát kétségbe vonnánk. A modem világ sok más emberétől különbözünk abban, hogy nem hangoztatjuk emocionálisan-szentimentálisan: “szeressük egymást mindnyájan”. Természetesen szeressük egymást mindnyájan! Ám a szeretetért ne áldozzuk fel az igazságot. Az igazság és a szeretet Isten két arca, s mindkettő esszenciális. És mindaddig, amíg az ember igazságról beszél, tévedésről is beszélnie kell. Ezért nem fogadunk tehát el bizonyos, ember által koholt téziseket, amelyek nem az isteni kinyilatkoztatásból származnak, hanem pszichológiai megérzésekből. És ezért tartunk ki a tradíció jelentőségénél.

Forrás: Hossein Nasr

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)