Az új Alaptörvény: A történeti hagyományok és a monetáris hatalom 2/2

A történelmi hagyomány, modern jogállamiság és Magyarország új Alaptörvénye

Az alaptörvény értelmezésekor történeti szempontból az első kérdésként merül fel, hogy helyre kívánja-e állítani a magyar állam és politikai rendszerének folytonosságát a történeti magyar állam törvényes rendszereivel.

Óriási, történelmi lépésnek és talán csodának is tartom hazánk és közjog történetében, hogy „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és nemzeti egységét” mondat része az új alaptörvénynek. Ezért a mondatért, másokkal együtt, én is sokat küzdöttem, aminek fontosságát a Salamon László úr által kért véleményemben is kifejtettem. Ez az mondat, amellyel nézetem szerint átléptük az a „Rubicont”, amely megszakítja az elmúlt évtizedek rossz örökségeit, és hozzáköt a magyar államiság évezredes jó hagyományaihoz, a korábbi törvényes alkotmányos rendszerekhez. A jogfolytonosság helyreállítása azt jelenti, hogy törvénytelen rendszerből törvényest alkotunk. Maga a jogfolytonosság helyreállítása, pedig egy folyamat, amely tőlünk függő időhöz kötődik.

A helyreállítás az alapelvek újbóli alkalmazásával kezdődik, az azt érvényesítő intézményeknek az alkotmányba történő újbóli beépítésével párhuzamosan. Úgy látom, hogy minden tekintetben egy gödör mélyén vagyunk, ehhez most megkaptuk létrát, amelyen ki tudunk mászni onnan. Ez a mondat, mintegy első lépésként megnyitja az 1944-ben megszakadt jogfolytonosság helyreállítását, amelyet egy folyamatnak kell tekinteni. Ez egy küzdelem, ahol az első döntő lépést megléptük, de még csak a folyamat kezdetén vagyunk. Ezt segíti a „Nemzeti Hitvallás”-ban a nemzetünket és történelmünket becsülő, szívet melengető és erősítő számos megfogalmazás és az „Alapvetés”-ben felsorolt szempontok és célok is.

Álláspontomat erősítik a következő kitételek is a „Nemzeti Hitvallás”-ból: „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését.”, valamint „Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.”

Ezek a szakaszai az alaptörvénynek azt jelentik, ha a„Nemzeti Hitvallás”-t nemcsak történetileg, hanem közjogilag is értelmezzük, hogy az 1944 márciusától kezdődő időszakot törvénytelennek, illetve az 1990 óta eltelt időszakot törvényességében nem teljesen megalapozottnak tartja.

Az általános politikai érvelés a rendszerváltás szükségességét azzal indokolja, hogy nem érvényesült az önrendelkezés, hiszen megszállás volt, és annak következtében diktatúra, mert az 1989-es alkotmányjogi rendszerváltás is törvénytelen, hiszen azt az 1985-ben megválasztott országgyűlés fogadta el akkor, amikor a szovjet hadsereg még hazánkban volt. Az elmúlt 20 év rendszerének alkotmányjogi kritikájának alapja, most már szerencsére széles körben elfogadott érvelés alapján az, hogy a megszállás időszakában meghozott alkotmánymódosító paktumot a népképviselet intézményei a megszállás után sem törvényesítették. Talán, mert a politika urai megijedtek az elnökválasztás közvetlenségéről szavazó 1989-es népszavazás számukra esetlegesen kedvezőtlen kimeneteléről és ezért kizárták annak a lehetőségét, hogy nem ellenőrizhető erő általuk nem kívánt irányba vinné a magyar közjogi fejlődést. Miután az elmúlt rendszer nem elfogadhatóan megalapozott, ezért szükséges az új alkotmány. Nézetem szerint az alaptörvény, az 1989 utáni történésekhez viszonyulva is tükrözi a két irányzat jelenlétét. A demokratikus rend kezdetét ugyan 1990. május 2.-tól eredezteti, de ugyanakkor folyamatról és nem egy már lezárt eredményről ír, miközben a 89-90-es alkotmányváltoztatás idejét, teljesen megalapozottan a törvénytelennek nevezi.

Némileg zavaró, hogy a „Záró rendelkezések” részének 2. pontja szerint „az Alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény …alapján fogadta el.”. Elegánsabb és következetesebb lehetett volna, ha az országgyűlés alkotott volna egy alkotmányt elfogadó törvényt, hiszen az 1949-es alkotmányt törvénytelennek tartja.

Alapvetően fontosnak tartom azt is, hogy az alkotmányt alaptörvénynek hívják. Ugyanis az elmúlt évtizedekben az alkotmány fogalomhoz az ezeréves, vagy még régebbi múlttal való szakítás képzete társult. Az alaptörvény, pedig azt kívánja kifejezni, hogy folytatólagosan kapcsolódunk ez előző évezred, történeti alkotmányt alkotó törvényekhez.

Az alaptörvényhez kapcsolódó sarkalatos törvények rendszere is a történeti, az élet természetes folyamatában gondolkodó alkotmányos gondolkodást tükrözi. Ugyanakkor felmerül, hogy a sarkalatos törvények, amelyek elfogadásához elég a jelenlévő képviselők kétharmada, bír-e az alkotmánnyal azonos jellegű súlyossággal. Valószínűleg nem, hiszen az alaptörvény elfogadásához az összes képviselő kétharmadának támogató szavazata szükséges. Ebben az esetben viszont felmerülhet és óriási zavart okozhat, ha az Alkotmánybíróság esetleg az alaptörvénnyel ellentétesen értelmezné azokat.

A közjogilag a jogfolytonosság helyreállítását kívánó álláspontot erősíti az Alaptörvény „Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.”kitétele, mert a megszállás éveinek törvénytelenségére utal. Felmerül azonban a kérdés, hogy az új alaptörvény szerint ez az állam által elkövetett bűnökre vonatkozik csak, azaz amikor az állam saját jogszabályait sem tartotta be a törvénytelen időszakban, továbbá például a spontán privatizáció is érvénytelen-e? Ha a rendszer törvényességében nem teljesen megalapozott akkor az is felmerülhet a következő időszakban, hogy visszaszerezhető-e a nemzeti vagyon, felelősségre vonhatóak-e a kommunista bűnösök is?

Az idézett mondat változtatást, az igazságra törekvő államért küzdők egyik legfontosabb kívánalma volt. Ez a kitétel megerősíti, hogy az 1944-1990 közötti időszak nem volt törvényes, azaz legitim. Ebből viszont az következik, hogy az új alaptörvény elvileg lehetővé teszi, hogy az igazságosság útján megszülethet egy új kompromisszum, a hatalmát az 1949-es alkotmány jogfolytonossága miatt 1989-ben átmentett oligarchia és a nemzet között, a megmaradás érdekében. Ez persze csak lehetőség, a kényszerítő szükség mellett. Először is azt kell majd tisztázni, hogy az„embertelen” kitétel az emberiség ellenes bűncselekményekre vonatkozik, vagy a többire is. Ha „csak” az emberiség ellenes bűncselekményekre, akkor újat nem mondtunk, mert ezek büntethetőségét az alkotmánybíróság is elismerte már a 90-es években. Emlékezzünk például a sortűzperekre. Ugyanakkor elmondható, az a megoldás már akkor is elégtelennek bizonyult, nem is beszélve az ügyészség és a bíróságok hozzáállására.

Nyilván az igazságosság iránti vágy nem bosszút követel, hanem feltárását a bűncselekményeket elkövető és az államot kifosztó hatalmat átmentő csoportok monopolisztikus hatalmának és ezzel együtt utat nyitást egy új nemzeti demokrácia megteremtése felé. A harcot a közös józan ész alapján, viszont meg kell vívni. A mostani alaptörvényben az a legnagyobb jó, hogy az ellentétben a korábbi alkotmánnyal erre elvi lehetőséget, az alkotmányos keretet nyújt. Úgy gondolom, hogy a bűnök feltárásra, a törvénytelen vagyonmozgások követésére és kártalanítás alapján történő egyes újrarendezésre is elvileg megnyílt a lehetőség. Hiszen törvénytelennek nyilvánította az 1944-től 1990 májusáig eltelt időszakot, valamint törvényességében nem elégségesnek az azóta eltelt közjogi időt. Nem szabad elfelejteni, hogy a mostanáig hatályos alkotmány, annak értelmezése, és az arra épülő jogszabályok lehetővé tették az állam és állampolgárainak kifosztását. Tették ezt a privatizációval, az eladósítással, illetve azzal gazdaságpolitikával, amely a profitot a nagy cégeknél hagyta, amit azok ki is vittek, visznek az országból, a költségeket pedig a társadalommal és a környezettel fizettetik meg. 10 ezer milliárdokat vittek ki az országból, politikusok és az államigazgatás vezetőinek közreműködésével, jogszabályok felhatalmazásával. Valójában az elmúlt húsz év alkotmányossága a korrupció máig élő rendszerét hozta létre jogszabályi alapokon.

Szimbolikus értelmű, az alaki-intézményi jogfolytonosság helyreállítása felé mutat a Legfelsőbb Bíróság visszanevezése Kúriának. A két kamarás országgyűlés is része az alaki-intézményi jogfolytonosságnak, de elsődlegesnek tartom az érdekképviseletiség és annak kiválasztó mechanizmusainak ujjá szervezését, ujjá szerveződését először. Az érdekképviseletiség demokratikus és tisztalappal történő megújhodását követhetné a második kamara felállítása. Ez annál inkább fontos feladat, mert ha az országgyűlési képviselői munkát és az önkormányzati tisztség választást a következőkben esetleg összeférhetetlennek tartanák, akkor a törvényalkotásban a következő ciklustól teljesen megszűnhet a területi érdekképviselet is a törvényalkotásban.

Ugyanakkor a vármegyéről folytatott vita sok mindenre rávilágít, többek között az alaptörvény népszavazással történő megerősítésének kérdésére is.

A népszavazás mindig csak erősíti a legitimációt, bármely alkotmány törvényességét. Ugyanakkor látható, hogy az új alkotmány ellenzői mindent elkövetnek, hogy az elmúlt hatvan-hatvanöt év hatalmi rendszere, a maga hálózataival, az élet minden területére kiterjedő szelekciós rendszereivel zökkenő mentesen folytatódjék. Az ellenző politikai erők, ha az elmúlt korszak alkotmányáról van szó tagadják az alkotmány és a gazdasági viszonyok közötti összefüggést. Ha az alaptörvényt támadják, akkor a gazdasági bajokat és a visszásságokat összekapcsolják az alkotmányozással. Ugyanakkor nagy a zűrzavar, az emberek sokasága nem érti, hogy mi történik vele. Elég, ha akár magát az országgyűlési egyes vitáit nézzük. Azon vitatkoztak, hogy kell-e a vármegye, vagy nem. Itt az ismeret és a 60 éves marxista-liberális sematizmus, de egyszerűen a butaság vitatkozott. A vármegye történelmünkben mindig az alkotmányosság, a megmaradás kikerülhetetlen bástyája volt. Az alaptörvény sikerességét végül is az méri le, ha az emberek nagy többsége azt majd magáénak érzi. Ez akkor fog vitathatatlanul megtörténni, ha az igazságosság és a szociális biztonság megerősödik, segítve a közösségi összetartozást, magát a nemzeti megmaradást, ujjá születést. Ennek a kereteit az alaptörvénynek és a sarkalatos törvényeknek kell biztosítania.

A mostani hatályos alkotmány rendszere két meghatározó oszlopon nyugszik. Az egyik az alkotmánybíróság, a másik a jegybank, a Magyar Nemzeti Bank jogállása. A következő időszakban is alapvető marad az Alkotmánybíróság alkotmány által biztosított szerepe. A „status qou” irányzat nagy győzelme, hogy a korábbi elképzelésekhez képest az intézmény szerepe megnőtt.

Jelenleg az elmúlt húsz év rendszerét megváltoztatni nem akarók két álláspontot osztanak. Az egyik, amelyik nyíltan és markánsan elutasítja az új alaptörvényt, magát az alkotmányozást. A másik, pedig azt hirdeti, hogy bár új alaptörvény lett elfogadva, a dolgok lényegileg nem változnak. Az Alkotmánybíróság ugyanis már az elmúlt húsz évben kijelölte az alkotmány és a jog értelmezés kereteit a maga által felállított szabályaival, ami ezután is hatályos és különben sem kíván ezen változtatni a jövőben. (A változtatást nem kívánók a jegybank jogállásán sem kívánnak módosítani.)

Az elmúlt években általam kifejtettekhez hasonlóan már a közélet változtatást akaró meghatározó személyiségei is „legitimációs deficittel bíró”, azaz a törvényességében nem megalapozott korszaknak írják le az elmúlt 20 évet. Ebből következően maga az alaptörvény határozza meg, hogy milyen területeket kell elsődlegesen sarkalatos törvényekkel újra szabályozni. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy az alaptörvény szellemisége alapvetően eltér az előző alkotmány és annak bírósági értelmezésétől. Az alaptörvényben benne maradt az a paragrafus amely szerint: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Ezért az élet jog által szabályozott egyes területeit nemcsak újra szabályozni kell, hanem az eddigi értelmezés tartalmát is újra kell gondolni.

Az alaptörvényben felsoroltak, ugyanis értékeket és emberi erényeket hangsúlyoznak: haza szeretetet, a munka becsületét, a házasság szentségét, az élet tiszteletét, a családért, a gyerekekért, az öregekért, a környezetért vállalt személyi és állami felelősséget és gondoskodást, az erkölcsre és etikára alapozott állam képét vetíti elénk. Ez eltér az eddigi törvény alkotás és alkotmány értelmezés agnosztikus, relativista, liberális szellemiségétől. Ez az utóbbi az igazság létezésnek tagadásával gyakorlatilag lehetővé tette, hogy a jogok és kötelezettségek ne érvényesüljenek egyenlő arányban, maguk az emberi jogok, a szabadság tartalma is kiüresedjenek, bizonytalanná váljanak. Többünk küzdelmének eredménye, hogy a jogok és kötelezettségek aránya külön megerősítést nyert az alaptörvényben.

Az Alaptörvény „Szabadság és felelősség” fejezet címe is az új szemléletet tükrözi. Ez azt jelenti, hogy a szabadságjogaink élvezetének, napi gyakorlatának és értelmezésének korlátja a magunkért és a másokért vállalt, érzett felelősség. A szabadság nem szabadosság, hanem korlátja a jó és a rossz tőlünk független és létező kategóriája. Ez a szemlélet kapcsolódik a hitvallás szelleméhez és nem a liberális szabadosságot érti a szabadság mértékének.  Megjegyzem, hogy az ellenzők felé tett helyes lépés az is, hogy a szabadságjogok mintájának az Alaptörvény alkotói az európai emberjog, alapjogi kartát tekintették mintának.

A szemlélet váltás természetesen kihathat az egyes jogágak, jogterületek szabályozására, újra értelmezésére. A küzdelem csak most kezdődik, azért hogy valóban az új szellemiség érvényesüljön fokozatosan a jogszabályalkotásban, a jogértelmezésben és a joggyakorlatban is, vagyis az egész jogrendben.  A jogfolytonosságot csak úgy állíthatjuk helyre, ha az értékeket beemeljük a jogalkotásba és ajogalkalmazásba. Nem szabad az emberi méltóság jogát összekeverni az emberi erények mellett kiállók és az azt tagadók egyenlősítésével. Két egymást tagadó jogértelmezés nem alkalmazható egy időben, sem az egész közösséget érintő kérdésekben, sem a hétköznapi életben sem. Az alkotmánybíróság, összhangban az értékeket nem nevesítő leváltott alkotmánnyal eddig a kisebbségi szubkultúrákat nemcsak egyenlősítette a többség által vallott értékekkel, hanem lehetővé tette azok kizárólagos, mondhatni diktatórikus, mindenkire kötelező valóságértelmezését.

Azt gondolom, hogy az új alaptörvénynek a korábbi szellemiség alapján történő esetleges további alkotmánybírói értelmezése súlyos konfliktushoz, az állam és a jogrend bizalmába vetett hit végzetes megrendüléséhez vezetne. Ezért az új alaptörvény az eddigiekhez képest egy teljesen új szellemiségű alkotmánybíróságot és bíráskodást is igényelne. (A perjog újra szabályozásával is, amely most lehetővé teszi az ügyek büntethetetlenségig történő elhúzását is.)

A „satus quo” irányzat nézetem szerint kétes „vívmánya”, hogy alkotmánybíróság, most már nemcsak nemzetgyűlési jogkörrel fog bírni, hanem az alkotmányos, vagy inkább az abszolutista király jogkörét is megkapja. Ferenc Józsefként a törvények előszentesítési jogának elnyerésével, és akár XIV. Lajosként, a bírói ítélkezésbe történő korlátlan beavatkozás jogával. Ez nem segíti a „fékek és ellensúlyok” rendszerét. (Az alkotmányértelmezésnek nézetem szerint a Kúrián belül van a helye, ahol még a filozófiai absztrahálást is a konkrét ügyek gyakorlata racionalizálja.)

Minden híresztelés ellenére ezek szerint az új alaptörvénnyel nem csorbul az alkotmánybíróság jogköre, hanem éppen ellenkezőleg, erősödik. Meg kell jegyezni, hogy a népképviselet intézményének, az országgyűlésnek, valamint a kormánynak a hatáskörét, gazdaság alakító szabadságát már most is súlyosan korlátozza, mintegy gúzsba köti a jegybank jelenlegi és a Költségvetési Tanács leendő jogállása. Ezért nem értem, hogy az Alkotmánybíróság miért akarna még gazdaság és pénzügypolitikát befolyásoló szerepet is magának, amikor már éppen eleget bizonyított eddig is. Például az elmúlt 16 évben nem döntött a népszuverenitás és a Nemzeti Bank jogállásának ellentétét firtató panaszra, de a nemzeti vagyon és védelmének értelmezéséről sem. Az előbbivel a monetáris romboláshoz, az utóbbival, pedig a 2002-ben még meglévő védett nemzeti termelő vagyon 2010-re a töredékére történő zsugorodásához statisztált sikeresen.

Meg kell itt említeni, hogy a viták során felmerült az is, hogy sérti-e a lelkiismereti szabadságot, hogy alaptörvényünk első mondata a Himnusz első sorával kezdődik, vagy hogy a preambulum utal a kereszténységre és a vallásra, mint alapvető értékre?

Azt gondolom, hogy akinek problémája van a Himnusz első sorával, magával a magyar Himnusszal van gondja, amely viszont a magyar államiság, sors része. Aki ezzel nem tud azonosulni, vagy legalábbis tolerálni, az keressen más hazát magának, hiszen ezt úgy sem érzi magáénak. A vallás egyfajta értékítéletet és életszemléletet jelent. Mindenfajta felmérés szerint az óriási döntő többség, valahogy kötődik a valláshoz, az Istenhez, ha másként nem, úgy mond a maga módján. A nagy többség gondolkodását még mindig az évezredes értékek, szempontok határozzák meg. Miért kellene egy kisebbségi véleménynek érvényesülni egy alkotmányban, hiszen az nem kötelez, hanem csak a többség évezredes jó tapasztalatát tükrözi?  Hangsúlyozni kell, hogy a napi sajtóban is megjelent, hogy a felmérések szerint a „Nemzeti Hitvallás” egyesek által harcosan vitatott része, amely a Szent Koronát és a történeti alkotmány vívmányainak tiszteletbetartását hangsúlyozza, a megkérdezettek 88%-a támogatja. Továbbá tízből nyolcan azonosulni tudnak azzal, hogy „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.”

Mindenesetre le kell szögezni, az Alkotmánybíróságra történelmi szerep vár. Lehetősége van az államrendben feszültséget előidézni, ha az általuk korábban kitalált „láthatatlan alkotmány” szerint szembe mennek az új alaptörvény szellemiségével, vagy segítik a nemzeti konszenzus kialakítását.  A testület miután átvette az abszolút király közjogi szerepét (kivéve a gazdaságpolitika irányítását, amit egyesek sérelmeznek), ezért politikai felelősséggel nem rendelkezik, döntéseit nem lehet felülbírálni, leváltani sem lehet, ezért magukon a személyeken, az alkotmánybírókon múlik, hogy a konszolidációt, vagy a sokak számára célként megjelenő káoszt segítik elő. Az új alaptörvény szellemiségének érvényesüléséért most egy újabb küzdelem indul meg, remélve, hogy nem kell szembesülnie a gazdasági kiszolgáltatottság miatt egy erőteljes politikai visszarendeződéssel is időközben.

Az eddigi rendszer másik fenntartó oszlopa a monetáris politikát irányító jegybank példátlan függetlensége a népszuverenitás szerveitől, a kormánytól, az országgyűléstől. A fiskális politikát irányító ez utóbbi szervek nemcsak beleszólási, de még valódi ellenőrző szereppel sem rendelkeznek a Magyar Nemzeti Bank felett. Amennyiben kizárólagosan csak alá-főlé rendeltség valósul meg a jegybank javára, a pénzügyi, gazdasági irányítás két rendszere között, ez azt jelenti, hogy a gazdaság irányításban a népszuverenitás gyakorlatilag nem létezik.  Igaz, hogy a nemzeti jegybank politikája függ az Európai Központi Jegybanktól és a baseli Bank of International Settlement-től, de ez nem akadályozza, hogy a népszuverenitás szervei és a jegybank kapcsolatában a mellérendeltség irányában mozduljunk el, hasonlóan európai és európán túli demokratikus példákhoz.

Fel kell hívni a figyelmet, arra, hogy az adósság fiskális kezelése, amit az alaptörvény külön is szabályoz, nem vonatkoztatható el a monetáris politikát szabályzó Nemzeti Bank a népszuverenitás intézményeitől működésében teljes függetlenséget élvező jogállásának újra szabályozásától, ellenőrzésétől. Hiába szorítjuk a fiskális politikát az adósságcsökkentésre, ha továbbra is a monetáris politika diktálhat neki egyoldalúan. Ebből azt következhet, hogy mi megszorítunk, miközben a monetáris politika nem bevezeti a pénzt a gazdaságba, hanem továbbra is kivezeti, melynek a következményeit fiskális rendszer állja csökkenő bevételekkel. Ebből óriási feszültség támadhat. Különösen fontos erre felhívni a figyelmet, akkor amikor az új alkotmányos szabályozás szerint az állam csak törekszik, de nem vállal felelősséget például az egészségügyi, szociális ellátásokért, biztonságért, a munkahely védelemért és a lakhatásért. (Az eddigi alkotmány ezért kihangsúlyozta az állam felelősségét, de az alkotmánybírósági ítélkezés ezeknek a jogoknak a tartalmát is relativizálta.) Bár az Alaptörvény nagyon helyesen kihangsúlyozza az ember felelősségét saját magáért és hozzátartozói, valamint a nemzet iránt, de remélhetőleg ez nem a piac orientált neoliberális politikát kívánja megerősíteni az ökoszociális iránnyal szemben. Nyugtalanító, bár tükrözi a jelenlegi helyzetét az országnak, hogy elhangzott olyan mérvadónak tekinthető politikai kijelentés, amely szerint nem kívánják a jegybank jogállását megváltoztatni.

Az eddigi kifosztás és korrupció rendszerének működési alapfeltétele volt, a nemzeti vagyon meghatározásának és gyakorlati védelmének hiánya is. Az alaptörvény szabályozása, az eddigiektől eltérően külön hangsúlyt helyez a nemzeti vagyon védelmére, meghatározva annak körét és célját. Így az „Állam” fejezet  38. cikkében és az „Alapvetés”  „P” cikkében, ahol utal a termőföldre, a vízkészletre, kulturális értékekre, stb. Ez radikálisan új szemlélet az eddigiekhez képest.  Nagyon fontos azonban, hogy ezt a sarkalatos törvények miként szabályozzák majd részleteiben. Kiemelten fontos, hogy megjelenjen a valóban forgalomképtelen közvagyon, valamint a védelmét, továbbá minket, magyar állampolgárokat segítő termőföld gazdálkodás szabályozás..

Az államszerkezet az alaptörvény alapján az elmúlt húsz évhez képest nem változik. (Lásd az Alaptörvény „Állam”fejezetét.) Figyelembe véve ugyanakkor, hogy most zajlik az államigazgatás nagyon fontos racionalizálása, külön is hangsúlyozni kell, hogy az önkormányzatiságnak ezzel párhuzamosan meg kell erősödnie, mint a központi hatalom demokratikus ellensúlyának. Ez a szabályozás is a sarkalatos törvényekre vár. Az önkormányzatok többsége azt gondolom, hogy szívesen szabadul az állam helyett, mint decentralizált szervként végzett hatósági tevékenységektől, azonban az önkormányzatiság kicsúfolása lenne, ha azok intézmény fenntartó jövedelem forrásait is elvonnák. (Az állami feladatok végzésén túl az önkormányzati kötelezettségek teljesítésére is eddig elvileg az állam mindig megfelelő forrást biztosított.) A történeti hagyomány alapján Magyarországon mindig  erős volt a központi hatalom. Ennek valódi ellensúlya, akár minden hatalmi ágban is, mindig az önkormányzatok voltak. A mostani államberendezkedésben, a kancellária típusú kormányzás rendszerében, nagyon erős a hatalma, valójában választásig megbuktathatatlan az országgyűlési többséggel rendelkező kormány. Nagyon hiányozna, ha nem lennének a gazdálkodásukban és jogszabályalkotásukban, bár a központi hatalom által ellenőrzött, de mégis független önkormányzatok.

Különösen törékennyé válna a rendszer, ha a választójogi törvény még az egyéni kerületi választást is kizárná, és meghagyná a kormányzást a kizárólagosan listán megválasztott és így még kontrollálatlanabbá vált párt oligarchiáknak. Ha ehhez még az elmúlt hatvan év folytonosságában maradó és agnosztikusan liberális jogot értelmező alkotmánybíróság is társul, a változatlan jogállású jegybankkal, akkor szomorúnak látom a jövőt.

Összegezve megállapítható, hogy az új alaptörvény eltérően az eddig hatályos alkotmányhoz bár nem garantálja, de lehetővé teszi, hogy eltérjünk az eddigi önző és oligarchikus hatalomgyakorlástól. Lehetővé teszi, hogy szakítsunk azzal az ókori és tomista bölcseleti és tapasztalati megállapítással, hogy a demokrácia egyenlő a gátlástalan gazdagok és a kifosztott, manipulált nép politikai rendszerével. Az Alaptörvény irányt mutat és segíti az eddigiektől eltérő más út választását, hogy történelmünk formálóiként magunknak és utódainknak egy igazságosságra alapozott nemzeti demokráciát teremtsünk. Erre minden esélyünk meg van, mert egy második világháborús hasonlattal élve: a partraszállás megtörtént, a győzelemhez vezető út végigjárása immáron már csak az idő kérdése. Az Alaptörvény kijelenti a jogfolytonosság helyreállítását, illetve annak szándékát is, ezért akár a teljes anyagi és alaki-intézményi jogfolytonosság is helyreállítható idővel.

Epilógus: 2011 végére nyilvánvalóvá vált, hogy a kétharmados felhatalmazás nem változtatta meg a korrupció alkotmányos rendszerét. A globális cégek és bankok kivezetik a gazdaság tavából a profitot (a költségeket a költségvetés fedezi), a korábbi nomenklatúra oligarchiává vált része a költségvetési források „leszívásával” be se engedi a tóba az éltető vizet. A minden korábbit felülmúló monopolisztikus centralizációs törekvések (pl. önkormányzati és választási törvény, stb.) csak arra szolgálnak, hogy „zökkenő mentes” legyen az ország és az állampolgárok megmaradt javainak további elvonása, ezzel együtt a vagyoni viszonyok további hazai torzulása. Különösen igaz ez az új Alaptörvény megszületését is lehetővé tévő szabadságharcos törekvések fokozatos megbuktatása után.  A mostanra kialakuló alkotmányos-politikai helyzet ugyanakkor mélyen ellentétes a Nemzeti Hitvallással, az Alaptörvénnyel, nem is beszélve a történeti alkotmány vívmányairól. Nézetem szerint komolyan feltehető a kérdés: meddig beszélhetünk még magyar államiságról?

Dr. Tóth Zoltán József (Phd) címzetes és egyetemi docens

Nemzeti InternetFigyelő

Kapcsolódó: 

Az új Alaptörvény: A történeti hagyományok és a monetáris hatalom 1/2