A monetáris rendszerek antik kritikája – A kalmárszellem rabszolgasága a szkíta szabadsággal szemben
Meszlényi Róbert Imre gondolatébresztő írása a pénz és a hatalom kapcsolatáról, az antik filozófusok látásmódjáról és a magyarság szkíta-keresztény gyökereiről. Miért tartotta Strabon a szkítákat az emberiség legigazságosabbjainak, és hogyan vált a pénz a modern rabszolgatartás eszközévé?
Meszlényi Róbert Imre: A monetáris rendszerek antik kritikája
Bázel, 2018 szeptembere
A kapitalizmust élesen bírálták a kommunista filozófusok is, akik a pénz tőkévé átváltoztatásában minden társadalmi baj okozóját látták. De a kommunisták csak látszólagosan küzdöttek a pénz ellen, mert ők inkább az utópisztikus liberalizmussal karöltve akarták „a múltat végképp eltörölni” (holott minden tudás a múltban gyökerezik!), hogy a Földnek új fejedelmei lehessenek, és így a nemzetek, kultúrák és családok ellen harcolva, 100 millió ártatlan ember halálát, és hozzátartozóik nyomorát okozták. Az önellátó falvak megszüntetésével pedig (ahogy azt Kádárék is tették) a magyar parasztokat proletarizálták, így azokat is a kalmárok rabszolgájává tették.
Az antik világ filozófusai is jól tudták, hogy a pénz értékhalmozó funkciója szüli a legszembetűnőbb igazságtalanságot, az ármánykodó meggazdagodás rovására írt szegénységet, és az serkenti a közösség életét mérgező egoizmust. Ezért Strabon († Kr. u. 12), a Homérosz († Kr. e. 9. sz.) által hazánkba lokalizált kora keresztény trák-szkíta eleinket, az „emberiség legigazságosabbjai”-t (Iliász 13. ének, 1-6. sorok), másoknál sokkal boldogabbnak tartotta, mert pénz nélkül (nyilván önellátó falvakban) éltek:
„És miért különös, ha ő [Homérosz] – miután nálunk mindenütt elburjánoztak az üzleti csalások – azokat az embereket nevezte legigazságosabbnak, akik nem csak nem ismerik az üzleti szerződéseket és pénzkeresést, hanem a kardon és ivópoháron kívül mindent megosztanak egymással, és akiknél elsősorban az asszonyok és gyermekek platonikus módon közösek? Aischylos is elismerését fejezi ki, ha a költő szavait helyeselve beszél a szkítákról: »Hiszen a szkíták, a kancasajt evők egy igazságos nép.« És ez a vélemény uralkodik a helléneknél ma is: őket tartjuk valóban a legbecsületesebb és legkevésbé álnok embereknek és ők sokkal szerényebbek és elégedettebbek, mint mi vagyunk. Bizonyára a mi életmódunk közel az egész világon romlást okozott azzal, hogy a luxus és élvezetek megszerzéséhez ezerféle ármánykodást meghonosított.” (Strabon C 300 – 301).
Strabon társadalomkritikája csodálatosan őszinte, de azt csak burkoltan fejezi ki, hogy a rabszolgatartó rendszerek exekutíva hatalmát, a korábbi rablánc és korbács helyett egy új anesztétikus módszerrel, a pénzzel irányítják. Ma mindenki úgy beszél a rabszolgatartásról, mintha az csak a letűnt idők rendszereiben dívott volna és senki sem veszi észre, hogy őket éppen a pénzzel tartják rabszolgaságban. A pénz persze az önellátás lehetőségének elvétele után egyben a felemelkedés reménye is lett, és ha valamitől remélünk valamit, azt nem kárhoztatjuk. A rómaiak sem akartak mást, mint városalapításaikkal rabszolgásítani, azaz áldozataikat olyan helyzetbe juttatni, melyben attól a fiktív értékű pénztől függnek, melyet a vezetők irányítanak. Ez a pénz, mint egy halált hozó utálatosság fertőzte meg magát az egész Római Birodalmat is Theodor Mommsen szavai szerint:
„a kalmárszellem az egész nemzeten eluralkodott vagy még sokkal több – mivel ez Rómában nem volt újdonság –, hogy maga a nyerészkedés az élet egész területén és a társadalom minden rétegén áthatott és összefonódott, ugyanis a mezőgazdaságtól az állami intézményekig minden kihasználó vállalkozássá kezdett átalakulni. A szerzemények megőrzése és növelése a köz- és magánerkölcs mércéje lett. »Egy özvegyasszony vagyona apadhat,« – írta intelmében fiának Cato – » a férfinak növelni kell javait, és aki dicsére méltó és isteni szellem birtokosa, annak számlakönyve halála óráján gyarapodást, és ne csak öröklött vagyont mutasson fel «.” (Th. Mommsen: Das Weltreich der Caesaren 1933, Wien-Leipzig, 579-80)
Az elhangzott két idézet hűen tükrözi a szkíta és a rabszolga-társadalmak különböző szellemi szintjét. A szövegekből kitűnik, míg a primitívségre vagy beteg jellemre utaló halmozás a szabad nemzeteknél ismeretlen és nyilván szégyenletesen megvetendő volt, addig a rabszolgarendszerek egyetlen, és süketálmú eszméjüknek, a profitnak éltek, náluk a koncon marakodás sikere a megnyomorított polgárok kizárólagos reménysugara, büszkesége és erkölcsi mércéje lett. Sőt, aki az üzletnek titulált legalizált fosztogatás versenyfutásában nem jeleskedett, azt a kevélykedő társadalom emberszámba sem vette, az nem volt „dicsére méltó és isteni szellem birtokosa”. Az ország, ill. a közösség vagyonának jogtalan elsajátításához, azaz privatizálásához maga a vesztébe rohanó rendszer alkotott törvényeket, ha „a mezőgazdaságtól az állami intézményekig minden kihasználó vállalkozássá kezdett átalakulni” (ahogy most nálunk is).
A mérhetetlen egoizmus szülötte, Cato csak orráig látott és ezért azt fel sem foghatta, amennyire növekszik a versenyfutásban meggazdagodtak száma, annyira hatványozódik a szegényeké is; más szóval feltarthatatlanul elszegényedik az a társadalom, amelyiktől saját élete is függ. Tehát e rendszerek elszegényedését és megsemmisülését csak újabb országok kifosztásával, vagy a nemzeti vagyon növelésével lehet késleltetni (abból tartják fenn a tömegek vásárlóerejét), holott e „gazdagodással” párhuzamban a környezetszennyezés is növekszik, bizonyára addig, míg a szennyben megfulladunk. Ez nyilvánvaló és elkerülhetetlen! Pont ezért más országok kihasználása (gyártelepítésekkel, és kölcsönökkel), ill. meghódítása azoknak a pénzgazdálkodó társadalmaknak szükséglete, melyekben az élet egyetlen értelmét, az emberi szeretetet csak színlelik, mert náluk mindenki üldöző vagy üldözött.
Strabon viszont eleink életmódját követendőnek ábrázolja, mivel „ők sokkal szerényebbek és elégedettebbek, mint mi vagyunk.” és ezzel tulajdonképpen azt is elárulja, hogy a nagy görög filozófusok, mint Szókratész, Antiszthenész, Platón, és a keresztény tanításokkal egyező etikai elveket valló sztoikusok (Zénón, Poszeidóniusz, stb.) gondolataikat a hazánk területén őshonos szkítáktól vették, bizonyíthatóan legelőször Anacharzisztól, l. leveleiből (Episzt. 1-9), és ezért tudták az egoizmustól mérgezett rendszerük törvényszerű összeomlását megjósolni. Mindezekből arra következtethetünk, hogy a várva várt újszövetségi álom („jöjjön el a Te országod”), a mennyei (Jer rúzsa-álom) Jeruzsálem – hazánkra értelmezve – már egyszer létezett, ahol nem kellett Jézus szavait tanítani: „Szeresd felebarátod, mint magadat.” (Márk 12,31.), mert ez eleinknél természetes volt. A bajtársi önzetlenség volt ismertető jelük, és aki társait úgy szerette, mint magát, az (a mai pénzsóvárgó önző honfitársainkkal ellentétben) nem ismerte a gyávaságot, az társáért ugyanúgy meg tudott halni, mint a gyermekét védő édesanya, de tulajdonképpen meg sem halt a magát feláldozó vértanú, mert szelleme az ő közösségében tovább élt.
Közéjük, a szkíták (= tiszták) közé nem ment még akkor „semmi tisztátalan, sem a ki utálatosságot és hazugságot cselekszik” (Jel. 21,27), és ők a gyűlöletet keltő versengést sem ismerték. Felbolygatlan hazánkban a bajtársi szeretet mindenkinek erőt és bizalmat adott a kölcsönös segítségre és megosztásra; abban az időben ott nem kellett álnoknak és becstelennek lenni, mert őseink szerények és elégedettek voltak. A szkíták krisztusi világában tényleg mellőzhették „az üzleti szerződéseket és pénzkeresést”, ugyanis náluk „a kalmárszellem” ezerféle ármánykodása nem honosodott meg, és ezért náluk nem az ügyeskedő tolvajok tüntették ki magukat szerzeményeikkel. Így ne is csodálkozzunk azon, ha a harácsolók örökös csapásokkal determinált és restaurálást igénylő rabszolgarendszerei, és a kollektív szeretetbe születő szabadok közt, kibékíthetetlennek bizonyult az ellentét, és ezért eleink, a szarmaták fiai – már önvédelemből is – jogosan irtották ki a hazánkat is Kr. u. 107-ben megcsonkító monetarista rómaiakat, akik az egész világot is bekebelezték volna, ahogy azt ma a kalmárok teszik.
Magyarországon a szeretetteljes, boldog élet csak a mohácsi vész után változott meg, amikor a hazájukban maradó (vö. marad > *madar > magyar) tisztákat a selyemúton meghasonult áruló hunok (török-tatárok és a keleti trákok, az osztrákok) végképpen legyőzték, és elterjesztették az emberiség kipusztulását hozó pénzgazdálkodó életmódjukat. Erről a véghez vezető korszakról János apostol látomása egyértelmű, és azt a Jelenések könyvének 18, 23. versében el is mondta, hogy az ember által elkövethető legsúlyosabb bűn a pénzhasználat, ha az okozza a végünket. Ezt a kipusztulásunkhoz közeledő korszakot Pál apostol is látta, ahogy azt Timótheushoz írt 2. levelének 3. részében elmondta:
„(1) Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állanak be. (2) Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, (3) szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértékletlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. (4) Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői. (5) Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld. (6) Mert ezek közül valók azok, a kik betolakodnak a házakba, és foglyul ejtik a bűnökkel megterhelt és sokféle kívánságoktól űzött asszonykákat. (7) Kik mindenkor tanulnak, de az igazság megismerésére soha el nem juthatnak.”
Amint láttuk, a pénz minden bajnak az okozója! Nekünk nem a nyomort, és az egész emberiség könyörtelen kipusztulását hozó pénzgazdálkodásra, hanem az eleinkre hasonlító, keresztény ébredésre van szükségünk!
#MeszlényiRóbertImre #Pénz #MonetárisRendszer #Szkíták #Történelem #Kritika #NIF #Magyarság #Filozófia
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Mementó 2006 emlékmű
