Augusztus 29: A nap, amikor elbukott a középkori Magyar Királyság

A 16. század elejére a világ legerősebb hadseregével és kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkező szuperhatalom fenekedett a vitathatatlan európai középhatalomnak tekinthető Magyar Királyságra. II. Ulászló király tisztában volt azzal, hogy a török feltartóztatására már annyi esély sincs, mint Mátyás idejében volt, ezért békét kért, a Habsburg-házzal pedig előnyös házassági szerződést kötött. Eszerint fia, II. Lajos feleségül vette Máriát, Miksa német-római császár unokáját, a később a császári címet is elnyerő Ferdinánd osztrák főherceg pedig Annát, a magyar király lányát vitte az oltár elé. E kettős házasság, valamint az a tény, hogy a magyar király unokatestvére ült a lengyel trónon, rövid időre kellő tekintélyt adott hazánknak ahhoz, hogy elkerülje a török támadását. Ráadásul a szultán akkortájt leginkább Perzsia és a Földközi-tenger irányába figyelt.

A Mátyás idejében, 1483-ban kötött békét így négy alkalommal is megújították. I. Szulejmán trónra lépésével azonban véget ért ez a békés időszak. Az utókor által a „Hódító” előnévvel felruházott Szulejmán ugyanis szakított apja közel-keleti politikájával és dzsihádot, vagyis a „hitetlenek elleni szent háborút” hirdetve Európára tört. Ráadásul már nem is Budát, hanem egyenesen Bécset, vagyis a császárvárost célozta, amihez meg is volt minden ereje.

Az 1521-ben kiújult török–magyar háborúban elesett Nándorfehérvár, a török pedig sorra elfoglalta a Délvidék stratégiai fontosságú várait. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy 1525-ben I. Ferenc francia király titkos szerződést kötött a szultánnal, amely értelmében egyikük nyugatról, másikuk pedig keletről rontott a Habsburgokra.

Így minden készen állt ahhoz, hogy 1526-ban Szulejmán megindítsa a középkori Magyar Királyságot elveszejtő, végzetes hadjáratát.

Tomori Pál kalocsai érsek, aki magas méltóságából kifolyólag a délvidéki seregek parancsnoka is volt, kiváló kémhálózattal rendelkezett, így már kora tavasszal értesült a szultán szándékairól. A hírt személyesen vitte Visegrádra, a királyi palotában tartózkodó ifjú magyar királynak, II. Lajosnak, aki a nyár végére a középkori Magyar Királyság egyik legnagyobb hadseregét állította össze.

Csakhogy túlságosan is lassan és nyögvenyelősen ment ez a folyamat. A király körbe küldte követeit az európai uralkodói udvarokba, de csak a pápától kapott támogatást. A többi helyen azt válaszolták, hogy majd misét mondatnak és imádkoznak a magyarokért. Mivel az államkincstár meglehetősen szegény volt, s azt még a pápai segély sem tudta feltölteni, a királyi tanács úgy döntött, hogy a zsoldos katonákat a lehető legkésőbbi időpontban fogadja fel.

A tanács helyzetét két dolog nehezítette: a magyar had az elvárhatónál lassabban gyűlt össze, a török pedig a vártnál hamarabb érkezett. A haditanácsban az elmúlt száz év katonai tapasztalata alapján úgy számoltak, hogy a szultán 70 ezres serege Isztambultól a magyar határig naponta 25 kilométert tud megtenni. A meglehetősen jó kémszolgálatnak köszönhetően Budán tudták, hogy a Nagy-Morava folyó menti áradás elmosta az ottani utakat. Ez alapján úgy számoltak, hogy a török szeptember elején érkezik, tehát Lajos király teljes haderejének, beleértve a cseh és horvát hadakat, valamint a felfogadott zsoldos alakulatokat is, akkorra kell egybegyűlni. Az államkassza is ezt diktálta: nem mindegy, hogy hány napig kell egy több tízezres sereget etetni, s a zsoldot fizetni. Ráadásul a pestis is fel-felütötte a fejét.

Okkal esett a választás erre a területre

Szulejmán azonban erőltetett menetet rendelt el, előhadaival pedig úgy veretett hidat a Száván, majd Pétervárad, Újlak és Eszék elfoglalása után a Dráván, hogy a folyami átkelő akkorra készült el, mire a főhad odaért. Ezáltal a vártnál hamarabb érkezett, s ez később csatadöntő tényező lett.

Tomori Pál amúgy a határt védő, mintegy hatezres hadával még csak lassítani sem tudta a szultánt, pedig a déli végeken folyamatosan portyázott, augusztus második felében pedig szétvert egy tízezres török előhadat.

A Tolnán gyülekező királyi had augusztus 24-én érkezett Mohácsra.

A csatára ennél kiválóbb adottságú terep a Dráva és Buda közti térségben nincs még egy. Az út ugyanis itt egy hatalmas mocsárvidéken halad keresztül, melyet keletről a Duna árterei, nyugatról a Borza-patak lápjai zárnak le. A magyar sereg azért vonult a mocsár északi kijáratához, hogy azt lezárja. A terep adottsága miatt a török hadoszlopok ugyanis itt csak egymás mögött haladhatnak, tehát Szulejmán három önálló hadserege nem végezhet egyidejű, összehangolt átkaroló hadműveletet.

Lajos király táborában mindössze 25 ezer katona várta a török közelgő 70 ezres seregét. Frangepán Kristóf tízezer fős horvát serege még Zágráb térségében, Lajos király nagyjából ugyanekkora cseh serege pedig Veszprém térségében járt. Szapolyai János vajda addigra már közel húszezresre hízott harcedzett erdélyi serege pedig Szegeden volt. Mind ide tartott volna, de egyik sem ért ide. A haditanácson ezért a csata előtti napokban eluralkodott a kapkodás és az idegesség. Ellentmondásos parancsokat küldtek Szapolyainak: egyszer azt, hogy azonnal jöjjön, máskor pedig azt, hogy maradjon és tartsa magát az eredeti haditervhez, amely szerint neki a török mögé kell kerülnie, el kell vágnia az utánpótlási vonalakat és hátba kell támadnia Szulejmán seregét. A csata előtti utolsó haditanács végzetesnek bizonyult.

A visszavonulás lehetősége, Tomori stratégiája

Többen is azt tanácsolták II. Lajos királynak, hogy vonuljon vissza Buda vagy Veszprém felé, mert a mohácsi táborban túl kis haderő gyűlt össze. Korábban maga Tomori is ezt a nézetet képviselte, a haditanácson azonban megváltoztatta a nézeteit. Azt mondta: a török már túl közel van ahhoz, hogy biztonságosan vissza lehessen vonulni. Perényi Ferenc váradi püspök azonban a csata elhalasztását javasolta. Azt mondta, hogy más esetben Rómában húszezer magyar vértanút kell majd szentté avatni, akik Krisztus hitéért haltak hősi halált.

A visszavonulás gondolata azonban kiszivárgott a tanácsból, szinte pillanatok alatt megtudta a tábor összes katonája. Azok, akik az ország déli vidékeiről származtak és a török már a családjukat és vagyonukat veszélyeztette, a tanács sátra elé siettek és dühösen ordítozva a csata felvállalását követelték. Azt kiabálták, hogy ha Tomori néhány nappal korábban egy maroknyi sereggel szét tudta verni a török előhadat, akkor a táborban lévő 25 ezres had is le tudja győzni a törököt. A katonák ordítozását a tanács is hallotta. A lelkesedés rájuk is átragadt és döntöttek: másnap megütköznek a törökkel.

Tomori a mocsaras területet lezáró teraszon, két hadrendben állította fel seregét. Haditervét a magyar nehézlovasság mindent elsöprő erejű rohamára építette, hiszen ez a fegyvernem századokon keresztül oly sok diadalt hozott.

A török kora délután érkezett meg a Karasica-patak irányából. Elsőnek Ibrahim pasa ruméliai hadteste, jóval mögötte a szultán az udvari janicsárokkal és a zsoldosokkal, legvégül pedig az anatóliai hadtest következett. A mocsáron való átkelés nehézségeit mutatja, hogy reggel óta csupán tíz kilométert tudtak előre haladni. A források szerint a török csapatok annyira elfáradtak, hogy a szultán a csata elhalasztása mellett döntött. A ruméliai hadtest ezután megkezdte a leereszkedést a délnyugati magaslatról, hogy a síkon táborozzon le. A hadtestből Bali bég vezetésével kivált egy mintegy nyolcezer fős akindzsi alakulat, amely nagy ívben megkerülte a magyar jobbszárnyat, hogy hátba támadja II. Lajos király seregét. Tomori mindenképpen el akarta kerülni a bekerítés rémét, de a magyar had kis létszáma miatt ellenük csak a király őrzésére kirendelt elitcsapatot tudta küldeni, Ráskai Gáspár és Török Bálint vezetésével.

Később ez a döntés nagymértékben hozzájárult II. Lajos balvégzetéhez, hiszen alig maradt körülötte testőr.

Tomori felismerte, hogy a ruméliai hadtestet a másik két török had csak jóval lemaradva követi, ezért a támadás mellett döntött, hiszen így esély nyílt arra, hogy külön-külön verheti meg a szultáni sereg egyes részeit. A szultán udvari zsoldosai még csak a terasz szélén jártak, a ruméliaiak pedig már a tábort építették, amikor a magyar jobbszárny lovassága teljes vágtában megrohamozta őket. A centrum gyalogsága a jobbszárnnyal együtt indult meg, míg a Perényi Ferenc vezette balszárny helyben maradt, mivel velük szemben ekkor még nem állt ellenség: az anatóliai csapatok csak később érkeztek meg.

Olyan erejű volt a magyar lovasság támadása, hogy valósággal elsöpörte a ruméliai hadtestet. A csata első részét megnyertük.

A magyar katonák mindenkit legázoltak, betörtek a török táborba, többen már fosztogatásba is kezdtek. Tomori ki akarta használni a kedvező helyzetet és döntésre akarta vinni az ügyet. Ezért megindította a magyar had második lépcsőjét, amit azonban már megállított az időközben a helyszínre érkező janicsárok sortüze.

Valószínűleg ekkor esett el Tomori is.

A gyalogság lendülete megtört, a balszárnyat irányító Perényi rohama pedig az időközben beérkező többszörös túlerőben lévő anatóliai csapatok ellen nem járt eredménnyel. A lovasságnak a janicsárok sortüzeit túlélő része ekkor már menekült, az ágyúk előtt harcoló gyalogságot az oszmánok bekerítették és nagy részüket lemészárolták.

Elesett négyezer lovas, tízezer gyalogos, hét püspök, 16 zászlósúr és 12 főúr. A menekülő király a Csele-patakba fulladt.

„Nemzeti nagylétünk nagy temetőjének” tragikus története Kosztolányi Dezsőt is megihlette. Az 1907-ben írt Mohács című versét e sorokkal zárta:

„A zordon aggok és a sápadt szenvedők

hitetlen térdeltek csak a kereszt előtt

és néma ajkukon meghűlt a hő ima.”

hirado.hu

Kiemelt kép: II. Lajos holttestének megtalálása Székely Bertalan festményén (Fotó: Wikipedia.org)

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!