Bogár László: Háború és béke

Közhely, de attól még igaz, hogy egy háborút elkezdeni nagyon könnyű, befejezni viszont nagyon nehéz. Nyilván ennek súlyát élheti át mostanában Orbán Viktor is, aki láthatólag hatalmas energiával és ambíciókkal törekszik a háború és béke dinamikájának és erre építve a béke esélyeinek a megértésére. Ám a világ, amelyben élünk, a narratívák permanens globális háborújának világa, ahol gigantikus média gépezetek („valóságipari művek”) tetszés szerinti valóságok legyártására képesek, és e hamis valóságok ketrecében tárolhatják emberek akár százmillióit is. És mivel a háború és béke értelmezési kerete és a leírására szolgáló fogalomkészlet is ebben a csapdában vergődik, így nagy munkát vállal magára az, aki ebből a csapdából szeretné kiszabadítani a világot.

Érdemes lenne eltöprengenünk azon, hogy a magyar miniszterelnök személyes képességein túl vajon mi az, ami alkalmassá teszi ennek szerepnek a vállalására, és hogy van-e egyáltalán esély a háborút generáló globális hatalmi determinációk megváltoztatására.

Kezdjük ezzel az utóbbi összefüggéssel, hiszen a béke esélyének legalapvetőbb kérdése evidens módon az, hogy kiszabadítható-e a világ a háború okait elbeszélő hamis uralkodó narratíva fogságából, és hogy Orbán Viktor vagy bárki más képes lehet-e ennek a feladat véghez vitelére. Mivel a háború valóságos oka az, hogy az amerikai globális birodalom csak egy háború kiprovokálásával volt képes szétrobbantani a kialakulóban lévő eurázsiai együttműködési rendszert Európa, Oroszország és Kína között, így a világot jelenleg uraló globális birodalom szemszögéből ez a háború elkerülhetetlen volt. Azért volt elkerülhetetlen, mert ennek az eurázsiai együttműködési rendszernek az egyre nyilvánvalóbb módon Kína dominanciájával végbemenő megerősödése tovább erodálta volna az amerikai birodalom világhatalmi befolyását. A háború kirobbantásától azt remélte, hogy nemcsak a három uralmi központ kölcsönös előnyökön nyugvó békés együttműködésének lehetőségét számolja fel, hanem mindegyiküket (akik potenciális riválisai) meggyengítheti, sőt Oroszországot akár vissza is lökheti a Jelcin-korszak korlátlan kifoszthatóságot ígérő korszakában, ami az egyre inkább erőforrás-szűkében lévő amerikai birodalom számára a szó szoros értelmében létfontosságú lehetett volna.

Az elmúlt két és fél év során az amerikai birodalom stratégiája részben bevált, Európa és azon belül Németország katasztrofálisan meggyengült, s az amerikai birodalom kiszolgáltatott vazallusává vált. Oroszország is meggyengült ugyan, és ez az amerikai birodalom által kiprovokált háború, bárhogyan is ér majd véget összességében történelmileg deficites lesz számára, de azt sikerült elérnie, hogy megakadályozza kifoszthatósága Jelcini szintre való visszalökését. Kína viszont sokkal inkább nyertese ennek a háborúnak, mert ez növelte esélyeit arra, hogy a világ nem-nyugati többségének legfőbb szó szólója legyen az amerikai birodalom globális uralmával szemben. Arról nem is beszélve, vagy nagyon is beszélve, hogy így Oroszország Kínától való függése, ha lassan is de folyamatosan növekszik, és ennek a jövőben Kína számára rendkívüli stratégiai jelentősége lesz.

Miután az amerikai birodalom számára a háború már nem kínál többletopciót, így kiszállni igyekszik belőle, az ellen azonban nincs kifogása (miért is lenne?) hogy a mentálisan degenerálódó európai uralmi elitek „ingyen” folytassák ezt az amerikai birodalmi érdekeket szolgáló háborút és ezzel önmaguk egyre brutálisabb kifosztását, erőforrásaik feláldozását.

Orbán Viktor számára az év végéig tartó magyar EU-elnökséggel egy egészen kivételes „idő-ablak” nyílt meg. Ebben a félévben lesz ugyanis az amerikai elnökválasztás, amelyben egyre abszurdabb helyzet kezd kialakulni, és ez még inkább arra ösztönözhetné Európát, hogy ezt a birodalmi „történelem-szünetet” felismerje és kihasználja az eddig követett öngyilkos zsákutcából való kihátrálásra. Annál is inkább, mert ha valóban Donald Trump győz, akkor a háború, ha nem is egyetlen nap alatt, de Ukrajna felosztásával igen rövid időn belül véget ér.

Ám Orbán Viktor személyes tudásán, bátorságán és elszántságán túl van még egy olyan tényező, ami erre a szerepre alkalmassá teszi. És ez az, hogy a világhatalom harmadik szintjét képviselő „birodalom kiválasztó hatalom” a Tucker Carlson interjúval a magyar miniszterelnököt beemelte a globális beszédtérnek abba a szegmensébe, ahová csak igen keveseknek van bejárása. Ezzel feltehetőleg azt a teljesítményt ismeri el, amit részben a 14 éve működtetett lokális nagykoalíciójával (a kétharmados többségekkel megnyert választásokkal) és az ennél is fontosabb globális nagykoalíciójával megvalósít. Orbán Viktornak azért lehet a Magyarországhoz hasonló befolyással rendelkező országokhoz képest szinte értelmezhetetlenül kiemelt szerepe, mert egy olyan rejtett globális nagykoalíció van megszerveződőben mögötte, amelynek ő vált a legalkalmasabb „szóvivőjévé”. Ám e szerep rendkívüli nehézségét, veszélyét, kockázatait az adja, hogy láthatólag tektonikus összeütközések zajlanak az amerikai birodalmi eliteken belül is, a felette álló „birodalom kiválasztó hatalom” szintjén is, és ennek nyomán értelemszerűen e két szint egyre zavarosabb és feszültebb kapcsolati rendszerében is.

Történelmileg e konfliktusok akár egy permanens „százéves” háborúhoz is vezethetnek, de egy olyan eddig ismeretlen globális egyezségrendszerhez is, ami viszont „százéves” békét hozhat a világnak. Orbán Viktor most kivételes esélyt kapott ennek befolyásolására.

A szerző közgazdász

Magyar Hírlap