1989-2015

X. gyermekkorában is magának való volt. Szűkszavú felnőtté vált, ám ha mondott valamit, annak súlya volt. Most egymással szemben ülünk. Látom arcán az idő múlásának nyomait, s a kínlódást, hogy mondana valamit.

Nem erőltetem, rábízom a döntést. Nem kellett sokáig várnom, hogy legyőzze bizalmatlanságát.

– Emlékszel? – kérdi csillogó tekintettel. – Hosszú ideig a munkám volt mindenem, az egyetlen szerelmem. Nem érdekelt a pénz, csak a hirtelen ránk zúdult új ismeretekben való kutakodás. Az igazság feltárása, nyilvánosságra hozatalának vágya. – mondja keserű mosollyal.
– Közben emberi sorsok tárultak fel előttem. Megismerhettem tetteik mozgatórugóit, nyomon követhettem pályafutásuk ívelését, hanyatlását, bukását. A lent és fent élőkről lehullott az álarc. Megcsömörlöttem a látszat és valóság közötti különbözőségtől.
– Egyre rosszabbul aludtam, gyakran felriadtam. Egyik ébredésemkor szokás szerint az órára pillantottam. Hajnali négy óra volt. Inkább éreztem, mint láttam, hogy ágyam mellett árnyalak állt. Éber állapotomat karcsípéssel igazoltam, majd kinyújtott kézzel szerettem volna megérinteni a látomást. Úgy tűnt, egy centi hiányzott.
Ekkor eltűnt félelemérzetem s helyébe soha nem tapasztalt nyugalom lépett. Amit tanácsolt, nem a fülemmel hallottam, hanem az agyamban rögzült. Oly jól ismert, hogy eltűnése után felmerült bennem, lelkem lépett ki a testemből, hogy útmutatást adjon a terhek további elviseléséhez.
– Lehetséges ez?! – kérdezte furcsa mosollyal.
Elgondolkodva bólintok. Ránézek, s szemében saját tekintetemmel találkozom a tükörben.

V.A.

NIF