Zetényi-Csukás Ferenc: „Ne bántsd a magyart, mert pórul jársz!” – A pozsonyi csata előzményei
907. július 4.
Sokan gondolják azt, hogy a pozsonyi-síkon megütköző felek között régtől való háborúság dúlt. A valóság az, hogy sokáig békesség és fegyvertársi szövetség volt a magyarok és a frankok között. Mindez 899-ben, Arnulf keleti frank király és római császár halálával ért véget, mikor utódjának (fiának) Gyermek Lajosnak olyan tanácsadói lettek, mint Hatto mainzi érsek és Luitpold bajor őrgróf.
Az ő álnok javaslatukra gyilkoltatta meg orvul Kurszán fejedelmet és kíséretét 904-ben, amikor azok hozzá követségbe érkeztek.
Árpád vezér és népe nem hagyhatta megtorlás nélkül az árulást, ezért a következő években egészen az Enns folyóig foglalta el Luitpold földjeit, amelyhez az, csak Arnulf elhunyta után jutott.
Luitpold volt leginkább az, aki Gyermek Lajost a magyarok ellen biztatta, és maga állt a mienk ellen induló közös seregük élére.
A pozsonyi csata hiteles leírásából tudjuk, hogy Luitpold életével fizetett, sok más bajor és frank főméltósággal együtt a csatatéren, s a megmaradottak egészen Ennsburgig futottak.
Győzelmet aratott a magyar!
Véreikért, testvéreik életéért osztották a halált, nem lett volna ellen, aki azon a napon a magyarral, sikerrel szembeszáll.
Fényes győzelmet arattak a bátor ősök, hatalmas szívük és hadi becsületük meghálálta magát.
Így mutatta meg az összevont hadaknak a magyar a vitézséget, s így tapasztalták meg a nyugatiak tisztelni a magyarok fegyvereinek szavát. Mert a magyar a végtelenségig tűr, sarokba szoríthatják, fát vághatnak a hátán, de végül semmi sem állíthatja meg szilaj indulatát.
Ne adja az Isten nekik, hogy újra meg kelljen tanulniuk ellenségeinknek az imát:
”A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!”
A pozsonyi csata a bejövetelünk végső lezárása volt, amely után 130 évig nem lépett ellenség a magyarok földjére.
Ezért mondom újvást:
Ne bántsd a magyart, mert pórul jársz!
Isten áldja és óvja a magyar hazát!