Zetényi-Csukás Ferenc: Az aradi mártírok emlékezete után… – HADNAGY ÚR! ALÁZATOSAN JELENTKEZEM!

-Hadi becsület és nemzettudat-

Szerény vacsoránkat az ivóban éppen befejeztük, amikor az asztaltársaságunkhoz csapódott nagy szakállú öregember mesélni kezdett. Hogy a dolog megesett-e, vagy a képzelet szülte, azt nem tudhatjuk, de mi szívesen fogadtuk és hallgattuk őt:

-A huszárszázad maradványa az erdők mélyén bujdokolt. Huszonegy néhány tépett huszár és a hadnagyuk. A cári lovasság hiába üldözte őket, mindig kibújtak a szorításukból. Hol hajnalban, hol az éj leple alatt, de mindig egérutat nyertek az üldözőik elől.

Végül a hírhedt kozák fejvadász századot szabadították rá a magyar fiúkra. A kozákok voltak a cári hadsereg legrettegettebb harcosai, akik távolból is megérezték a vér szagát és kitartóan üldöztek bármilyen prédát. Egészen, annak elejtéséig. Hírük megelőzte őket: nem kegyelmeztek senkinek és sikerük bizonyításaként emberfejeket vittek elöljáróikhoz. Fegyverzetük a legerősebb volt a cári hadseregben, dzsidájuk és könnyű vértezetük ideális a könnyűlovasság és a „vadászat” számára.

Félelmetes sereg volt a kozák.

Három nap és három éjjel kutatták a nyomkeresőik a magyarokat, mire rájuk bukkantak s még aznap éjjel bekerítették a fáradt huszárokat. Az atamán mielőtt kiadta volna a parancsot a mészárlásra, megszemlélte és felmérte leendő ellenfeleit.

Legnagyobb ámulatára alig serkenő bajuszú fiúkat és őszhajú öreg katonákat látott. Szinte mindőjüknek volt valamilyen sebesülése. Lehettek vagy húszan a bátor huszárok. Halkan valami furcsa dallamot énekeltek, amely a kozák fülébe is bevette magát. A szöveget nem értette, de az ének bús és panaszos akkordjai a szülőföldjét idézte fel és a cári elnyomást.

Ahogyan hallgatta a dalt édesanyja szavai jutottak az eszébe, amikor még kicsi gyermek volt: „Az orosz Atyuska elveheti a kozákok szabadságát, de a szabadság vágyát sohasem. Addig lesz kozák a földön, amíg megőrzi azt.”

Az övéihez visszatérve meglepő parancsot adott ki a túlerőben lévő seregének: Tárgyalni kíván a huszárokkal.

Harcosai megilletődve néztek rá, de szinte egy időben gyújtották meg fáklyáikat a bekerítést jelezve a magyarokkal. A fiaink azonnal fegyvereikhez kaptak és készen álltak az esélytelen harcra. Az atamán két kísérőjével és egy tolmáccsal kísérve – fegyver nélkül, gyalogosan – vonult be a huszárok táborába.

A magyar hadnagy egyedül ment a kozák elé, aki tisztelgett és szabad elvonulást ígért, ha átadják zászlójukat és lőfegyvereiket (a kardjukat megtarthatják, hogy ne sérüljön a vitézi becsület). A hadnagy a kíméletes ajánlatra hajnalig kért gondolkozási időt.

Elválásukkor kezet fogtak és mélyen egymás szemébe néztek. A magyar minden zsigerében érezte, hogy az atamán igazat mondott.

A huszárok tanácskozásra vonultak vissza és eszmecseréjük végén a Kossuth-nótát énekelték el. Hej, pedig Kossuth Lajos, de messze járt már ekkor!

Mikor a nap felkelt, a huszárok hadrendben álltak. Sorban mindegyik megcsókolta az ezred lobogóját, majd a hadnagy meggyújtotta azt. Nem is egy magyar szeméből folytak a könnyek ezt látván…

-A magyar hadi becsület és a zászló nem eladó! Rajta hát fiúk, a hazáért halunk!- kiáltotta a hadnagy.

Hamar vége lett az öldöklésnek.

A bátrak hősiesen harcoltak nem adták könnyen a bőrüket. De a sok ellen, nem győzhetett a kevés. Mikor minden elcsendesedett a kozák parancsnok ukáza alapján a magyarokat méltóképpen eltemették és fejfájuk a zászlórúdjuk lett. Sírjaik felett közel kétszáz kozák tisztelgett, elismerve a magyar hadi becsületet.

…valahogy így mesélte az öreg s mi hallgattunk. Hallgattunk, egyszeriben nem volt szavunk. A hosszú méla csönd után nem tudom, hogy melyikünk kezdte el nótát. Azonnal átvettük tőle a dallamot. Olyan elemi erővel tört fel a nyolc férfitorkokból a „Kossuth Lajos azt üzente”, hogy a szívünk is beleremegett, de annak is, aki hallgatta.

Könnyes szemekkel, teljes erőből szólt a dalunk. Szállt a fohász az ivón át a falvak felett a város felé, túl a hegyeken, a folyón, egészen a Kárpátok összes hágójáig. Szoborrá meredtek egy pillanatra a magyarok az egész Kárpát-medencében, akik azt hallották.

Döbbenetes élmény volt a síró, éneklő srácok között üvöltve az „éljen a magyar szabadság, éljen a hazát.”

Szárnyalt a dal a vörösre hajló tavaszi estében, ahogy a nap bánatosan lebukott a hegygerinc mögött.

Ahogyan az öreg szikár, napszítta orcáját néztem – kiugró pofacsontját és hasított szemét – az jutott eszembe; hogy mi, vagy az utánunk jövő nemzedék, vajon fog-e majd ilyen elszánással, akár az élete feláldozásával is kiállani a honért, ahogyan derék huszárjaink tették azt…

Lesz-e még olyan „hadnagyunk”, aki megadva a lendületet elkiáltván magát: „A magyar hadi becsület és a zászló nem eladó! Rajta hát fiúk, a hazáért halunk!”

*Az íráshoz vett kép Kertai Zalán munkája, címe: Huszár roham.

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)