Zetényi-Csukás Ferenc: A PUSZTA TÖRVÉNYE – A magyar ember és a magyar hagyományok tisztelete
Az alábbi történetet nem először adom át a köznek, bízva abban, hogy az ismétléssel jobban megragad bennünk a mondanivaló. Az elődeink szavát hallgatva:
A múltból tanulva, hogy a jelenben tehessünk a jövőért!
Mi együtt. Mi magyarok.
A PUSZTA TÖRVÉNYE
-A magyar ember és a magyar hagyományok tisztelete-
A pusztának törvénye van. Papírra soha le nem jegyzett, kőbe soha nem vésetett.
Istentől vétetett…
Ezt főként akkor éreztem, amikor ott ültem a pislákoló kemence mellett s vendéglátóm ajkáról halkan, búgva jött az ősi magyar szó, miközben szeme messzire révedt. Kicsit hunyorgott, mint, aki napba nézett. Elmúlott századok regéi, mondái éledtek fel nyelvén, csakúgy buzgott fel belőle a számolatlan szó. Valami, olyan egyszerű igazságokat, amelyeket elfeledtetett velünk a jelenkor.
Beszélt ez a szikár, barnult arcú öreg parasztember és én csendben és tisztelettel hallgattam. Én, aki a világ mai fogalmai szerint számíthattam inkább gazdagnak és sokkal tanultabbnak. S én, minden figyelmemet alázattal neki adtam, büszke voltam, hogy tőle okulhattam.
Tizenöt esztendő telt el.
A gyönyörű kis tisztáson kevély törzsű diófa szökkent szárba, alatta friss és ápolt sírhalom. Egyedül ülök az összeeszkábált padon és emlékeimet kutatom. Évről-évre legalább egyszer visszatértem idős barátomhoz, hogy okuljak tőle; minden bölcsességét lejegyezzem az utána hagyott kornak és az elfeledett időnek.
Ebben az esztendőben már későn jöttem. Bóta apó előrement. Soha nem félte a halált.
Szomorú magányomban a tőle évekkel ezelőtt kapott kopott bicska élét próbálgatom egy letört ág derekán.
Hirtelen egy öt-hat éves kisfiúra lettem figyelmes, aki mint szélvész száguldott elém apró kék biciklijén.
Miután köszönt, megállt tőlem úgy három-négy méterre és csak nézett a nagy barna szemeivel.
Előbb én ismertem meg őt, Bóta apó legkisebb unokája volt.
-Az a nagypapa bicskája!- szólalt meg végre, nagyot nyelve, miközben nem tudta a szemét levenni a zsebkésről.
-Megismersz, Fiú?- kérdeztem halkan.
-Aha!- bólintott, majd hegyes kis mutatóujját rám tartva folytatta:
-Téged emlegetett mindig a Papa, mindig téged várt. Azt mondta, hogy ha majd nagy leszek, akkor legyek olyan, mint te!
Elmosolyodtam, miközben egy könnycseppet maszatoltam el, és a kezébe nyomtam a nagyapja bicsakját:
-Ez a bicska téged illet, a tied! Ilyenje csak annak lehet, aki méltó is lesz rá!
Nagy áhítattal vette át, sokáig fogta kis kezében, majd gondosan eltette a nyakában lógó kis tarsolyába, úgy, mintha mindig is az övé lett volna. Bólintott és nagyon halkan szólt:
-Köszönöm Bácsi! Mindent megteszek, hogy méltó legyek rá!- mondta és váratlanul megölelt.
Nem tudtam megszólalni, csak hallgatni.
Még akkor sem, amikor a gyermek biciklijének kereke már messzire kavarta a port.
Az öreg Bóta barátom járt az eszembe és a tőle tanultak. A sírjához lépve alázattal hajtottam meg őszölő fejem, mert a pusztának törvénye van. Papírra soha le nem jegyzett, kőbe soha nem vésetett.
Istentől vétetett…