VALAMIT HOZ A VÍZ …

Kezdjük a legelején. Amiről most írni akarok, az összefügg  azzal, ami ezt a gondolatsort megelőzve már „mozgóképileg” megszületett. Tehát, elsőre jöjjön ez a kis  rövidfilm:

Valamit hoz a víz (rövidfilm)

Az elmúlt napokban egy tárgyaláson jártam.
Nem az első napon, a kezdeti hírverés és az egyesek által jól megszervezett hisztéria-keltés  már erejét veszti lassan. A sárga csillagba öltözött  demonstrálók megtették a dolgukat, a média jó nagy kórust alakítva csemegézett rajta, a  Fő utcai karzaton ülőgumójuk nyoma lassan kihűlőben. Vérfagyasztó bohózatot adtak akkoriban elő,  egy olyan jelképet aggatva magukra, amelynek talán csak a történelmi kor kapcsán lehetett volna egyáltalán létjogosultsága, vagy még akkor se…
Mint ahogy a kívülről jött szemlélőnek az se világos kristálytisztán, hogy miért kellett a Fővárosi Bíróságnak ehhez a tárgyaláshoz a Fő utcai katonai ügyészségre költöznie.  Mert aminthogy kiderült: ez nem hadbírósági ügy. De az okosok feltehetően tudják, mire megy ki a játék. Igen, a játék.  Mert a vélemény erről az egészről bizony, hogy az. Vagy tán inkább színjáték…

Ül a 97 éves ember a vádlottak tolószékében, (hiszen padról itt ugye mégse lehet szó) kezét néha bátorítón szorongatja az ápolója, fejét szinte lehúzza az óriási fejhallgató. Véletlen sem őt minősítem vagy rajta humorizálnék: de ilyen tragikomikus bohózatot ritkán láttak még ezek a sokat megélt falak is.
Csak ül, és hallgatja a gyorsan pergő szavakat, a bíró egyik kérdésére tisztán, érthetően válaszolja: „Nem tudom kérem, már nem emlékszem…”
Hát hogy is emlékezhetne minden mozzanatra a 68 évi távolból egy amúgy is élete végéhez közeledő öregember?  Nem úgy persze a  wiesenthali szószóló által indítványozott nénike, aki állítólag tanúskodna …  8 éves gyermekként  látta a vádlottat, bizony …  Nem tisztem az időseket kritizálgatni, de a legjobb esetben ha ez így is lenne, akkor is „eredmény” a részéről.  Mármint az, hogy emlékszik arra, hogy látott, láthatott egy katonaruhás, kakastollas embert…. Az őt képviselő szószóló arra is utal, hogy Délvidéken van jelenleg a imamóka, gyógykezelik vagy mi… Vagy inkább felkészítik arra hogy emlékezzen?  (a másnapi tárgyaláson igaz, hogy a bíró elvetette az érintett meghallgatását, de maga ez a tény akkor is létezik, a javaslat elhangzott…  Az ember csak kínjában vigyorogni tud az ilyesmin, de tényleg…

Újvidék, 1942 tele. A Duna jege, a Strand…  említődnek ezek a dolgok, és a Kék Duna ha tudná, mennyi minden került már ráaggatva vagy beléje mosva, hát bizony hogy elsárgulna…  Történelmi valóságra ráépülve filmek születtek a szocreál idején.  Rendelésre, vagy jótanulóságból: oly mindegy… Ördögi csúsztatásokkal, összemosásokkal aztán megszülettek a kegyetlen legendák. Mert igen, nyilasok voltak. Szálasi Ferenc átvette a hatalmat a már kissé buggyant és az angolokkal kacérkodó kormányzótól. Nem a mindenáron való vezetés vagy egyéb törekvés okán, hanem: tetszik vagy nem tetszik, akkor volt egy háborús helyzet, az ország vezetése és hadereje elkötelezte magát  a vörös rém elleni harcra. Ha meg magyar az ember fia, akkor legyen már gerince is… A gyáváktól, kiugrani akaróktól igenis el kell venni a gyeplőt, mert rossz irányba menne az a kocsi.  Aztán az a háború mégis elveszetté vált, nosza gyorsan nürnbergi mintára (mi magyarok ebben nagyok vagyunk/voltunk) másoljunk gyorsan..
Aztán a létező vagy kitalált bűnöket  jól megspékelni némi mocsokkal, és zutty’ bele a fogvatartottak nyakába mindenestül. Könnyen megy az ilyen, amikor valakinek a keze, lába bilincsben, dobtáras géppisztolyok rászegezve… Persze hogy még védekezésre sincs ereje, nem is tudna.
Mint ahogy visszanyúlva a múltba, most szintén védtelenül, védekezésre igen nehezen képes módon hoznak fel a lépcsőn naponta egy öregembert, aki felállni nem tud, nemhogy odavágni az asztalra vagy a pulpitus szélére, hogy „most már aztán elég, a nemjóját!”

Egy kicsit vissza a háború utáni évekhez: a tarfejű Első Titkár Elvtárs  egyik kulturális kiszolgálója, a különben vitathatatlanul zseniális filmrendező gondolt egyet, és blikkfangos schnittet kreált a „rémuralom” illusztrálására. A filmjében úsztak a cipők a Dunán lefelé, más részük elhagyatva hevert a parton…  Akit, akiket meg kellett ezzel döbbenteni, azok megkapták a játékukat… Az eszmei irányítók, a tanácsadó-kommisszárok is. Ki törődött azzal, hogy létezett, léteznek archívumok, amelyek az aktuális időjárásról tanúskodnak ma is, fotók nem kevésbé…  Kit érdekelt az, hogy akkor és azon a körzetben 14-16  fokos kőkemény tél dühöngött, jó 10-15 cm vastagon befagyasztva a folyó jegét?   Amibe aztán a film szerint azért belelövöldöztek embereket…  Iszonyú ez az egész, de itt is tragikomikus.  Mert aztán innentől, és a film kapcsán „öltött testet” a valóság, majd bronzot kapva egy rakás lábtyű, ugyanott a parton, ahol a filmet forgatták.  Amelyek hitelét persze csínján kéne  feszegetni, mert ugye a táborok kapcsán is, már szültek törvényeket…  Na, a fémcipellők még nincsenek ebbe belevéve, a méltán beszari tollforgató azért merészelte ezt a pár sort is leírni.

Aztán: vagy megirigyelve a nagy előd sikerét, vagy éppen felsőbb rendelésre, jó tíz évvel később megszületett egy másik film, abban az újvidéki eseményeket vették alapul a jövő nemzedékének fejtágításához.  Hangsúlyoznom kell: az egy regény volt, a vászonra vitt sztori meg játékfilm.  Hogy mennyi köze volt annak is a valósághoz, azt számomra hiteles embertől (akiben soha nem kellett kételkednem) kissé másképp hallottam. Ő nem nyolc éves gyerekként „látott katonát”, hanem  történetesen arrafelé szolgálva, menetelve, dacolva téllel, viszontagságokkal – és bizony a partizánokkal.  Akiket akkoriban ellenségnek is neveztek. A pacifisták felvisíthatnak most, de a háború már csak ilyen… Akik szemben állanak egymással  tényleges katonaként, vagy csak civil csujjogatóként, azok mese nincs, ellenségnek tekintik a másik oldalt.

Szó se róla, borzalmaival, kegyetlenségével együtt maga a háború az olyan, amit púpként kívánna a hátára bárki is.  De ha már úgy alakult, akkor vannak néha igen iszonyú játékszabályok is.  Meg parancsok, szabályzatok, szolgálati utasítások, amiket köteles az egyenruhás betartani. Vagy azok szellemében cselekedni. Hangsúlyozom, egy  zenés forgatagban, egy tündöklően fényes bálban persze, hogy szivesebben keresgélné az ember gyereke Hamupipőke cipellőjét, mint  farkasordító hidegben, hol a „hivatalos” lövedékek elől  bujkálni, hol a gerillák virágcsokorba rejtett pisztolya által befejezni a harcot …  Ott pedig a történészek szerint is elég kemény volt a világ, elég rendesen elszabadultak a tevékeny partizánok.  És ilyenkor nincs más hátra, minthogy fenntartani vagy visszaállítani a rendet.
Azért valamit ne felejtsünk el: a magyar ember ősidők óta büszkén viselte a maga valóságát, lelki és etikai alkatát. Egyszerűen nem fér a képbe az, hogy vandál módon és válogatás nélkül asszonyokat, ártatlan gyerekeket mészároljon le.  Ezen a földön ugyan élt egy náció, amelyikről korabéli feljegyzések is vannak, de azt tatárnak, meg töröknek hívták … És kicsit más korszakában volt az is a történelemnek.

Az, aki annak idején mesélt nekem egy-két dolgot ’42-ről,  az az ember nem ült a filmbéli cellában Latinovitscsal, Szirtes Ádámmal. Ők, mint cáfolhatatlanul nagy művészek, hitelesre hozták a szerepüket, kétségtelen.  De, könyörgöm: az is csak egy film volt.  Nem dokumentumfilm, egy regényből készült …  Mint műalkotásnak annak is megvolt a célja persze.  De,  kevés történészről tudni, akik ezt igazolták volna …

Ugyanígy, Képíró Sándor  csendőrszázados  sem  abban a filmben volt szereplő…  Éppen azon a napon, amikor a tárgyaláson részt vehettem, vezette le a neves történész-professzor, szinte lépésről-lépésre, hogy a vád által beterjesztett „dokumentumok” miért is idézőjelesek…  Formai és alaki érvekkel alátámasztva mállott le (ahogy mondani szokás) a máz  az egészről…
Fülünk hallatára  érveltek ketten is a történészek arról,  hogy van ugye egy másik feljegyzés, vagy jelentés arról, hogy amikor és ahol Képíró százados a szolgálatát teljesítette, ott egy névsornyi izraelita illetőségű személy elhalálozott..
De csak ennyi…  És ez nem holokauszt-tagadás, Hölgyek és Urak, hanem pusztán tények közlése.  Két azonos időpont összevonása annak hiányában, hogy arra egyértelmű bizonyíték lenne: az ő keze által, vagy az ő parancsára…
Aztán: Egy nyolc éves leányka látott annak idején egy katonát,  76 évesen,  kétséget kizáróan fel is ismerte..  Na ne!  Azért ez tényleg erős.  Nem kicsit …

Nem érdemes ezen tovább  füstölögni: az egyik jogvédő, aki a közönség között foglalt helyet,  tanulmányainak, jogi praxisának ismeretében csak annyit reflektált erre az egészre: „Az ügyésznek más dolga itt már nem lenne, mint hogy felálljon, és ejtse az egészet…”

Persze ez nem így lesz. A tárgyalás folytatódik.  Hiszen kétséget kizáróan bizonyítani kéne valamit.  Talán (persze ez nem állítás, csak feltételezés, legyünk óvatosak) az is közre játszik ilyenkor, hogy ha már valaki (amint hírlik) a  Nagy Nácivadász Központnál bejelentést (feljelentést?) tett, akkor  ugye…

Az idős ember felelősségét meg majd talán tisztázza a bíróság, 68 évre visszamenőleg.  Annak is van persze esélye, hogy nem találhatják bűnösnek, mert bizonyítást nyer az, hogy csak a szigorúbb rendet tartotta fenn ő és az alakulata.  Az pedig (mint utaltam is rá, és amint a történészek is vázolták) háborúban így megy. Szolgálati utasításra, vagy szabályozásra, egyre megy.

És hogy nekünk, annak idején az iskolában „rémuralomról”, „vérengzésekről” tartott előadást Kovács tanár úr?  Szegény, akkor még ’56-ról, az „ellenforradalmárokról” is kénytelen volt ugyanígy beszélni.  Azóta a Pesti Srácnak már szobor lett állítva…   Mert néha-néha azért repedezik az a máz, és ki-kibújik alóla a valóság …

A végleges tisztánlátásig, „megtisztulásig” azért még sok víz folyik le a vén Dunán. Addig pedig szegény egyelőre kénytelen csak vissza-visszadobni egy rakás mocskot, szennyet  minden árvíz vagy dagály idején.

—

A bíróság?  Ha a jog és a tétel, a törvény betűit szó szerint vesszük, akkor majd meg kell hogy állapítsa a tényleges felelősséget. Akár azt  megállapítva, hogy egy gonosz, sötét időszak (mert a röpködő ólom az bizony erre hajaz) korában valaki a szolgálati kötelességét látta el, és nem több ennél…
Persze az a jég igen vékony. (Nem az a bizonyos egykori tíz centis)  Zűrzavaros, feszült  állapotok között néha igen nehéz éles határvonalat húzni. De hát a törvény alkalmazóinak ez a dolguk, hogy ezt tisztázzák.  Aztán, ha majd belejönnek ebbe, most jöhetne sorra az újabb kor is.  Mondjuk Nagy Laci szeme világa kapcsán, és egyéb hasonló esetekre gondolok….  Vagy kicsit mégis visszábbról:  Recskről, ottani felelősökről tud valaki valamit?

– képmester –

Nemzeti InternetFigyelő