Vak vezet világtalant? – avagy: még egy utolsó (?) tűnődés a magánnyugdíjpénztárakról

Átélted már az érzést, amikor a magyar ember zsebében szalonnázás céljából tartott Bugyli márkájú, Bicska típusú készség, hogy úgy mondjam, fél-automatikus üzemmódban azonnal kinyílik a zsebedben? Ami engem illet, már jó párszor.

Hozzá mertek nyúlni a nemzetközi pénzszivattyú egyik melléküzemágához, az eddig kötelezően előírt magánnyugdíjpénztárhoz. Lett is hadd el hadd, máris kitört a skandalum, máris hirdetések jelentek meg, miért érdemes magánnyugdíjpénztár tagjának lenned. Elgondolkoztál már azon, vajon kinek a pénzéből finanszírozzák ezeket a méregdrága televíziós hirdetéseket?

A korrektség kedvéért mondjuk el, amikor a billentyűzeten pötyögöm ezt a kis könnyed hangvételű szösszenetet, épp most mondja be a tévé Matolcsy magyar hangján, hogy megszüntetik a magánnyugdíjpénztárak állami garanciáját. 

NA VÉGRE!

Eddig ismerős volt a recept, ugye? A hasznot privatizáljuk, a költségeket pedig állam bácsi, vagyis te meg én, s velünk együtt az összes adózó állampolgár nyakába varrjuk. Ha baj van, ott az állam, majd az jót áll.

Erre szokták aszondani mifelénk, amolyan költői kérdésfeltevés formájában: „és anyád, hogy van?!”

No, de ne szaladjunk a dolgok elibe! Haladjunk szép sorban, ahogy az meg vagyon írva!

A TV2 kamerájával elkísérjük a laptoppal felszerelkezett átlag pénzügyi tanácsadót. Bekopogtatunk átlag magyarékhoz. Átlagmagyar elmondja nekünk, micsoda frankó dolog is az öngondoskodásnak ez a magánnyugdíj nevű formája, mer’ hogy innentől kezdve nem vagyunk az államra utalva, meg hogy saját pénz saját számlán és a többi, és a többi, és a többi.

Valami meseszép! Nem igaz?

Nem! Nem igaz!

Laptoppal felszerelkezett pénzügyi tanácsadónk fogai kerítését hihetetlen könnyedséggel hagyja el valami olyasféle kijelentés, amennyiben delikvensünk X éven, évtizeden keresztül havi 25 ezret félretesz, akkor öreg korára, ha nem is gyün el a Kánaán, de egész szép pénz üti a markát.

Na, itt álljunk meg egy polgári szóra, Istenben szeretett felebarátim!

Itt van az első pont, ahol érzed, hogy ha a dolog így folytatódik tovább, a fent említett Bugyli Bicska típusú készség bizonnyal helyrehozhatatlan károsodást fog okozni az általad viselt ruházat anyagában, magyarán szólva kinyílik a zsebedben.

Ugye valamennyien átérezzük a dolog életszerűtlenségéből fakadó komikumát?

Ad 1.:

Ha a hagyomány állításának hinni szabad, a magyar lakosságnak mindösszesen 2 (eztet a közérthetőség kedvéért muszáj lesz betűvel is kiírni, tehát) KETTŐ %-a képes megtakarításra. A korrektség kedvéért mondjuk el, erről az adásban is említést tesznek.

Ad 2.:

Az átlagjavadalmazás (rendszeres munkabér, nyugellátásból származó jövedelem, azaz nyugdíj) mindösszesen kábé 40%-a az európai uniós átlagnak. Tehát, ha egy régi uniós polgár teszem azt 100 eurót keres, vagy annyi nyugdíjat kap, magyar kollégája csak körülbelül 40-et. Szintén a korrektség kedvéért arról se feledkezzünk meg, hogy a magyar uniós polgár ugyancsak ebből a 40%-os pénzből fizeti az európai uniós árakat, ami ugye elsőre már eleve képtelenségnek tűnik.

Ad 3.:

Ráadásul ezen kevéske pénz tetemes része is a biológiai létezésre, az életben maradásra (szándékosan nem a lakhatás és egyéb konszolidált fogalmakat használom) megy el. Hazánkban ez a költséghányad nagyobb részét teszi ki a jövedelemnek, mint a Lajtától nyugatabbra lévő, erőteljesen alulfizetett tősgyökeres kapitalista uniós állampolgárok esetében. Tehát mi csak körülbelül 40%-át keressük meg annak a pénznek, amit uniós állampolgártársaink a Lajtától nyugatra, ráadásul ebből a kevesebb összegből sokkal többet kell elköltenünk saját biológiai létezésünk, azaz életben maradásunk megfinanszírozására, mint nekik.

Asztat tessenek nekem megmondani, hogy a rossebbe tegyen félre átlag magyarkám havi 25 ezret a nem létező megtakarításaiból? Teljesen életszerűtlen. Miből?

Aztán itt van rögtön egy másik kérdés is, amely legalább olyan gyorsasággal, ha nem még nagyobb gyorsasággal tolul előre, hogy tegyük fel, de még pediglen azonnal: Mi a biztosíték arra nézvést, hogy évek, évtizedek múlva is meglesz még a cég, amely ma magánynyugdíj pénztár felirattal felcímkézve beszedi a lóvét? Semmi. Mi a biztosíték arra, hogy fizetőképes lesz még akkor is? Semmi.

Ismét Bogár László professzor úr néhány gondolatát idézzük fel a szemléletesség kitűnő érzékeltetése végett. Rövid részlet „Kötelező őrület” című írásából:

„Hogy csak egyet emeljünk ki a sok közül, ma Magyarországon közel négyezer-milliárd forint van állandóan látra szóló (bármikor azonnal hozzáférhető) betétekben.

Már az is elgondolkodtató: kinek, hogyan és miért is jutott eszébe az a perverz, önpusztító ötlet, hogy a hazánk területén ideig­lenesen állomásozó globális bankok (ma már csak ilyen van! Ki tudja, miért…) egyáltalán számlát vezethessenek.

A banknak az a dolga, hogy hitelt nyújtson!

Ja, hogy abban esetleg kockázat is van, és sokkal egyszerűbb abszolút kockázatmentesen, gátlástalan cinizmussal az egekbe emelt költségekért számlát vezetgetni…

Ráadásul úgy, hogy közben ingyen használják a pénzünket?

Hát persze, ez így van, de amint a régi vicc hőse mondja, ez az „ögyes” megoldás kb. százmil­liárdot húz ki a zsebünkből.

Egységes kincstári számlavezetési rendszer segítségével ez a százmilliárd itt maradna az országban.”

 

A szemfülesebbje már az első momentumnál, a bankszámlák kérdéskörénél is értetlenül és tanácstalanul nézett széjjel, hogy hát akkor tulajdonképpen mi a rossebér is kötelező neki bankszámlán tartania a nehezen megkeresett pénzecskéjét? Senki nem tudott neki megnyugtató választ adni, körülbelül annyira futotta, hogy hát CSAK. Mer ez a törvény. És e’ mán szankcionálható, kérem tisztelettel, az APEH ugyanis nem fogadja el érvként, hogy a guba a suba alatt vót. Vagy elhiszem neked vagy nem, de inkább nem.

De erre mammon világában mán csak legyint az ember, aszongya: elmegy sok szódával. Ahogy egyik kedves, öreg barátom szokta volt gyakorta tanúbizonyságát tenni ékesszólási tehetségének, régi autentikus népi mondások közbeszédbe való béhozatalával: bassza szellő!

Van olyan ismerősöm is, aki beidomította az asszonyt! Minden egyes bevételi tranzakció alkalmával, amikor a bank RTK-ban (Rövid Tényszerű Közlés, az SMS magyar megfelelője – Remek kifejezés, szerk. megj) értesíti, hogy pénz érkezett a számlájára, élete dinamója kocsiba vágja magát, beszáguld a bankba, kiveszi a számláról az összes pénzt, csak annyit hagynak rajta, amennyi a számla fenntartásához szükséges. Egy idő után persze a bankosoknak is feltűnt ez a sajátos, a pénzintézet történetében nem túl gyakori, hogy ne mondjuk, egyedülálló viselkedésmód és megkérdezték az ismerősömet, miért teszi ezt. Ő csak annyit válaszolt: a Jóistenen kívül nem tartozom elszámolással senkinek, azt pedig, hogyan bánjak a nehezen megkeresett pénzemmel, én tudom a legjobban.

A tisztelt Olvasó persze most joggal teszi fel a kérdést, mi köze ennek a magánnyugdíjpénztárhoz?

Megmondom.

Térjünk vissza átlag magyarékhoz, akiknél ott ücsörög a TV2 stábja és laptoppal felszerelkezett átlag pénzügyi tanácsadónk, aki játszi könnyedséggel dobálózik (legalábbis verbálisan) az évek, évtizedek alatt mások által elméletileg félretett milliócskákkal.

Ülsz a tévé előtt velem együtt, és egyszer csak bevillan a kérdés. Csodálkozol is, hogyhogy átlag magyarkám nem horkan föl azonnal, és nem kéri ki magának, dejszen ez szélhámosság, ezt én is meg tudom csinálni?!

Gondolj bele! Besétálsz a bankodhoz, és aszondod, beteszel a számládra minden hónapban (hogy a példánál maradjunk) 25 ezer forintot.

Hoppá!

Dejszen a pénz itt is neked kamatozik!

Dejszen a pénzedből pluszban nem tartasz el semmiféle ingyenélő haszonleső bagázst!

Ja! És az állam jót áll a bankbetétekért! (Most már tudjuk, a magánnyugdíj pénztárakban elhelyezettekért eztán már nem! Mecsoda különbség!)

Az jutott eszembe, ugyan vajon mi a rossebér is kell egy drágán eltartott apparátust – meg céget – közbeiktatni, aki csak élősködik a pénzemen, amikor én magam is megtakaríthatok? Igaz, nem teljes a siker, mert felmerül egy másik kérdés is, nevezetesen, ha nekem úgy tartja kedvem, miért nem rakhatom és tarthatom a saját gubámat teszem azt a saját subámban? De sebaj, „bassza szellő”, beteszem a bankszámlámra, legalább kamatozik.

Nem is akárhogyan!

Emlékszünk mennyi hozamot termeltek eddig a tetemes működési költségeket produkáló magánnyugdíjpénztárak? Általában negatívban vannak, vagy maximum a nulla körül tendálnak. Asszem a legtöbb hozam, amiről hallottam, valami 0,7% volt.

A pénzintézetek mostanság valami 7% körüli kamatot fizetnek, ha az ember tartósan leköti a pénzét. A nyugdíj célú megtakarítás meg pont ilyen. Tartós lekötésű. És most már arra sem lehet hivatkozni, hogy a bankszámla nem hoz annyi hasznot. Sokkal több hasznot hoz, hiszen a magánnyugdíj pénztárak eddig nem vagy csak alig tudtak hozamot termelni.

Egy kis színes: A korrektség kedvéért említsük meg, nagy fontossággal bír a pénzintézetek esetében a megfelelő szóhasználat.

Eset a következő. Bemegyek a bankba (majdnem azt írtam, hogy a bankomba, de hát ugye nem az enyém a bank, tehát a pénzintézet, ahol mai csúnya szóhasználattal élve: bankolok (ezt azért legalább mi ne terjesszük – szerk. megj.), vagyis a pénzügyeimet intézem) és pénzt szeretnék elhelyezni a számlámon. Mi az első kérdés, amit az ügyintéző feltesz?

–        Csak beteszi, vagy lekössük?

Én ilyenkor egyetlen alkalommal sem mulasztom el, hogy visszakérdezzek:

–        Ön mennyivel száll be?

Na, ilyenkor kis kínos csönd áll be, az ügyintéző pedig értetlenül néz.

–        Hogyan?

–        Többes szám második személyt használt, azt kérdezte: lekössük? Vagyis a lekötésben ön is részt vesz. Én annyival szállok be, amennyit most per pillanat elhelyezek a bankszámlán, és ön mennyivel járul hozzá anyagi gyarapodásomhoz?

Ilyenkor jön a magyarázkodás: ja, hát ő nem úgy gondolta.

Mondok: akkor figyeljünk oda a szavakra.

Kipukkadt egy újabb lufi. Nem is az érdekes igazán, hogy mekkorát szólt, hanem az, hogy még hány másik lufi kipukkadása követi. Több okosságot ez ügyben én sem tudok mondani. Lassan olyan leszek, mint annak idején Dr. Bubó, aki az éppen aktuális epizód végén a konklúzió levonásakor valamelyik pszichológia professzora bölcsességeit ajánlotta a néző figyelmébe, de zárszóként talán érdemes ismét Bogár professzor úrra hagyatkoznunk. Egy másik részlet a fent már idézett írásából:

„Egyszerű pénzügytechnikai újraszabályozással évente akár az összes nagy konfliktust kiváltó extraadó kétszeresét is visszaszívhatnánk.

Ráadásul mindezt úgy, hogy sem az itt állomásozó pénzhatalmi szereplőknek, sem a globális térből őket támogatóknak egy szavuk sem lehetne, hiszen egy szuverén ország technikai­lag úgy szabályozza a saját pénzügyi rendszerét, ahogy neki tetszik.

Szóval nem cselekedni ebben a helyzetben több mint bűn: hiba!

Reméljük, már nem sokáig.”

 

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

 

Nemzeti InternetFigyelő