Történelemhamisítók – MJB feljegyzés

A Magyar Justitia Bizottság kivizsgálásra és  intézkedésre ajánlott feljegyzése, az ’56-os történelmünket meghamisító, hazugsággal és/vagy csalással  különféle elismeréseket szerzett  személyekről.

Címzettek:

Miniszterelnöki hivatal, legfelsőbb bíróság, legfőbb ügyészség, honvédelmi minisztérium, igazságügyi minisztérium, parlamenti pártok elnökei, médiák.   

BEVEZETÉS

Történelmünk egyik legkirívóbb torzítását a kádári éra politikusai és történészei követték el az ’56-os forradalmunk és szabadságharcunk utólagos elemzése vagy értékelése során. Mellettük – „szatellit” hamisítóként -, sorozatban bukkantak fel olyan személyek a rendszerváltozást követően, akik a legképtelenebb hazugságokkal tévesztették meg a tájékozatlan vagy hiszékeny embereket (szervezeteket) és jutottak társadalmi vagy közszolgálati pozíciókba, valamint anyagi és erkölcsi elismerések birtokába…

Gátlástalanságuk, „hangerejük”, erőszakos magatartásuk, behízelgő (simulékony) modoruk és/vagy határozott fellépésük eredményeként, képesek voltak – huzamosabb ideig –,  az emberek bizalmát elnyerni és megtartani.

Kezdeti sikereik láttán annyira felbátorodtak, hogy nem csak cikkeket írtak „hősi” történeteikről, hanem könyveket adtak ki meg nem történt eseményekről, sőt az sem volt ritkaság, hogy bírósági pert indítottak azok ellen, akik megkérdőjelezték (kétségbe vonták) kreált téziseiket.

Nem is kellene foglalkozni ezekkel az újkori háryjánosokkal, ha nem szennyeznék be az egész világ elismerését kiváltó ‘56-os történelmünket, ha nem a Pesti Srácok hőstetteinek kisajátításával kaparták volna ki maguknak a kitüntetések és más elismerések halmazát, ha még ma is nem akadnának olyan történészek és politikusok, akik tudatosan, elfogultságból vagy ismeret-hiányaik miatt, közvetve vagy közvetlenül támogatják a hazug (csaló, csúsztató, ügyeskedő) szélhámosokat.

  A következőkben három „etalon” személy bemutatásával kívánjuk előmozdítani a régen várt megtisztulási folyamat beindítását, az érdemtelenül „babérokat szerzettek” leleplezését és az ILLETÉKESEK tevékenységének segítését.

A közélettel szembeni és büntetőjogi felelősségünk tudatában „leszögezzük”, hogy minden egyes állításunk hiteles, többszörösen igazolt (bizonyított) tények felhasználásával készült, sőt az esetek többségében,- az érintettek egymásnak gyökeresen ellentmondó (többváltozós), a nagy nyilvánosság előtt szóban, írásban, mozgó-vagy álló-képekkel terjesztett anyagainak elemzését tartalmazza.

Bár  kegyeleti szempontok miatt sokan azt  vallják, hogy   „halottról vagy jót vagy semmit”, de Király Bélának  annyi áldozat terheli a lelkét,  hogy hallgatásunkkal azokkal szemben lennénk igazságtalanok, akik nem tudtak védekezni, akik Király miatt lettek hősi halottak, jutottak  bitóra vagy   szenvedtek Rákosi-&-Kádár börtöneiben.

Király háromszor dezertált harcosai (alárendeltjei) köréből. Első dezertálásakor Kőszegen hagyta cserben a várost védő honvédeket (1944. március 29-én, 11.00-kor, mikor is Paraj százados gépkocsiját és a benne lévő személyes holmiját eltulajdonítva, harmadmagával átment a Kőszeget ostrom alá vevő szovjet alakulathoz). Második dezertálása Budapestről történt (’56. november 4-én), amikor, mint Budapest katonai parancsnoka, bejelentés és engedély nélkül szökött ki a városból.  Harmadik dezertálásakor Nagykovácsinál hagyta ott nemzetőreit, a Kopasz-hegyen lévő kilátóból nézegette, hogy a szovjetek hogyan lövik agyon vagy ejtik fogságba a nemzetőr csoport tagjait. Malasenko szovjet hadseregtábornok emlékiratában olvasható, hogy: „a 97. gépesített lövész ezred vonult Nagykovácsi-Telki térségébe, ahol 10 felkelőt semmisítettek meg és 13 főt ejtettek fogságba, akik azt vallották, hogy Király az osztrák határ felé távozott”.

Király, mindhárom dezertálásért főbelövést érdemelt volna, de ügyesen erkölcsi és anyagi tőkét kovácsolt magának ezekből az eseményekből.  Kőszegi „lelépéséről” azt hazudta, hogy a várost mentette meg a pusztulástól és azért adta át a szovjeteknek.  Valójában a várost tovább lőtték és ostromolták a szovjetek, a várost védő zászlóalj 173 katonája   lelte  ott halálát, de  285 főnek sikerült   áttörnie    a szovjet alakulat gyűrűjét  és Ausztria felé elvonulni. Honvédjeink pusztulásához az is hozzájárult, hogy Király magával vitte a védőkörlet vázlatát, valamint Szilvási Lajos műszaki alhadnagy által telepített aknák elhelyezési rajzát.  Ezzel is jó akart lenni a szovjeteknél, de arra aligha gondolt, hogy a világ bármelyik hadbírósága egy ilyen tettet halállal „jutalmazna”! Itt a halál azokat érte, akiket Király elhagyott és elárult!  Hasonló ocsmány tett ismeretlen a Magyar Honvédség történelmében!

Budapest elhagyását azzal magyarázta az agyafúrt szélhámos (több változatban), hogy nemzetőreivel (eleinte egy biztosító zászlóaljat emlegetett, majd egy ezredet, végül „feltupírozta” több ezer emberre /Sic!/) vonult ki a városból, mint a Nemzetőrség Főparancsnoka, holott ilyen funkciója nem volt! Nagy Imre 1956 november elsején nevezte ki Budapest Katonai Parancsnokává, vagyis: a tényleges kinevezését konzekvensen elhallgatta, a nem létező titulusát pedig (a szó szoros értelmében) az egész világ előtt hirdette!

Nagykovácsi esetében azt híresztelte, hogy megverte a szovjeteket, akik beijedtek egy silóban tárolt légvédelmi tüzérségi lőszer felrobbanásától. Meg kell jegyezni, hogy Nagykovácsiban siló nem volt, a lövegek lőszereit pedig szabvány faládákban tárolták.

Király Ausztriából 1956. december 30-án érkezett az USA-ba, és azonnal egy fényképpel illusztrált nyilatkozatot adott a The Providence Jurnal szerkesztőségének. Megjegyezte, hogy Nagy Imre 30 ezer katona és 26 ezer nemzetőr parancsokságával bízta meg, és 8 (azaz nyolc) harckocsival és 400 „emberével” (Sic!) törte át a szovjetek Budapest körüli „gyűrűjét”,  ennek következtében 50%-os veszteséget szenvedett és a Dunántúlra távozott. A „jól képzett” szerkesztők meg sem kérdezték Királytól, hogy hová lett a 30 ezer katona, és a 26 ezer nemzetőr?

Valójában egyetlenegy harckocsija sem volt (!), és a „szovjet gyűrű” sem létezett Budapest körül, sem akkor, sem később.  Nyilatkozatában azt is állította, hogy október 28-án a nemzetőrök szabadították ki a rabkórházból (bár már szeptember végén szabadlábon volt, és október 14-én felajánlotta szolgálatait Bata István honvédelmi miniszternek a szocializmus építésére, majd október 28-án Nagy Imrénél jelentkezett szolgálattételre). Két hét alatt köpönyeget cserélt. 

Ha még mindez kevés lenne ahhoz, hogy posztumusz megvonják Királytól a kitüntetéseit, és Farkas Mihály nagyvonalú előléptetési gyakorlatát is „lepipáló” Göncz papa által „adományozott” vezérezredesi rendfokozatát, akkor egészítsük ki „mogyoróhéjban” élete történetét azzal, hogy feljelentése alapján tartóztatták le  Czebe Jenő és Berkó István vezérkari alezredeseket.   Czebét menekülés közben lelőtték, Berkó (Király egykori akadémiai tanára) hosszas börtönbüntetéssel „vészelte” át tanítványa spicliskedését…

Király besározta tábornoktársait is a Sólyom per kezdete előtt.    Sólyom László altábornagy (vezérkari főnök és a Hadiakadémia parancsnoka) egyik bűne az volt, hogy megtagadta Farkas Mihálynak azt a kérését, hogy az 1950-es május elsejei katonai díszszemlén jelentést adjon be a honvédelmi miniszter társaságában lévő szovjet katonai főtanácsadónak, kijelentve, hogy a szovjet főtanácsadó lehet vendég az ünnepségen, de nem lehet a díszszemle szereplője.

Ezt követően Farkas intézkedett a tábornoki szabóság felé, hogy azonnal készítsenek egy vezérőrnagyi gúnyát Király Béla ezredesnek, vagyis: előléptette tábornokká és Király eleget tett Farkas kérésének a parádé lebonyolításának kérdésében. (Nógrádi Sándor altábornagy is jelentkezett a jelentés beadására, de Farkas leintette azzal, hogy az ő testalkata nem teszi lehetővé, hogy lóra üljön.)

A tábornoki pereket, illetve kivégzéseket követően, Király Béla betelepedett a kivégzett Sólyom altábornagy akadémiai parancsnoki támlásszékébe, és beköltözött a tábornoki perben szintén kivégzett Beleznay István vezérőrnagy Orbánhegyi út 18. sz. alatti lakásába, birtokba véve a lakásban visszamaradt ingóságokat is. Egyesek ezt nevezik közvetett hullagyalázásnak!

A mogyoróhéj ezzel megtelt! Király viselt dolgainak további részletezésére nincsen szükség, ezerszeresen rászolgált arra, hogy a nemzetőrség főparancsnokaként ismert nemzetközi szélhámos, szerencselovag, besúgó, dezertőr és hazugsági csúcstartó (posztumusz) le legyen leplezve a közvélemény előtt.

Megjegyzésként meg kell említeni, hogy – talán – nem került volna sor ennek az anyagnak az elkészítésére, ha a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen nemrégiben rendezett TUDOMÁNYOS FÓRUM keretében nem tettek volna meg mindent és sokak (köztük Romsics Ignác történész akadémikus és Horváth Miklós az MTA doktora, egykori politikai tiszt, Király „fegyverhordozója”), hogy tovább „sidolozzák” Király hőstetteit és emberi nagyságának mutatóit.

Bánkuty Géza,- Királyhoz hasonlóan, ügyesen „behazudta” magát az ’56-os forradalom és szabadságharc rettenthetetlen hősei közé! Memóriája viszont meglehetősen gyenge állapotban lehetett, mert mind a dátumokat, mind pedig hőstetteinek helyszíneit és jellegét annyira összekavarta, hogy önmagával is krónikus ellentmondásokba keveredett, amelyeket képtelen volt feloldani.

Történeteit azzal kezdte 1990 első éveiben, hogy ott volt a Sztalin szobor ledöntésénél 1956. október 23-án, ahol olyan mérvű megrendülés érte, hogy hazament a családjához és három napig ki sem mozdult a lakásából.

  A megrendülés amplitúdója valóban nagy értékű lehetett, mert 1993-94 körül  eszébe jutott, hogy mégsem zárkózott be a  lakásába, hanem már a forradalom első napjaiban is  bekapcsolódott az utcai  harcokba,  és csapatával (SIC!)   október 25-én  elfoglalta a Mechwart liget mellett lévő Központi Statisztikai Hivatalt (KSH), amely zsúfolva volt ÁVH-sokkal,  de amikor egy revolverrel a kezében elindult a KSH épületéhez támasztott létrán az emeleti ablak felé, akkor az ÁVH-sok egyetlen lövés nélkül szétszaladtak, ő pedig  birtokba vette az épületet.

Később már kiterjesztette objektum birtokbavételi tevékenységét a Külügyminisztériumra és a Belügyminisztériumra is.

Közben a Széna-téri felkelőkhöz is csatlakozott, ahol „Szabó bácsi” helyettese lett és komoly csatákba keveredtek a szovjet agresszorokkal. Idejéből viszont arra is tellett, hogy a   Corvin közt is útba ejtse, és az USA-ban terjesztett röplapján már azt hirdette magáról, hogy Corvin közi harcos volt, mert az amerikai állam-  hála a médiákból  nyert információknak.

Arról már bölcsen hallgatott a nagy harcos, hogy a szovjetek második agresszióját követően, belépett a pufajkások közé és (egy belügyminisztériumi okmány szerint) december végéig szolgált Kádárék megtorló gépezetében, a Budai Forradalmi ezredben, ahol előléptették hadnaggyá.

            „Messziről jött ember azt mond, amit akar” mondás szellemében Floridában azt híresztelte magáról, hogy ő volt a Budai Forradalmi Hadsereg parancsnoka, és ebben az „ex-titulusának” a birtokában pazar kiállítást szervezett a forradalom évfordulójának tiszteletére, pezsgős, lazacos-és kaviáros fogadással egybekötve, ahol a meghívott előkelőségek kellő tisztelettel hallgatták vendéglátójuk hőstetteit: az ÁVH-sok és a  szovjet agresszorok megleckéztetését.

            Egy Floridai Bíróságon lezajlott per során már visszafogottabb volt hőstettei ismertetésével, mert eskü alatt tett vallomásában, a bírónak arra a kérdésére, hogy mi volt a szerepe az ’56-os forradalomban (?), azt nyilatkozta, hogy:  „a szovjetek második agressziójának kezdetétől  a földalatti mozgalom szervezésében vett részt”. Ez a vallomása azért számít kuriózumnak, mert ilyen mozgalom nem létezett (!), de tanácsvezető bíró napirendre tért  Bánkuty válasza felett.

Valójában Bánkuty Géza (alias: Braunstein, Frankel, Bánkuti, amely v.Bánkuty,  v.Bánkuty E.,  stb., stb. Géza) honvéd motoros sportoló volt őrmesteri rendfokozattal, majd a Sztalin Akadémiára került, ahol zászlóalj politikai tiszti képzést  és alhadnagyi rendfokozatot kapott. Számtalan helyen dicsekedett azzal, hogy nyolcszoros magyar bajnok volt oldalkocsis kategóriában, amelyből köbgyökvonással kapható meg a két bajnokság igazolása Gaál Ferenc melletti mitfárereskedéséért.

Igazoltnak tűnik, hogy tagja volt a II. Kerületi Forradalmi Bizottságnak, de tevékenysége abban merült ki, hogy nemzetőr igazolványokat szerzett magának, amellyel aztán egy ÁVH-s barátját is megajándékozta, hogy mentesítse a forradalmárok esetleges zaklatásától.

Elgondolkoztató kapcsolata  alakult ki a forradalmár  Renner Péterrel, aki Pongrátz  Gergely  csapatába tartozott és ’56 november 26-án menekült ki Ausztriába, ahol Szabó Miklós, a Bécsben tevékenykedő kádárista hírszerző ügynök kivetette  reá a hálóját és február 9-én útba indította Magyarországra, hogy  további  kapcsolatot építsen ki az  egykori forradalmárokkal.

Szabó Miklós idejében értesítette a hazai belügyi szerveket Renner érkezéséről,  akik Renner minden lépését  szemmel tartották, rögzítették, hogy  kiket látogatott meg, kikkel tárgyalt és  kellő pillanatban minden megfigyeltet őrizetbe vettek,  csupán (láss csodát!) Bánkuty Gézát hagyták ki a „védőőrizetből”… Bánkuty ekkor már (nyilatkozatai szerint) illegalitásban volt, Renner mégis megtalálta, majd egy jelszóban is megegyeztek, hogy  szükség esetén használhassák egymás tájékoztatására.

Az illegalitásban bujkáló Bánkutyhoz (ki tudja hogyan?)  eljutott Renner  börtönből küldött levele (’57 március első napjaiban)  amely  tartalmazta a  jelszót:  „tiszta fehérneműt kérek”, ami azt jelentette, hogy lebukott és Bánkuty is vigyázzon magára.

Ritkán hallani ekkora mesét komoly emberektől (!), mivel a börtönbe zártak csak közvetlen hozzátartozóiknak küldhettek havonta egy  cenzúrázott levelet, és Bánkuty rejtekhelyének a címét nem ismerhette  a börtönben  lévő Renner Péter.

A események további menetében Bánkuty érvényes(!) útlevéllel  átlépte az osztrák határt március vége felé,  majd  (ismét láss csodát!)  Szabó Miklósnál kötött ki Bécsben, és az itthoni BM szervek  tudtával és engedélyével Szabó munkatársa és sofőrje lett, sőt nála lakott. Bár sokak szerint ilyen a mesében sincsen, pedig ez történt! Szabó nem irányította haza, nem segítette a Bánkuty által emlegetett, Bécsbe érkezett BM-es fogdmegeket, akik három ízben is haza akarták rabolni, pedig csak Szabó lakásába kellett volna belátogatni a

Néhány történész és politikus kivételével (tisztelet a kivételeknek, többek között:  Eörsi  László  történésznek és  Vincze János  professzornak), sokaknak az  elméje akkor sem világosodott meg, amikor már több mint gyanússá váltak Bánkuty  egymásnak ellentmondó hazugságai,  jól szervezett (porhintésnek szánt) vendéglátási akciói és pénzadományai. Megbocsátható „füllentésként” fogták fel  az ’56-os  forradalmunk és szabadságharcunk  kisajátítási szándékát.

Grál „lovagosdit” játszva, kétszer is előre tuszkolták Bánkutyt a  rendfokozati listán: (Für Lajos és Szabó János honvédelmi miniszterek), Kónya  Imre 1 millió HUF-ot bánatpénzként fogadott el tőle az 1994-es választási vereségért,  Boross Péter  vette át  Bánkutytól a Pesti Srác  bronzból készült  szobrocskáját, Lányi Zsolt  mutatta be Orbán Viktornak  a forradalom  hőseként és a nyugati  emigráció  elismert vezetőjeként Bánkutyt akkor, amikor már  kitudódott, hogy  kit takar a  megtévesztő álarc.

Végezetül meg kell említeni Bánkuty ördögien ügyes „húzását” és Bíróságaink bárgyúságát azokban az összességében 12 évig(!) húzódó perekben, amelyeket Bánkuty „dirigált” Floridából azok ellen, akikről megtudta, hogy veszélyessé váltak számára sötét ügye(ügyletei) felfedése miatt. Polgári pert indított Vincze János ellen, büntető-jogi pert Várhegyi András és Bokor Imre ellen, végül polgári pert Bokor Imre ellen.

Mindhárom perben vesztes lett! Viszont halogató technikájával késleltette a perek lezajlási idejét, egyetlenegy tárgyaláson sem vett részt, jogi képviselői felkészületlenek voltak a felmerülő kérdések megtárgyalására, oly annyira, hogy például a büntetőperben az ügyvédje komótosan (látványosan) levetette  a talárját és udvariasan elköszönve a   tanácsvezető bírótól, elhagyta a tárgyalótermet.

Esetenként a jogi képviselői azzal mentegették távollétét, hogy halaszthatatlan elfoglaltsága miatt nem volt lehetősége az USA-ból  ideutazni. A bírák tudomásul vették a kifogásait, majd a perek lezárását követően 30-40 ezer forint perköltséget szabtak ki számára figyelmen kívül hagyva anyagi helyzetét (milliomos gyártulajdonosról van szó!), aki ezzel a módszerével „szórakozott”, közben pedig mindenhol azt híresztelte, hogy pert indított X, Y vagy Z ellen. Ezt a hírt terjesztette és „tupírozta” baráti köre, többek között Szalay Róbert és Szíki Károly szóban és írásban.

Talán ezt a kérdést is illene figyelembe venni a bíróságoknak (bíráknak), mert a  gyakran panaszként emlegetett túlterheltségüket ilyen esetek is előidézhetik. Vegyük például a Bánkuty által indított  perek 12 évnyi lezajlását:   évi  2 tárgyalással számolva,  24 tárgyalás zajlott le,  tehát  huszonnégyszer 1 bíró, 2 jogi képviselő,    1 vádlott  vagy alperes, 1  jegyzőkönyv készítő, 1 iktató   és 1  postázó, vagyis 7  ember idejét  alapul véve  24×7=168 ember munkáját (idejét)  veszi igénybe!  A  24 tárgyalás  ὰ 2  óra időtartammal számolva,  4 fő részvételével összesen  192 óra  felhasználását jelenti. De ha csupán a bírák munkaidejét (24×2=48 órát, +1 óra felkészülési és utómunkálati idővel számolva 72 óra elfoglaltságot jelent, akkor  egy  órára  (felkerekítve) 556 HUF jut, ami nem tartalmazza a segédszemélyzet  (gépelési, iktatási, postázási) időarányra  eső bérköltségét.

Javaslatunk szerint célszerű lenne ezt a számítási példát is figyelembe venni (elemezni) amikor a bíróságok krónikus túlterheltségéről beszélnek és bizonyítható, hogy egyes notórius pert indítók ezzel késleltetik (akadályozzák) szennyes  múltuk napfényre jutását.

Etalon példánk egyik legkitartóbb, legképzetlenebb és legalattomosabb  személye: Szalay Róbert,   egykori Sztalin Akadémiát végzett  politikai tiszt (komisszár), majd pufajkás, aki nemzeti hősnek  kiáltotta ki magát, világgá kürtölvén a Kilián laktanya  birtokbavételét ’56. október 23-án  (3 változatban).

Első  változata szerint a tömeg   törte be a Kilián laktanya kapuját ’56. október 23-án az esti órákban  és birtokba vették  ezt a katonai objektumot.

Második változata szerint (egyes szám harmadik személyben írva), „egy fiatal százados, Szalay Róbert állt a tömeg élére és vezetésével betörtek a Kilián laktanyába”.

 Harmadik változata szerint Szalay Róbert százados és Bánkuty Géza alhadnagy álltak a tömeg élére, betörtek a Kilián laktanyába,  birtokukba vették október 23-án, majd másnap,  a kora reggeli órákban, ők voltak az elsők, akik tüzet nyitottak a Budapestre beérkezett szovjet alakulatra.

Csiba József százados (laktanya parancsnok) visszaemlékezésében pedig az olvasható,  hogy október 23-án este, a laktanya  kapuja előtt randalíroztak az emberek, egy százados  (Szalay Róbert) volt a hangadójuk,  ezért egy  kiküldött tiszti járőrrel behozatta  a laktanyába és egy irodába zártatta be, majd jegyzőkönyvet vetettek fel  tettéről. Tehát: a Jereváni Rádió módszerére utaló anekdota szerint, nem Szalay foglalta el a laktanyát, hanem  őt  fogták le Csiba  százados járőrei.

Érdekes módon Szalay egy 1990-ben papírra vetett memoárjában szintén ezt a változatot rögzítette, de azt nem publikálta a nyilvánosság felé.

Ha mégis elfogadjuk Szalaynak azt az állítását, hogy birtokba vette a Kilián laktanyát, valamint azt, hogy október 24-én  ők tüzeltek  elsőként a szovjet agresszorokra,   akkor felvetődik a kérdés, hogy ki adta ki a tűzparancsot  és kik lőttek a Corvin közi fiatalokra  vagy  ki  nem adott   tüzet szűntess parancsot a  Pesti Srácokra lövöldözőknek?

Ezt a cselekményt,  vagyis a Kilián laktanyából leadott és több fiatal halálát okozó lövéseket      Pongrátz Gergely:  CORVIN KÖZ 1956 c. könyvében is megemlíti.

Az is igazolt,  hogy a Kiliánból 24-én, de még 25-én, 26-án sőt 27-én is lőtték a Corvin közieket.  A Kilián laktanyában szolgált Gosztonyi Péter alhadnagy is  elismerte, hogy lőtt a Pesti Srácokra, de  azonnal hozzátette, hogy csak a fejük fölé célzott…

Vita tárgyát nem képezheti, hogy több fiatal is életét veszítette a Kiliánból  lövöldözők „jóvoltából”,- pontosabban: a laktanyát birtokló Szalay Róbert százados, valamint Bánkuty Géza  alhadnagy vezetői  (parancsnoki) tevékenységük eredményeként.

 Ebben az esetben pedig ELÉVÜLHETETLEN HÁBORÚS BŰNRŐL VAN SZÓ, amiért elsősorban a rangidős Szalay Róbert századosnak, másodsorban pedig „mitfárerének” – Bánkuty Gézának -,  FELELNI KELL! A felelősség megállapítása céljából tisztázni kell, hogy ki vagy kik vették birtokukba a Kiliánt, ki irányította a tömeget, ki adott tűzparancsot és kik lőttek elsőként a szovjetekre, valamint  a corvinistákra?  Tisztázni kell, hogy hol volt Szalay,- egy irodában bezárva vagy parancsnokként tette a dolgát, és hol volt Bánkuty,- otthon a családja körében vagy a Mechwart ligetnél a KSH-hoz támasztott létrán, illetve a Kilián ablakánál?

Szalay memoárjában az is olvasható, hogy HM vonalon (telefonon) többször is bejelentkezett az ügyeletes tisztnél, sőt október 24-én Maléter Pál ezredessel is beszélt és jelentette neki, hogy milyen állapotok vannak a Kiliánban.  Maléter megkérdezte, hogy mit keres ott és honnan érkezett?   Szalay azt válaszolta, hogy Tatáról jött fel Budapestre, mert úgy tudta, hogy itt van a helyőrség parancsnokság, de arról hallgatott, hogy az ő vezetésével foglalták el a forradalmárok a laktanyát.

Azt már csak találgatni lehet, hogy Szalay mit jelenthetett a Corvin közi Pesti Srácokról Maléternek, de Pongrátz Gergely könyvében olvasható, hogy Maléter a Kiliánba érkezését követően több fiatalt „begyűjtött” a laktanyába, és „két felkelőt a saját pisztolyával agyonlőtt”(Sic!), majd 28  fegyvertelen   corvinistát  akkor zavart ki az  Üllői útra, amikor   egy szovjet harckocsi  gépfegyver-tűzzel árasztotta el a   környéket.  Az eredmény: hét Pesti  Srác halála!

Ha megkésve is, de vizsgálat tárgyává kell tennünk ezeket a veszteségeket, beleértve a felelősök felkutatását és elszámoltatását. Szalay, mint pufajkás, annak is tanúja volt, amikor Bánkuty pufajkás társa annyira összeverte és összerugdosta Sándor Gyula állampolgárt, hogy a mai napig is magán viseli a rajta esett sérülések nyomait.

Az e tárgyban végzett vizsgálatok is zátonyra futottak, mert mindkét pufajkás tagadta az eseményt, Szalay pedig átvette Horn Gyula pufajkás elvtársának védekezési taktikáját, miszerint ő csupán objektumőrzési feladatokat látott el, az igazoltatásokkal, letartóztatásokkal, ütlegeléssel vagy agyonveréssel más pufajkások foglalkoztak…

Vizsgálatot érdemel az is, hogy  Szabó János  honvédelmi miniszter  miért sértette meg a honvédségi törvényt  Szalay és Bánkuty  rendfokozati előléptetésével, mivel  a nyugállományban lévő vagy tartalékos személyeket csak egy esetben lehet  előléptetni és  Für Lajos  hadügyér idejében azt a „kártyát” már kijátszották.

Szalay előresorolását  anno dacumál sokan kifogásolták a napi sajtók hasábjain, de Szabó János  megválaszolt  a kákán is csomót keresőknek, kijelentette, hogy  nagyra becsüli Szalay ’-56os tevékenységét, és azt is figyelembe vette, hogy  Szalay ott volt a Sztalin szobor ledöntésénél. Arra már nem intézkedett, hogy az ominózus emlékmű ledöntésénél részt vevő 75-80 ezer ember is  megkapja az alezredesi rendfokozatot.

Szalay mindennemű szégyenkezés nélkül hallatja hangját minden olyan helyen, ahová be tud furakodni, komisszári ékesszólással és közhelyek pufogtatásával ostorozza az ellenfeleit, szorgalmasan írogatja a helyesírási hibákkal tarkított dörgedelmes cikkeit, és Bánkutyhoz hasonlóan ő is nagy kedvvel pereskedik vélt tisztessége védelme érdekében.

Legnagyobb sikerének azt tartja, hogy a bíróság elmarasztalt engem azért a nyilvánosságra hozott cikkemért, amelyben utaltam Szalay köztörvényes múltjára (1962-ben négy év börtönbüntetést kapott, amelyből hármat letöltött, mert szeretőjét felbujtatta, hogy lopja el a férje szolgálati fegyverét. Az eset kitudódott,- Szalay lakásának kéményében megtalálták az ellopott fegyvert).

Szalay 1990 februárjában kérte katonai bíróságot, hogy mentsék fel az ítélet alól, mert egy koncepciós per szenvedő alany volt.  A hadbíró megtagadta a semmiségi igazolás kiadását, mert cselekménye nem állt összefüggésben az ’56-os népfelkeléssel (Sic!). Később, a per folyamán, Szalay bemutatott a bírónak egy 1990 májusában keltezett végzést, amelyben egy másik hadbíró semmisnek minősítette az 1962-es Katonai Bíróság ítéletét.

Szalay tehát pert nyert, a múltja patyolat tiszta, a lelkiismerete sem háborog, a megnyert pert pedig élete nagy sikereként könyveli el. Nem kívánom, elrontani senki hangulatát, de már folyamatban van a vizsgálat, hogy miként lehetett semmiségi végzést kiadni (vagy szerezni?) egy „steril”  köztörvényes ítéletről, ráadásul ugyanattól a bíróságtól, amely nem sokkal előzőleg megindokolta és megtagadta annak a kiadását.

ÖSSZESSÉGÉBEN

Legújabb kori történelmünkre rárakodott hordalékot minél hamarabb el kell távolítani, és el kell járni azokkal szemben, akik személy szerint is a történelemhamisítók közé tartoztak vagy tartoznak ma is.

Többségüket a hírnév utáni sóvárgás, a hatalom utáni vágy, az erkölcsi és anyagi elismerések elnyerése motiválta, de tevékenységük katalizátorába tartozott jellembeli adottságuk, értelmi és érzelmi képességük.

A felhozott etalon példák nem a személyeskedés, a lejáratás, a kipellengérezés vagy a kiközösítés céljából készültek, de a történelem tisztázása, az áldozatok emlékének a tisztelete és az igazság igazolása (bizonyítása) nagyságrenddel múlja felül, a hazugságban, csalásban, besúgásban, árulásban, cserbenhagyásban, háborús bűnben vétkesek személyiségi jogaik tekintetbe vételét. A Nürnbergi Perben  érintett  vádlottak sem  hivatkozhattak személyiségi jogaikra, hiszen  áldozataik minden jogát a sárba tiporták.

Meggyőződésünk, hogy az ILLETÉKESEK megteszik a kellő előkészületeket és intézkedéseket az anyagban felvetett kérdések rendezésére, hogy mielőbb megtisztult lapokkal gazdagodjon történelmünk és a vétkesek elmarasztalása igazolja azt, hogy az igazság előbb vagy utóbb kiderül, a szőnyeg alá sepert szemét is előbb vagy utóbb  „méltó” helyére,-  a szemétdombra kerül.

Összeállította:

(Prof. Dr. Bokor Imre)

az MJB elnöke

Felhasznált irodalom:

    -Eörsi László: MÍTOSZOK HELYETT  – 1956  -;

    – Szalay Róbert: ’56 IGAZ TÖRTÉNETE;

     -Kubinyi Ferenc: FEKETE LEXIKON;

     -Stefka István: Ötvenhat arcai;

     -Szabó Miklós: Csendes  háború;

     -Szíki Károly: ÉS LÉSZEN CSILLAGFORDULÁS  MEGINT;

     -Bill Lomax: MAGYARORSZÁG  1956;

     -Pongrátz Gergely: CORVIN KÖZ  1956;

     -vitéz Detre Gyula László: Történelem közelről;

     -Szalay Róbert, római katolikus történelemtanár: Történelmi áprilisok;

     -Szalay Róbert történelemtanár, C. A.-0012 politikai elítélt:

     -A CORVIN KÖZ elfoglalása.

Nemzeti InternetFigyelő