Teleki Júlia várja a bocsánatkérést a délvidéki magyarok lemészárlásáért

Belső zsebből elővett pisztollyal is szembe kellett néznie a hetven évvel ezelőtti délvidéki népirtást túlélő magyar politikusnak. Az írónő a múlt feltárásért folytatott küzdelem nehézségeiről és a tragédiáról is beszélt a Kossuth Rádiónak. A budapesti bazilikában december elején a Szent György Lovagrend és a Keskeny Úton Alapítvány szentmisével emlékezett meg az 1944-es délvidéki vérengzés áldozatairól.

Teleki Júlia csecsemő volt a tragédia idején: sosem ismerhette meg az édesapját, akit Tito partizánjai lemészárolták ugyanúgy, mint Csúrog, Zsablya és Mozsor férfilakosságát. Teleki Júlia egész felnőtt életében azért küzdött, hogy kiharcolja családja rehabilitálását.Őt rehabilitálták, másokat nemA délvidéki békeharcost, írónőt és családját, akiket annak idején háborús bűnössé nyilvánítottak, az újvidéki bíróság még 2011-ben rehabilitálta. Azok az idős asszonyok azonban, akik hetven éve a férjeiket vesztették el, nem merték kérni a bélyeg levételét, nem volt erejük sem, hogy utánajárjanak ennek. Ők ma már nem élnek – tette hozzá.Halálos fenyegetésA második világháború végén végrehajtott népirtás túlélője négy könyvet írt a népirtás kapcsán, és politikusként is harcolt a múlt bűneinek feltárásáért és a megbékélésért. Teleki Júlia az 1993 és 1997, majd 2000 és 2004 között Szerbián belül autonóm tartományi státussal bíró Vajdaság tartományi parlamentjében dolgozott képviselőként.Az asszony elmondta, küzdelme során többször megfenyegették, egyik alkalommal a házuk felrobbantásával, máskor pedig a tartományi parlamentben egy ülésszünetben azt mondták neki, minden túlélő csúrogit ki fognak végezni, hogy ne maradjon egy sem. Teleki Júlia hangosan azt válaszolta, hogy akkor öljék meg, amire többen odamentek a vitatkozók asztalához, tudakolva, mi történik. A magyar képviselőt fenyegető személy pisztolyt vett elő a zakója belső zsebéből, és kijelentette, hogy akár meg is tehette volna, de nem lőtte le a magyar asszonyt. Mindez a kilencvenes évekbeli délszláv háborúk idején történt, amikor Teleki Júlia szerint más képviselők is fegyverrel – pisztollyal vagy csizmaszárba tett késsel – jártak ülésre.Hozzátette: ekkoriban egyedül ő, magyar nő merte felemelni a hangját a háború ellen, mert nem szerette volna, hogy az ő gyerekei is apa nélkül nőjenek fel.Eltaposták volnaA hetven éve meghurcolt, kiirtott magyarok igazáért harcoló asszonynál a fenyegetések nem értek célt, mint mondta, minden egyes ilyen támadás csak erőt adott neki küzdelme folytatásához. „Ha féltem volna, eltapostak volna” – érvelt. Cseke László, a Szent György Lovagrend kancellárja hangsúlyozta, Teleki Júlia legnagyobb érdeme, hogy nem hagyta feledésbe merülni a múltbéli véres eseményeket, amelyekkel a hivatalos történetírás évtizedekig nem foglalkozott, minek folytán az emberek többségében hamis kép élt erről az időszakról.Teleki Júlia szerint a magyarok lemészárlásért még mindig várja a bocsánatkérést, szeretné, ha ezt végre megtenné valaki. Másik fő célja az, hogy soha többé ne történhessenek meg sem a magyar katonák által 1942-be elkövetett újvidéki gyilkosságokhoz, sem a jugoszláv partizánok által a magyar falvakban véghez vitt mészárláshoz hasonló rémtettek.Teleki Júlia Göröngyös utakon című életrajzi könyvében így ír családja tragédiájáról: „Tíz hónapos voltam, mikor elvitték édesapámat, és soha többé nem jött vissza. Kivégezték. Két hétig a nővérem hordta neki az ebédet, a többi magyar gyerekkel együtt, mivel az asszonyoknak kocsival, lóval dolgozni kellett a szerb gazdáknál. Persze térítés nélkül. Mikor utoljára vitte az ebédet, azt mondták neki, hogy apád már nem éhes. A nővérem látta, amint kocsik hagyják el a községháza udvarát, a kocsikról az emberek keze-lába lógott. A kocsik aljából csurgott a vér. A nővérem akkor volt 13 éves. A szörnyű látvány mái napig az emlékezetében él. A halottakat a falu szélén lévő sintérgödörben földelték el.”