Sütő Gábor: Tudatunk védelme (13) – Miért tűnnek el a határok?

A június 9-i választások elé…

Gondolj merészet és nagyot,
És tedd rá éltedet!
Nincs veszve bármi sors alatt,
Ki el nem csüggedett.

Katona József: Bánk bán

Az emberiség mindeddig úgy vélekedett, mindennek van határa, valamint szükségszerűen megkülönböztető, a lényegi tartalmát kifejező neve, elnevezése, és ehhez tartotta magát. Mindenki tisztában volt vele, hogy amit nem neveznek nevén, arról nem tudnak egymást megértően tárgyilagosan beszélni, nemhogy tárgyalni, hiszen önmaguk akadályozzák a tárgy, az eset, a kérdés pontos közös azonosítását. Idősebb korosztályaink tartják még ehhez magukat, a középkorúink kezdenek elszokni tőle, a fiatal korosztályaink meg már hozzá sem szoknak. Merthogy mind kevesebben vannak, akiktől átvehetnék, velük szemben egyre elvonatkoztatottabb követelményeket támasztanak, oktatási intézményeink pedig ma már inkább csak oktatnak, a nevelésről elfeledkeztetik őket a hatóságok.

E romboló folyamat okszerű magyarázata, hogy a háttérhatalomnak a „társadalom-mérnökségi” jogosultságra kinevezett álcivil élcsapatai, nemzeti és nemzetközi keretekben a normálist kényszerítően abnormálisra cserélik. Az általuk erőszakosan terjesztett „politikai korrektség”, woke, gender és más eszement ide-odalógiák szerint így „korszerű”. Megtévesztésül sokmindent elneveznek „okosnak”. Van már okos óra, telefon, kamera, doboz, riasztó, tankönyv, szemüveg, tányér, játék, vérnyomásmérő. Mi több, okos külföldi rendőrök és vendégmunkások, más „okosok” is egyre többen tévelyegnek az utcákon. Mindez már túl van a határeseteken, ám még terveznek negyedóra alatt bejárható okos városokat is, ahol az emberidegen mesterséges intelligencia irányít, azaz ellenőriz majd mindent, főleg minket. Sulykolják, hogy itt van az ideje az okos digitális állampolgárságnak, az okos WHO-egészségügynek, az okos digitális pénznek. Pedig a világnak nem ezekre, hanem csak okos emberekre van szüksége.

Az emberi határokat átlépő ügyködést a Világkereskedelmi Fórum (WEF) irányítja, az ENSZ, az EU is támogatja. Az eredmény máris kibontakozott: a határ, mint olyan, az emberi élet szinte minden területén látványosan veszít jelentőségéből, vagy eltűnőben van. Legyen szó államhatárokról, földrajzi, erkölcsi, politikai, társadalmi, emberi, nemi, eljárásbeli, magatartásbeli határokról, határvonalról, határértékről, határpontról, választóvonalról. A kierőszakolt „okos” körülmények között az életet egyre inkább csak mímelni lehet. Az életünket mesterségessé tevő veszély mind fenyegetőbb formákat ölt. Mivel azonban mindez még nem tudatosult széleskörűen, sem kellően, nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy mindezek mögött az emberiségtől elidegenedett háttérhatalom érdekei állnak, amit látványosan bizonyít, hogy akadnak feltűnő kivételek, amikor háttérhatalmi érdekeiket követve, éppen a határra teszik a hangsúlyt. (A nemzetközi politikai irodalom elemzéseit, minősítéseit összegezve, a háttérhatalom a nemzetektől elidegenedett szabadkőműves, zsidó-bankár elit emberellenes összeesküvéseként fogalmazható meg). Ukrajna vonatkozásában egyes politikusaik még olyan ukrán földrajzi határról, területi integritásról is szónokolnak elérzékenyülve, ami soha nem létezett. Viszont az ENSZ-határozat alapján létrehozandó palesztin-izraeli határról hallgatnak. Az európai nemzetállami határokat pedig nem védelmezik, hogy ugyancsak a háttérhatalom által uszított főleg muszlim és más nemzetidegen betolakodók ostromolják, átlépjék, megsértsék, kiiktassák az európaiak életéből. Nyugat-Európa nemzeti határai szinte meg is szűntek, amiben a fő bűnösök az EU jelenlegi vezetői. Sok helyen, nálunk is, a pártok is határtalanná, vagy átjárhatóvá válnak. A politikusi mivoltot felelőtlenül viselők egyik nap MSZP-sek, másnap DK-sok. Fedő, vagy kódolt név alatt vakítanak, nem lehet megtudni, mi az igazi politikai vonaluk. Lehet Más a Politika, hirdeti az egyik, ami a valódi tartalmát és célját illetően a lehető legeltájolóbb elnevezés. Kezdik is zöldeknek nevezni önmagukat, bár enélkül is látható, hogy éretlenek. Hasonló umbuldáért nem megy a szomszédba a Momentum, Iszom, Volner, Jobbik, Párbeszéd, Kétfarkú kutyapárt sem. Ez utóbbi az LMBTQ köreiben jókora népszerűségre tehetne szert, ha úgy lenne, ahogy a neve mutatja. Nem jobb a helyzet az EU-ban sem; az európai közvélemény az elnevezéseik alapján nem tud igazán eligazodni közöttük. Mind a nemzeti, mind a világpolitikában a társadalompolitikai határok is elmosódnak, felbomlanak, s a lehetetlennel határos megállapítani, hol húzódnak. Még zavaróbb hogy, vörös vonalnak is nevezik, ami nem meghúzható, mindenki oda képzeli, ahova akarja, s akkor tekinti megsértettnek, amikor az érdekei, vagy a téveszméi megkövetelik. Akárcsak a „jó”, vagy „rossz oldal” szónoki fogása. Képzeletbeli határok ezek, ámde mégsem függetlenedtek teljesen a történelemileg kialakult, vagy a mesterségesen meghúzott ország- és államhatároktól, avagy emberi, társadalmi normáktól. Esetenként következményei ezek elhalványulásának, másszor következményekkel járnak alakulásukra. A fenyegető harmadik világháborús hangulat nem utolsó sorban azért alakulhatott ki, hogy a háttérhatalomnak az emberi tudat elleni támadásokkal sikerült megkérdőjelezni a hagyományos határokat, s nagy tömegeket eltájolni.

A magyar politika mindennek okán a hihetetlen gyorsasággal és rejtelmesen változó világpolitikai körülményekhez hol kényszerűen, hol értelemszerűen alkalmazkodva, s nemzeti érdekeinket szem előtt tartva, a legtöbbször helyesen kezeli a határok kérdését. Nem válaszfalnak tekinteti az államhatárokat sem, hanem összekötő kapocsnak. Nem mindig talál megértésre. Főleg ami a történelempolitikailag helyes tételét és eljárását illeti, miszerint az országoktól-államoktól eltérően, a nemzetnek nincsenek határai, s közigazgatási, vagy államhatárok sem oszthatják meg. Mi megvédjük a saját állami határunkat, de a schengenit is csak mi védjük akkor is, ha az EU leváltandó, minden határt semmibe vevő európaellenes vezetői ezért büntetni akarnak bennünket. Nemzetünk is ilyen értelemben adja meg a választ a szétszaggatására a határokat átívelő összetartozása felejthetetlen élményének méltóságos csíksomlyói átélésében. Önmagát keresi, nem pedig ellenséget, ahogy a legtöbbször a trianoni javadalmazottak teszik. Amilyen természetes, s eléggé általánosan elfogadott ez az eljárás nálunk a magyarság vonatkozásában, sajnos annyira természetellenes, hogy orosz-ukrán, valamint izraeli-palesztin viszonylatban a kormányzati állásfoglalások ezzel sokszor ellentétesek és ellentmondásos eredményeket is szülnek. A magyar képviselő – nem Magyarország – az ENSZ-ben nemmel szavazott az önálló palesztin államra, amivel, akár akarta, akár nem, de támogatta Izraelnek a létrehozatala óta folytatott palesztin népirtását. Az ENSZ közgyűlés elsöprő többséggel fogadta el a határozatot, hogy a BT vizsgálja felül és támogassa Palesztina teljes jogú tagságát. 143 ország támogatta, kilenc szavazott ellene, köztük az Egyesült Államok és Magyarország, 25 ország pedig tartózkodott.

A határok messze nem teljességgel körvonalazott kérdésköre tehát felvet tárgyilagos elemzést, megoldást követelő mind időszerűbb hazai és világpolitikai kérdéseket, amelyek közül, a június 9-i választásra felkészülésként is, érdemes egyikre-másikra kitérni.

Kivel legyünk határosak?

SzívszaggatóaHH kérdés, a sajgó fájdalmas tényre emlékeztet, hogy évezredes magyar államunk kikkel is határos. Bő évszázada köröskörül önmagunkkal, azaz a korabeli háttérhatalmasok által létrehozott államok magyar kisebbségeivel vagyunk határosak. Nincs másik ilyen ország, ilyen szétszabdalt nemzet. A trianoni ítélethozók Magyarország területe kétharmadának elcsatolásával új vegyes nemzetiségű államokat hoztak létre, Romániát pedig, átállása jutalmaként, közel kétszeresére növelték, nagyobb területet adományozva neki, mint amennyit meghagytak csonka Magyarországként! Tagadhatatlan a nemzetgyilkos szándék, amely francia és magyar szabadkőműves támogatást is élvezett! Egybefüggő színmagyar, vagy döntően magyar többségű területek – Csallóköz, Felvidék, Székelyföld, Partium, Vajdaság – s magyar történelmi városok, kulturális központok kerültek a határ túloldalára: Pozsony, Kassa, Beregszász, Munkács, Szatmárnémeti, Arad, Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár, Szabadka, Újvidék. Még arról is „gondoskodtak”, hogy a párhuzamos utak és vasutak a határ túloldalára kerüljenek. Hatalmas jóvátétel fizetésére is kötelezték a minden tekintetben megcsonkított országot. Olyan gyalázatos döntéseket is szültek, hogy Magyarország területéből annak az Ausztriának is juttattak 4026 négyzetkilométert, amely igencsak felelős volt a háborúért, s amellyel Magyarország a háború előtt és alatt államközösséget alkotott, de még Olaszország és Lengyelország is kapott kisebb területeket. Kárpátalját az újonnan létrehozott Csehszlovákiának ítélték, de később a Benes-Sztálin jogalap nélküli alku átengedte a Szovjetuniónak, melynek felbomlását követően a sem addig, sem akkor önálló államként nem létezett Ukrajnának nevezett szovjet közigazgatási területnek lett a része. Ma sem több ennél, hiszen máig nem regisztráltatta önmagát az ENSZ-ben. Sem szuverenitása, sem területi integritása nem volt, ma sincs, mégis e területet a saját önző érdekeikért kivéreztető „szövetségesei” – s a történelempolitikailag felkészületlen magyar politikusok is – ágálnak ezek mellett, ahelyett, hogy utánanéznének, létezett/létezik-e egyáltalán az, amit annyira átélve nem szűnnek meg védelmezni. Az általuk olyannyira pártfogolt, jelenleg a nem is ukrán kormányzás alatt álló névleges Ukrajna az ezer év óta ott élő ruszinoknak és magyaroknak, s a tízmilliónyi orosznak nemcsak nem biztosítja az önrendelkezést, hanem szándékosan fenyegeti, nyomorgatja, háborúba kényszeríti, gyilkolja e nemzeti kisebbségeket. „Nyugat protektorátusa”, ahogy Orbán Viktor helyesen minősítette, minden határt átlép. A többi trianoni javadalmazott sem teljesítette szinte semmilyen tekintetben a szerződéses kötelezettségeit, pedig vállalták, hogy a magyaroknak biztosítják emberi és nemzeti jogaikat. Csak a mesterséges államhatáraikat féltik.

Mi sem természetesebb, minthogy a politikai irodalmunkban, újra és újra elszörnyülködve, a világ felé számonkérően vetjük fel mindezt, különösen annak tudatában, hogy az EU-t eszközként használva, ma is ugyanazon háttérhatalmi külső és belső erők utódai, beleértve a nálunk újjáalakult és kormányzati támogatást élvező szabadkőműveseket, fojtogatnak, s akarnak kivégezni bennünket. Helyzetünket Dsida Jenő fogalmazta meg legmegrendítőbben: „Fáj a földnek és fáj a napnak/s a mindenségnek fáj dalom,/de aki nem volt még magyar,/nem tudja, mi a fájdalom!” A történelmileg ellentmondásos körülményeinket szem előtt tartva, leszögezhetjük, mindezek miatt az államhatárok magyar elvi-gyakorlati értelmezése, geopolitikai kezelése szükségszerűen egyedülálló. Emiatt az erkölcsi, politikai, biztonsági és másféle határokra is nagyobb figyelmet fordítunk, akkor is, ha ezeket már nem fennen emlegetik, hanem naponta lábbal tiporják.

Külpolitikánkból kiérződik, van, aki ki is mondja, el szeretnénk kerülni, hogy közvetlenül határosak legyünk Oroszországgal. A tömör érvelés, hogy „Rossz tapasztalataink vannak”, s ezért szeretnénk, ha lenne közöttünk ütközőállam, egyaránt tartalmaz elfogadható és elutasítható elemet. Ezeket kifejtve, talán elfogadhatóbban hangzana, s feloldhatná a nemkívánatos oroszellenesség benyomását is. A tárgyilagosság érdekében a történelmi tapasztalatainkat, nemzeti érdekeinket, távlati elképzeléseinket a maguk egészében áttekintve, konkrétebb szempontokat is számításba véve, célszerű kitérnünk néhány főbb vonatkozásra.

A nemzetközi jogban és gyakorlatban az ütközőállam (hídállam) két egymással rivalizáló, vagy ellenséges hatalom, avagy a befolyási övezeteik között fekvő, vagy létesített független, avagy korlátozottan független semleges állam. Önmaga rendelkezhet saját haderővel, de a két szomszéd nem állomásoztathat katonaságot a területén. Léte konfliktuskerülő megoldás, amely biztosítja, hogy a két rivalizáló hatalom földrajzi, geopolitikai távolságot tartson egymástól.

Esetünkben a semleges ütközőállam a kulcskérdés. Csak szolgálati szerepet szánunk a nyilvánvaló megállapításnak, hogy szövetségi rendszer tagja lévén, Magyarország nem lehet ütközőállam. Ám ha az orosz külpolitika lényegre mutató, de nálunk mellőzött szóhasználata szerint a háttérhatalmat kiszolgáló „Kollektív Nyugat” netán eléri, hogy Ukrajna NATO-tag legyen, ugyanezen okból ütközőállamként szóba sem jöhet. Viszont még ha nem is lesz NATO-tag, az eddigi történelmi tapasztalatok alapján biztosra lehet venni, hogy semleges sem lesz; vagy nyugat-párti, vagy orosz-párti lesz. A kulcskérdésre tehát az a válasz, hogy Oroszország és Magyarország között semleges ütközőállammal nemigen számolhatunk. Ezért a kivel legyünk határosak kérdésre Oroszország, vagy a majdani Ukrajna között kellene választanunk, ha egyáltalán lesz Ukrajna, s éppenséggel úgy alakul, hogy mi magunk választhatunk, ami szintén nem tűnik valószínűnek. Keleti szomszédunk azonban mindenképpen lesz, így nem érdektelen latolgatni, melyik lenne számunkra kedvezőbb.

 Az Ukrajna szó azt a határvidéket jelenti, amely a történelem folyamán nemegyszer játszott zavaros ütközőzóna szerepet, ahogy jelenleg is a „Kollektív Nyugat” és Oroszország között, de szuverén nemzetállam sohasem volt. Nem is véletlenül esett rá a választás. Az USA a 2017-es nemzetvédelmi stratégiája alapján, ahogy az akkori kommentárok aláhúzták, „halálosabb” haderő kiépítésébe kezdett, mivel az Oroszországgal és Kínával szembeni technológiai előnye erősen csökkent. A halálosabb szó kapcsán találgatások jelentek meg arról, hol lenne legcélszerűbb létrehozni ilyen haderőt. Kísérletet tettek Kazahsztánban és Beloruszban, de a helyi vezetőknek és az oroszoknak már akkor is helyén volt a szívük és az eszük. A sajtóba kiszivárgott részletek szerint öt helyet vizsgáltak meg: Dél-Korea, Taiwan, Ukrajna, a NATO déli szárnya (Törökországtól a Kaukázusig) és az Arab öböl. Ukrajna mellett döntöttek, s ennek megfelelően beindították gyarmatosítását és a „halálosabb” biológiai fegyvernem, benne az etno- és fajspecifikus biológiai fegyver gyártását. Az amerikai-zsidó háttérhatalom Ukrajna választásával háborúba akarta kergetni a V-4-eket, Romániát, Bulgáriát is Oroszországgal, hogy páholyból nézhesse az emberirtást, és szabad kezet kapjon a Kínával elkerülhetetlennek tartott összecsapáshoz. A nyugati sajtó részletezte a levelezést, mely szerint Biden fia, Hunter Biden fontos szerepet játszott a kórokozókkal folytatott ukrajnai kísérletek pénzügyi hátterének megteremtésében, amit Trump is ki akart vizsgáltatni. Oroszország a különleges művelet legelső pillanatában porrá zúzott kéttucatnyi biolaboratóriumot, ahol lépfene, tularémia, brucellózis, kolera, leptospirózis, afrikai sertéspestis és egyéb halálos kórokozóival kísérleteztek ukránokon. Oroszország az ENSZ BT-ben erről konkrét cégeket és személyeket megnevezve több száz dokumentumot mutatott be bizonyítékként. Még a Pentagon is hivatalos közleményben ismerte el, hogy húsz éve negyvenhat ukrajnai laboratóriumot támogat. Mi a magyarázata, hogy e világ elé tárt tényekről, amelyek indokolják az lépést, a magyar közvéleményt a mai napig nem tájékoztatják az illetékesek? Választ igényelve, s a továbbiak történelempolitikai értékeléséhez rögzítsük agyunkban e mellőzhetetlen kérdést, de lépjünk tovább.

Nem kellett sokáig várni rá, hogy kiderüljön, az amerikai-zsidó háttérhatalomnak más titkos céljai is vannak Ukrajna megszállásával. Zelenszkij 2022. április 5-én újságírók előtt közölte, Ukrajna nem lesz semleges a NATO, EU és Oroszország közötti konfliktusokban. „Nem beszélhetünk a jövő Svájcáról, de minden bizonnyal egy «nagy Izrael» leszünk, a maga sajátosságaival.” Kifejtette, militarizált államot és társadalmat képzel el, amely NATO támogatásával, az USA szövetségeseként szerepelne Oroszország ellen, geopolitikai környezetében és a világpolitikában. Láthatjuk, meg is valósította. E kijelentések és tények ismeretében vitán felül áll, hogy Oroszország lépése nélkül a háttérhatalom által megszállt Ukrajna mára második Izraellé vált volna, geopolitikailag hasonló terrorista-rasszista szerepet játszott volna Közép-Európában, mint Izrael Közel-Keleten. Fenyegette volna a szomszédjait – minket valószínűleg különösen – terjeszkedett volna, háborúzott volna. Még a mostani szorult helyzetében is arcátlan és gátlástalan követelésekkel, sőt fenyegetésekkel lép fel szomszédjaival, de még a nyugati szövetségeseivel szemben is. Vele szemben semmit nem ér a gesztus, a jó szándék. Izraelhez hasonlóan állatnak néz másokat, akiket csak rugdosni kell. Ezért a legkisebb bizalomra sem szolgál rá, nemhogy az eltúlzott segítségre és érzelmes szolidaritásra, amit mindezek ellenére folyamatosan nyújtunk részére. A háttérhatalom által kitűzött és Zelenszkij által meghirdetett cél kapcsán tudatában kell lennünk, hogy az ellenünk szünet nélkül folyó hazai és külföldi vádaskodás az antiszemitizmussal azt célozza, hogy kormányszerveink legyenek még filoszemitábbak. Számunkra különösen veszélyes lenne a Galícia-tájéki, velünk határosan létrehozandó zsidó alakzat. Évszázados meghirdetett cionista terv ez, amely most veszélyesen közel kerülhetett volna a megvalósításhoz. Újabb nyomós érv ahhoz, hogy tudatunk védelmében véget kell vetni egy történelempolitikailag meghaladott erkölcstelen hazai gyakorlatnak. Lehet, ezt sokan észre sem veszik, pedig dokumentálhatóan zajlik a szemünk előtt, hogy az újonnan kinevezett politikusoknak, méltóságoknak Izrael és a zsidóság felé teendő rituális bocsánatkérésnek eleget kell tenniük. Mi több, a nevünkben. Ha valaki, magas beosztásba kerülve, bocsánatot akar kérni, a saját nevében tegye, ne a nemzet nevében, amire nincs és nem is lehet felhatalmazása. A magyar nemzedékeknek nincs miért bocsánatot kérniük. Senki ne plántáljon lelkükbe tisztesség, erkölcsi tartás, szókimondás, bátorság, becsület helyett roncsoló téveszmét, alaptalan, szolgalelkű szertartásszerű – a nemzet-idegeneknek vég nélküli anyagi előnyök nyújtását megokoló – bocsánatkérést. Akkor sem, ha Izrael, a zsidó szervezetek és vezetők ezt nemcsak tőlünk, hanem a fél világtól követelik.

Ukrajnával tehát csak rossz, s egyre rosszabb tapasztalataink vannak. Vezetőinket halállistára teszik, a kárpátaljai magyarságot terrorizálják, irtják, azzal fenyegetnek, hogy lerohanják Magyarországot, mezőgazdasági termékeik dömpingje tönkreteszi a magyar gazdákat, és sorolhatnánk. A nem-ukrán Ukrajnának azonban, mindezek ellenére csak jó tapasztalatai vannak Magyarország részéről, amelyekről azonban elfeledkeznek. Fegyverszállítást nem vállaltunk, de humanitárius és minden más tekintetben önfeláldozó, politikailag, sőt érzelmileg egyoldalúan elkötelezett eltúlzott segítséget nyújtottunk folyamatosan és nyújtunk ma is. Gazdasági helyzetünk terhére, ráadásul hazai és nemzetközi közvéleménnyel igyekszünk elhitetni, hogy e segítség össznemzeti akarat, ami egyszerűen nem igaz. Az viszont igaz, hogy e segítség nélkül a nem-ukrán ukrajnai vezetés sokkal rosszabb helyzetben lenne. S az is, hogy ezt sem ők, sem az őket uszító háttérhatalom és a szövetségeséül szegődött EU mégsem értékeli. Akkor miért folytatjuk?

Oroszországgal kapcsolatban viszont, bár igaz, hogy bizony rossz tapasztalataink is voltak a történelem folyamán, de voltak és vannak jók is, amelyek alakításában kisebb-nagyobb szerepünk nekünk is volt és van. Az aránytalanságok ellenére kölcsönösség uralkodik, és megértésre találunk. Ráutaltságunkat helyesen érzékeljük, amikor elsősorban az energia, mind más területeken egyenrangú együttműködésre törekszünk. Helyes hogy emellett kitartunk a szövetségi rendszerünk bírálata, sőt bosszúja ellenére is. Ebben meg kell adnunk minden segítséget a kormánynak. Akár megváltozik a keleti határunk, akár nem.

Más oldalról megközelítve az eredeti kérdést, a fejlemények valószínűsíthető eredője azt vetíti előre, hogy jövendő keleti szomszédunk kilétébe talán bele sem szólhatunk most sem. Elsősorban Oroszország álláspontja fogja eldönteni az akkor időszerű politikai helyzet követelményeinek megfelelően. Bizony, nem a fegyverszünet és a béke helyes és egyre hangosabb politikai és sajtóbeli, csakhogy kezdettől pártatlan, s ettől az óvatoskodástól még ma sem mentes, ezért nem eléggé hatékony követelése. Hiszen két éve ezt halljuk, de az ügy egy lépést nem haladt előre, sőt szövetségi rendszerünkben a háborúpárti hangok és intézkedések egyre fenyegetőbbek. Pedig a béke és a fegyverszünet követelése önmagában elvileg helyes, megvan a történelmi jelentősége, de hiába érvelnek mellette, mára nyilvánvalóvá vált, ez az érv, így pártatlanul, ahogy eleinte alkalmazták, nem volt elég erős ahhoz, hogy érzékelhető gyakorlati eredményt hozzon. Majdhogynem ellenkezőleg, ugyanis az igazi bűnösök nem érzik találva magukat, sőt megkönnyíti a bűnösök számára a történelemhamisítást, a semlegeseket pedig nem hatja meg. Hasonlóan magyarázatot igénylő zavaró körülmény, hogy az alapvető irányvonalát tekintve helyes és sikeres magyar külpolitika fegyverszünetet és békét is csak orosz-ukrán vonatkozásban követeli, az Izrael-Hamasz összecsapásban viszont határozottan, feltétel nélkül és egyoldalúan a népirtó rasszista izraeli politikát támogatja. Ez ellentétben áll a világméretű évek óta folyó palesztinpárti és egyben zsidó diaszpórák és Izrael-ellenes tömeges, nem csituló tüntetésekkel. Illetékeseinknek észre kellene már venni, hogy ennek nem lesz jó vége. Nem is feltételezzük, hogy ezt nem látják. Sőt, emiatt még súlyosabb hibának tartjuk az egyoldalú, érzelmes és viszonzatlan elkötelezettségüket, s hogy ezt össznemzetinek igyekeznek feltüntetni. Sokadmagunkkal együtt nemegyszer írtunk már ennek ellentmondásosságáról, de semmi odafigyelést nem tapasztalunk, folytatódik a legtöbb tekintetben helyes külpolitikánkkal is szembemenő elfogult és elutasítandó tévút.

NATO, EU – velünk, vagy ellenünk?

Az említett tényeken és elveken alapuló, a határokkal kapcsolatos álláspontunkat az EU által létrehozott schengeni határok értelmezése kezdetben mintegy törvényesítette. Ám hosszú ideig, más érdekeltekkel együtt, mégis eredménytelen politikai harcot vívtunk az EU-ban, hogy tegyen lépéseket a nemzeti kisebbségek helyzetének rendezésére, segítse elő a kulturális, avagy a területi autonómiájukat. Nem találtunk elegendő támogatásra. Nem itt volt a határvonal, hiszen már a belépésnél olyan politikai-jogi határt léptünk át, ami előrevetítette azt a helyzetet, amelyből ma, így, vagy úgy, de helyesen mentesülni, menekülni akarunk. Mentesüljünk, meneküljünk, de ne tegyük úgy, hogy a következtetéseket nem vonjuk le, s az igazi bűnösöket nem nevezzük nevükön a világ nyilvánossága előtt. Figyelmeztetőül álljon itt a saját példánk. Óvatlanul, s akkor nem is látható határokat léptünk át. A 2007. december 13-án létrejött ötszáz oldalas Lisszaboni Szerződést Gyurcsány már december 17-én népszavazás helyett, s anélkül, hogy a képviselők elolvashatták volna, az MSZP-SZDSZ-kormány, s az ellenzéki Fidesz szavazatával, a tagállamok közül elsőként ratifikáltatta. (325 igen, 5 nem, 14 tartózkodás). Még az Európai Parlament is csak 2008. február 20-án fogadta el (500 igen, l37 nem, 40 tartózkodás). A tagállamok két évet kaptak a tanulmányozásra és lehetett felmentést kérni bizonyos kötöttségek és büntetések alól a tagállamoktól már akkor elvont 105 hatáskörben (amivel lengyel barátaink éltek is). Hazánk nemzetállami függetlensége, szuverenitása, amelyért azóta és most is oly keményen kell harcolnunk, akkor került veszélyzónába. Vitatkozgatni csak azon lehet, hogy súrolta-e mindez a hazaárulás határát, vagy át is hágta. Történelmi tény, hogy tragikus sietségünk semmi előnnyel nem járt, felmérhetetlen kárral viszont bőven. Keresztény-demokrata körökben volt némi ellenállás, de csak egyetlen párt állt ki határozottan a magyar nemzeti érdekek mellett, a MIÉP, meghirdetve a ma is időszerű jelszót: „Így nem!” Ez legyen érvényes június 9-én a szavazófülke magányában is!

Az EU jogsértő szempontok szerint összeverbuvált vezetése bűnösen nem törődik a nemzeti kisebbségekkel, s a nemzetekkel sem. A nem választott, felelősséget nem érző elursulásodott, lekorrumpálódott, nemzetáruló, jórészt köztörvényes bűnöző elitje a nemzetállamok felszámolására törekszik, ahogy az őket hatalomba juttatott háttérhatalom, élén a Világgazdasági Fórummal (WEF) előírja. Sutba dobja az elődök által lefektetett elveket, s teljes figyelme nem a tagállamai érdekeinek védelmére, hanem a nem tagállam Ukrajna sokoldalú megsegítésére irányul. A NATO-val egyetemben soron kívül tagjukká kívánják emelni, holott tagjelöltnek sem felel meg, s még csak nagyobb biztonságot sem jelent a nyugat-európai országoknak. Törekvésük illegális, mindkét szervezet teljes elidegenedését bizonyítja önmagától. Joghatóságnak tekintik magukat, s még arra is felhatalmazást éreznek, hogy büntessék tagállamaikat és nemzetközi jogot sértő lépésekre kényszerítsék őket. Emlékezzünk, a NATO a szemük előtt, ok nélkül, megsértette a Balkán államhatárait, emberéleteket követelő bombázásokkal lelkiismeretlenül átszabta, mesterkélt határokat jelölt ki az ottani nemzeteknek. A történelmi orosz határok helyreállítását pedig még nukleáris világháború veszélyének előidézésével is ellenzi. Háborúra készülnek Oroszország ellen, s igyekeznek úgy manőverezni, hogy megtámadottnak tűnjenek. A „Kollektív Nyugat” háborús elmebaja semmiféle határt nem ismer. Amerikai részről elhangzott, ha Ukrajna vesztésre áll, akkor a NATO beavatkozhat. Ezt az európai tagállamok eddig elutasították, Macron és az angolok felpuhították olyan háborús koalíció létrehozásával, melynek tagjai egyesével kötnek katonai-védelmi szerződést Ukrajnával. A balti államokkal és Lengyelországgal együtt nem zárják ki, hogy harcoló csapatokat küldjenek Ukrajnába. Stoltenberg NATO-főtitkár követeli, hogy a tagállamok rendeljék alá érdekeiket Ukrajna érdekeinek. Május 24-én felhatalmazta az Ukrajnának fegyvereket szállító NATO-országokat, ne tartsák be az amerikai kormányzat kérését, amivel tiltotta a nyugati fegyverek Oroszországot támadó bevetését. Oroszország bárhonnan, bármivel támadható, s a NATO közvetlen ukrajnai beavatkozására vonatkozó francia törekvés elfogadásra talál. A világot ámulatba ejtve még a NATO-LMBTQ szövetséget is létrehozták. Vitathatatlan, hogy hideg-meleg határokat léptek át egy szuszra, de felmérték-e, hogy a meglehetősen eltérő természetük összefér-e? Az EU pedig nyilatkozatot fogadott el az LGBTIQ+ közösségeket támogató „politikák” előmozdításáról, amelyet azonban kilenc állam, köztük Magyarország, nem írt alá.

A bukott német honvédelmi miniszter Ursula von der Leyen, akit a háttérhatalom megtett az EU-EB elnökévé, ahol köztörvényes, sőt halált okozó bűnök sorozatát követte el, elárulta nemzetét és Európát, a háttérhatalom ügynökeként, eleve a világkormány szálláscsinálójává tette az EU-t. Ahogy a Margitszigeten hallottuk a minap, „a megőrült masiniszta” vezényletével az EU, alkotmányi rendelkezései ellenére egyre inkább Európa ellenségeit segíti, NATO-sodik párhuzamosan azzal, ahogy maga a NATO, az alapszerződését megsértve, védelmi szervezetből (bár kétes, hogy az volt-e valamikor is) nyíltan támadó, agresszív szervezetté vált. Az egységes Európa az USA érdeke volt, mert így nem szuverén nemzeti államokat kellett folyamatosan tévútra térítenie, hanem elég volt megfelelő vezetést ültetni az EU élére. Mi, kis szálka, ezért vagyunk ma gerendák amerikai háttérhatalom szemében, hiszen nemzeti szuverenitásunkat védelmezzük. A legtermészetesebb, hogy a kormány utasítására jogászaink azon dolgoznak, hogy Magyarország – miközben a NATO tagja marad – ne vegyen részt a szövetség területén kívüli tevékenységekben. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter előzőleg azt is leszögezte, hogy Magyarország öt évig nem vesz részt a Stoltenberg által Ukrajna számára javasolt, 100 milliárd dolláros új alap begyűjtésében és számos más pozitív lépést is tettünk. Tartsunk is ki, s ebben is támogassuk a kormányt.

A felmerült problémákat a „Kollektív Nyugat” kikényszerített létrehozása váltotta ki. Kelet ellen irányul, amely létérdekei, emberi mivolta védelmére, szükségszerűen formálódni, szerveződni kezdett. A ma még nem világméretű, de fejlődő BRICS valamint az USA, NATO, EU szembenállásában a kivel legyünk határosak dilemma mintha irattárba került volna, de továbbra is számon tartott függő kérdés, amely bármikor napirendre kerülhet. Törvényszerűen, hiszen a magyarságnak, különösen a történelmi Vereckei hágót őrző kárpátaljai magyaroknak évszázad óta életbevágó kérdése, amely a fegyveres konfliktusának lehetséges kimenetelétől függetlenül is választ követelően vetődik fel. Okszerűen politikai közéletünkben is megfogalmazódik, hogy a tőlünk elszakított kárpátaljai magyarság melyik államhoz fog tartozni az orosz Különleges Hadművelet befejezését követően. A változatok a fegyveres konfliktus kimenetelétől függően üthetik egymást, de összhangba is kerülhetnek, aminek az előkészítése, elősegítése célszerű. Kárpátalján fasizálódó üldözés folyik a magyarság ellen; fennállhat, hogy most veszítjük el végleg. A helyzet a történelempolitikailag megalapozott változatok elemzését, kidolgozását követeli, nehogy idegen érdekek erőszakos érvényesítésével ismét kész helyzet elé állítsák a kárpátaljai magyarságot és minket, meg a szomszédjainkat is.

A magyarországi hírközlő eszközök, politikusok egy része, ahelyett, hogy rámutatnának a fegyveres konfliktus eredeti okaira, okozóira, ijesztgetik az embereket a ma-holnap kitörő harmadik világháborúval. Ami még megbocsáthatatlanabb, teszik ezt sokszor olyan beállításban, mintha nem a NATO nyomulna Keletre a szemünk előtt, legutóbb Finnország és Svédország kikényszerített beléptetésével, többhónapos hadgyakorlattal az orosz határ mentén, katonai támaszpontok létesítésével Oroszország és Kína körül, országunk felvonulási tereppé tételével, hanem azt sejtetve, mintha Oroszország törekedne a NATO megtámadására! Olyasmi elkerüli a figyelmüket, hogy Franciaország, Németország és Lengyelország a NATO-n belül koalíciót hozott annak érdekében, hogy nagy hatótávolságú tüzérségi eszközökkel tudják ellátni Kijevet. Eltökélteknek állítják be magukat abban, hogy ne hagyják Oroszországot győzni, mintha csak a saját háborújukat vívnák.

Egy szűk nyilvánosságnak szánt nem állami szintű külügyi tájékoztatóban is olvasható hasonló indíttatású elképesztő eszmefuttatás: „Ukrajna elleni agressziójával Oroszország több, általa nagyon nem kívánt eredményt ért el. Megerősítette, bővítésre kényszerítette, és határaihoz még közelebb hozta a NATO-t.” Nem a NATO terjeszkedett ígérete ellenére keletre, hanem Oroszország hozta közelebb a határaihoz a NATO-t? Efféle butításokkal tömik a külügyesek fejét? Sem USA, sem a NATO, sem az EU, sem Ukrajna, senki nem hibás, csak Oroszország? Mintha semmit nem tettek volna Oroszország ellen, nincs ok, előzmény, minden 2022. február 24-ével kezdődött. Svédország NATO-ba felvételét követően az amerikai légierő hadászati óriásbombázói napok alatt megérkeztek Svédországba, megkezdték a közös hadműveletek gyakorlását. Mi ez, ha nem újabb terjeszkedés keletre, készülődés Oroszország ellen? Kialakult a NATO egységes frontvonala északtól délig. Elszörnyedve olvashattuk az interneten azt is, hogy a Magyar Atlanti Társaságnak a Magyar Tudományos Akadémián tartott konferenciáján Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának vezetője szerint, ha nem lennénk NATO-tagok, akkor valószínűleg jelenleg nem Ukrajna védekezne egy orosz támadással szemben, hanem mi. Szerinte a NATO semmi olyat nem művelt Ukrajnában sem, vagy Ukrajnával, ami igazolhatná az orosz Különleges Hadműveletet. Mivel, e súlyos félretájékoztató gondolatok elég sok helyen megjelentek, és semmiféle cáfolatról nem tudunk, s mert lényegesen különböznek a külügyminiszter, s a miniszterelnök egyre reálisabb megfogalmazásaitól, érthetetlennek tartjuk, hogy a bármikor kritikussá válható helyzetben félrevezeti az állampolgárokat. Pressman amerikai nagykövet nyílván bosszankodott is, hogy e hagymázas ködösítések nem neki jutottak először az eszébe. Április első napjaiban az Origo, a Kreml szóvivőjére hivatkozva, ha kérdő mondatban is, de a közvéleményünket ugyancsak félretájékoztatva, felelőtlenül felvetette: „Oroszország bejelentette a harmadik világháború kezdetét?” Avagy „Oroszország kész hadat üzenni a NATO-nak” a Lengyelországba telepítendő nukleáris fegyverek miatt, illetve „hadüzenetet küldött egy európai uniós NATO-ország az oroszoknak”. A Mandiner az orosz határ közelében januártól májusig tartó „Állhatatos védő” (Steadfast Defender) európai hadgyakorlata kapcsán főcímben közli, hogy „Kiakadtak az oroszok Magyarországra”, ám az anyagban Magyarország említésre sem kerül. Habozás nélkül túlmennek a politikai határon, s emiatt bizony joggal kiakadhatnának az oroszok. Mire fel az efféle hangulatkeltés? Különösen még amellett, hogy az orosz hírközlő csatornákat betiltják Nyugaton, sajnos, nálunk is, ami káros, hiszen tájékozottságunk méginkább egyoldalúvá válik. Nem az orosz határ mentén az Oroszország elleni háborút gyakorló, hónapokig folyó NATO-hadgyakorlat miatt kellene kiakadni a magyarországi sajtónak? Vagy azt elítélni, amikor az angolok bejelentették, az általuk küldött fegyverekkel oroszországi célpontokat is támadhatnak az ukránok, majd a finnek és a lettek is ezt tették. Sőt, törekvés van rá, ha NATO–keretben nem megy, a NATO nélkül is háborúzhatnak NATO-országok. Ezt vitatták meg Varsóban Litvánia, Lettország, Lengyelország, Észtország, Nagy-Britannia, Hollandia, Németország, Dánia, Finnország, Izland, Norvégia és Svédország hadügyminiszterei. Álljon itt másik beszédes példa. Ha valaki nem járatos a nemzetközi politikában, elfoglaltsága, vagy egyéb okok miatt nem ismeri az előzményeket, csak arról értesül, hogy Irán drónokkal, rakétákkal támadt Izraelre és az erről szóló elítélő magyarországi nyilatkozatok sorozatát hallja, ezekkel egyetértve, feltételezhetően ugyancsak így foglal állást. Nem sejti, hogy arcátlanul félrevezetik, pszichológiai-politikai hadviselt folytatnak ellene azok, akiket sajátjainak tart. Merthogy nem hallotta tiltakozásukat az előzmény kapcsán, amikor is Izrael egyszerre két ország ellen követett el véres agressziót: rakétával lerombolta Iránnak a szíriai fővárosban, Damaszkuszban lévő nagykövetségét, meggyilkolva az ott tartózkodó iráni katonai vezetőket és diplomatákat, amit az illetékeseink „elfelejtettek” megemlíteni. Azaz, válaszcsapásról volt szó, amit Irán előzőleg be is jelentett, közölve, hogy ezzel befejezte az akciót. Az állampolgárnak az orosz-ukrán fegyveres konfliktus okairól, előzményekről sincs kellő tájékoztatása, ami kiélezett helyzetben tragikusan eltájolhatja.

Hasonló politikailag vak és kártékony állítás csak a G7-csoport májusi hirosimai közös nyilatkozata. Szónoki túlzásokkal közli: Moszkva „brutális háborús agressziója az egész világot fenyegeti és sérti a nemzetközi közösség alapvető normáit, szabályait és alapelveit, ezért addig támogatják Ukrajnát, míg nem sikerül átfogó, igazságos és tartós békét kötni.” Az USA második világháború utáni mintegy negyven országban csaknem hatvan alkalommal, sokmillió áldozattal, köztük több elnök meggyilkolásával, országok lerombolásával járt fegyveres intervenciója, valamint titkos beavatkozásai senkit és semmit nem sértettek? Ki emlékezik rá, hogy Grenada szigetének rokonszenves miniszterelnökét, Bishopot kivégeztették, Fidel Castro ellen mintegy száz gyilkossági kísérletet követtek el, megölették Allende chilei elnököt, Bin Laden ex-ügynöküket a legjobb amerikai partnerei gyilkoltatták meg, ugyanők Szaddam Huszein szövetségesüket felakasztatták, az ellenálló szerb Milosevicset a hágai Nemzetközi Bíróság elé állították, Kadhafi líbiai elnököt meggyilkolták, beavatkoztak Afganisztánban és Pakisztánban. Pressman budapesti amerikai nagykövet közben minden diplomáciai szabályt felrúgva, (többszörösen rászolgálva a kiutasításra!) ugyanezt készíti elő nálunk. Egy republikánus szenátusi frakcióvezető pedig a napokban azzal vádolta Magyarországot, hogy „utat nyit Kínának a Nyugat felé”, s Macron francia elnököt is mi beszéltük rá, hogy fogadja Hszi Csin-ping kínai elnököt. Mintha Kína nem tudna utat törni önmagának. Az EU tagállamokat pedig arra kényszerítik, hogy a nem-ukrán ukrajnai vezetés érdekeit helyezzék a saját nemzeti érdekeik elé, s ugyanakkor tekintsék ellenségüknek Oroszországot, Kínát, Iránt és Észak-Koreát. Hol vannak a nagyhangú békeharcosok, a nemzetközi bíróságok? Nemzeti, vagy nemzetközi bíróság egyetlen véres agressziót vezénylő amerikai elnök ellen nem adott ki elfogatóparancsot. Néma maradt a G-7, az ENSZ, az EU, a most hangoskodó kis balti államok, a Vatikán, Lengyelország és mi is. Senki nem jajveszékelt, vagy követelt békét. Most meg mindenki ezt teszi egy nyilvánvalóan tűzfészeknek szánt ország világbékét fenyegető nemzetidegen vezetésének érdekében.

Hosszabb ideje ilyesfajta történelmileg felelőtlen, tartalmilag alátámasztatlan fogalmazásoknak, eljárásoknak vagyunk tanúi. Ezek az állítások a tárgyilagos megfigyelő számára nyilvánvaló hazugságok, politikai vakság, amit felelős politikus nem engedhet meg magának, s a hírközlésnek is messze el kellene kerülni. Vannak szövetségi rendszerbeli kötelezettségeink, de az efféle tisztességtelenséggel még azokat sem lehet szolgálni. Téves az bíráló állítás is, hogy a „Kollektív Nyugat” vezetői Európa jelenét meghatározó minden területen rosszul vizsgáznak. Ugyanis ennél sokkal többről van szó. Nyilvánvaló, hogy tudatosan a háttérhatalom Európát tönkretevő elképzeléseit valósították meg. Közismert tények tucatjai bizonyítják, hogy háttérhatalmi ügynökök, köztörvényes bűnözők, kártevők, nemzetgyilkosok, ezért első lépésként őket kell eltávolítani, s oda, ahova többszörösen megérdemlik. Az emberiségtől elidegenült háttérhatalom nagy sikere, hogy a világ hagyja magát eltájolni. Még sincs jövője egyiküknek sem. Elvész az a politikai jelszó és gyakorlat, amely nem akarja ismerni az események, fejlemények okait, törölni akarja a múltat. Ilyen példákkal naponta találkozunk. Valakik az agresszorok védelmére és az áldozatok elítélésére hangolják a közvéleményünket. Szívesen írnánk, hogy akaratlanul teszik, de ez is félrevezetés lenne.

Már a csillagos ég sem határ

Ahogy nem új keletűek a tudatos félrevezetések, az emberiség radikális csökkentését meghirdetett programjává tevő háttérhatalom szándéka sem kérdéses. Példa rá a hosszú ideje magyarázatot követelő, de nem kapó légi permetezés. Amikor a Jobbik még jobbiknak tűnt, egyik országgyűlési képviselője kérdést tett fel a repülőgépek által húzott tartós felhővé váló csíkok céljairól és okozóiról. Az akkori honvédelmi miniszterrel, aki nem volt szakmabeli (előzőleg más területen eredményes elismert munkát végzett és végez azóta is) valakik azt az oktondi választ mondatták ki vele, hogy az illetékes szervek nem tudnak ilyen gépek felszállásáról. A gépek azonban továbbra is szorgalmasan húzzák a csíkokat, s a sokasodó kérdés és tiltakozás ellenére el akarják hitetni velünk, hogy ártalmatlan kondenzcsíkok. Ám sem szakembernek, sem politikusnak nem kell lennie, mindenki könnyen ellenőrizheti, hogy nem mindegyik repülőgép húz felhővé váló csíkokat. Azelőtt a repülők gyorsan eltűnő kondenzcsíkokat húztak, nem felhővé alakuló sávokat. Légügyi szakértők arra is felhívják a figyelmünket, hogy e repülőgépek nem a kijelölt légifolyosókon haladnak, s a közlekedési és katonai rendeltetésű repülőgépek nem húznak ilyen csíkokat. Amikor a koronavírus-járvány miatt a légi forgalom gyakorlatilag leállt, a csíkok minden változás nélkül folytatódtak. E közismert tények megkerülhetetlenek. Annál inkább, mivel e tevékenységet valamikor folytatott személyek konkrét műszaki internetes írásai és nyilatkozatai egyértelműen leszögezik, hogy valakik káros anyagok permetezésével gondoskodnak a tömeges lebetegítésünkről. Mert nyugodtan és számon-kérően tartsuk annak, amíg nem kapunk rá megnyugtató választ, vagy nem hagyatják abba. Ne legyünk naivak; ha háttérhatalmi akció, akkor a kiválasztottak tudják, hogyan védekezzenek feltűnés nélkül, az illetékesek elnézik, a háttérhatalom ügynökei pedig légköri jelenségekkel magyarázzák. Ám azok előzőleg is léteztek, és ilyen csíkokká soha nem alakultak. Magyar források tucatjai is megerősítik, hogy mérgezik az emberiséget. Az egyik legtalálóbb Kondor Katalinnak a Magyar Hírlapban megjelent „Minden csak komédia” című, szókimondó cikke: „Tanka professzor úr megállapította, hogy ezek az anyagok nanometrikus nagyságrendűek, s könnyen átjutnak a vér-agy gáton. Az agyban megnövekedett fémkoncentráció pedig olyan betegségek kockázatát jelenti, mint az Alzheimer-kór, a Parkinson-kór, az autizmus, a demencia stb. A magas fémkoncentráció gyengíti és/vagy leépíti az immunrendszerünket. A természetben pedig a magas alumíniumkoncentráció savanyítja a talajt. Így a növény nehezebben jut a szükséges tápanyagokhoz és vízhez. Így áll elő a beteg erdők jelensége, a deformálódott ágak, levelek. Mindez egyik döntő eleme az időjárás-alakítással járó életpusztításnak. S hogy mi van mindennek a hátterében? Nos, a tudós szerint az „időjárás-csinálás” és a klímaalakítás diktátuma.” Nos, mindezt naponta bizonyítva látjuk, közvéleményünk ennek okán egyre nyugtalanabb, s egyszer csak túllép az eddig is feleslegesen tiszteletben tartott határon. Ezért, ha valaki az említett miniszteri válaszban féltucatnál kevesebb politikai, logikai, légvédelmi, illetékességi, egészségügyi és egyéb hibát talál, kezdje újra a számlálást, amíg a dupláját meg nem közelíti, majd tekintse követelésnek ő is a kötelező tisztázást: kik és mit végeznek, milyen céllal és milyen felhatalmazással a légterünkben. Az országgyűlési képviselők elvileg azért vannak a jelen a mostani rendszerben is, hogy minket képviseljenek, annak tudatában, hogy kivétel nélkül rájuk is vonatkozik, hat és működik mindaz, amit képviselnek, vagy elmulasztanak képviselni. A gyakorlatban azt látjuk, hogy hiába a választói hang felemelése, nem veszik figyelembe, sőt elhallgatják. Állampolgári és alanyi jogunk követelni, hogy az illetékesek, Tanka professzor és független társadalmi és szakmai képviselők bevonásával, végeztessék el a teljes kivizsgálást, s hozzák nyilvánosságra az eredményt.

Az egyénnek is van szuverenitása, nem csak az országnak. Ha nem védekezik, és nem védelmezik, késő lesz, amikor személyesen győződik meg róla, hogy a vegyi permetezés nem összeesküvés elmélet, hanem gyakorlat, amelyben ő a szenvedő alany. Az ilyen természetű gondatlan és gondtalan felelőtlenség miatt pusztítják a társadalmat a sokak által misztikus „sátáni tervnek” tartott, de valójában nagyon is gyakorlatias emberellenes háttérhatalmi akciók. A Sátán a pápa dolga lenne, de rá nem számíthatunk, hiszen a közismert tények mellett a saját táborában is egyre többen bizonyítják, hogy a háttérhatalom embere, nem védelmezi az egyén szuverenitását. Valamivel rendszeresen telítik a környezetünket, minket is, várva, hogy a mennyiség határértéke minőségbe csapjon át. Akkor sajnos már mindenkinek egyaránt késő lesz, akár hitt, akár nem az összeesküvés-elméletekben. Csak remélhetjük, ma még nem késő, hogy határt szabjunk ennek, de a hasonló kártékony célokat követő WHO-s diktátori kísérleteknek is, amelyeket Ficó szlovák miniszterelnök a leghatározottabban letiltott. Az ezek mellett kiálló álbaloldali ellenzéki szervezetek és személyek – mind a régiek, mind az újabban feltűnők – polgárháborús uszítást folytatnak. A sok példa közül különösen veszélyesek Magyar Péter és szekundánsai, a Héber Világ Gerillái (HVG-nek is mondják) és hasonszőrű partizánok, akik örvendeznek Ficó elleni gyilkossági kísérleten, s másokkal együtt e „gyakorlat” hazai bevezetését hiányolják! A világméretű érdekellentét gyilkossággal megoldása a hagyományos határok rendeltetésszerű visszaállítását és védelmét hitelesíti Földön és égen egyaránt.

Bizonyos határokon túl vissza kell ütni

Nem megállapítható, hol húzódik e határ, de mintha átléptük volna. Nem a saját akaratunkból, hanem szövetségi rendszerünk kényszerítése alatt. A június 1-i békementtel visszaütöttünk. Ám nem nyugodhatunk meg. A feszült helyzetben kötelező annak tudatában cselekednünk, hogy a valósnak minősített államérdek sem mindig esik egybe a valós nemzeti érdekünkkel. Mert hát, ki az állam? Általában egy fokozatosan kialakuló hatalmi csoport. Lehet jó szándékú, nemzeti irányvonalú, de a sokoldalú nyomás alatt némileg akaratlanul is elidegenül. Szavazatok reményében államérdekké válhat az országunkba betolakodó másságok és kisebbségek olyan előnyökben részesítése, amelyek magyar állampolgárt nem illetnek meg. Hihetetlen, de a nemzetidegen betolakodók érdekében az EU és a nyugat-európai országok államhatalmi szervei elkezdték kialakítani az őslakosokat elnyomó mélyállami, vagy párhuzamos állami rendszert. Megváltoztatják a népek között kialakult viszony- és érdekrendet a saját nemzetük terhére, etnikai határokat lépnek át, amire nincs semmi felhatalmazásuk. Hazai példa rá a sokat támadott, törvényerőre emelt zéró tolerancia az antiszemitizmus ellen, ami indokolhatatlanul széles védernyőt biztosít a zsidóság számára, akármit is tesz, vagy mond, amivel másodiknak rangsorolja a magyarokat. A nemzetidegenek, újabban a kínaiak és ukránok, befogadása egyértelműen átlépte a kritikus határt, s a nevezettek gátlástalanul vissza is élnek vele. Naponta bizonyítva, hogy az államérdek szűkebb, mint a nemzeti, sőt ellenmondásba keveredhet vele. Láthatjuk a Budapesten ismétlődő, s ezúttal is provokatív és vádló módon megrendezett Élet menetétől, a bodrogkeresztúri „zsidójárásnak” nevezett randalírozó megszálláson át a meglepő tényig, hogy Budapesten 24 zsinagóga van, több mint Jeruzsálemben. És sorolhatnánk oldalakon át. Magyar hazafi az ilyen határokon túlmenő tényeket nem tekinti természetesnek. Az a természetes, ha követeli, hogy az illetékesek tegyenek ellene. Nem lehet szó nélkül hagyni, ahogy májusban minden határt túllépve kirohantak Mahmúd Ahmadinezsád volt iráni elnöknek a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tartott előadása ellen. Az izraeli nagykövetség belügyeinkbe beavatkozva nyilatkozatban ítélte el, mert „súlyosan sérti a holokauszt áldozatainak emlékét”, holott nem is arról, hanem „közös értékek a globális környezetben” témáról szólt. Két nagykövetség engedhet meg magának nálunk nyílt beavatkozást: az amerikai és az izraeli, de az amerikaiból is az izraeli elkötelezettség érződik ki. A Mazsihisz, ugyancsak beavatkozva magyar ügyeinkbe, határozottan tiltakozott, állítván hogy a zsidóellenes Ahmadinezsád fogadása szöges ellentétben áll a magyar kormány által az antiszemitizmus ellen meghirdetett zéró tolerancia elvével. Ezért elvárja az NKE vezetésétől, hogy kérjen bocsánatot a megsértett magyar zsidó közösségtől, a magyar kormányt pedig arra kérte, adjon magyarázatot rá, hogy a kiváló magyar-izraeli kapcsolatok, valamint a kormánynak a magyar zsidó közösséget támogató politikája tükrében Ahmadinezsád magyarországi látogatása hogyan történhetett meg. Melléjük állt a Hit Gyülekezete, amely „megdöbbentőnek tartja” a meghívást, „aggasztónak”, hogy a magyar kormány és a Külügyminisztérium hozzájárult a meghíváshoz, „követeli”, induljon vizsgálat annak kiderítésére, ki a felelős a meghívásért. Csatlakozott hozzájuk az EMIH és a MAOIH is.

A zsák megtalálta a foltjait. Utasítják az egyetemet és a kormányt? Az izraeli és a sokasodó magyarországi zsidó szerveknek ez a sokadik arcátlan beavatkozása a magyar életbe. Hatalmi központnak érzik magukat. Riasztó, hogy úgy reagáltak, mintha Magyarország – ahol a saját állításaik szerint is reneszánszukat élik és ünneplik! – az övék lenne. Ezredszerre bizonyították, hogy nem érdemlik meg a hosszú ideje folyó egyoldalú, viszonzatlan támogatásunkat és előjogokat.

Nem is lehet egyetérteni azzal, hogy a miniszterelnök politikai igazgatója engedelmeskedett a felszólításuknak, s magyarázkodásba kezdett. Az Index kérdéseire meghökkentő érvelést fogalmazott meg: egyetértünk velük, csak annyit kérünk, hogy „lássanak is”, Magyarországon van a leginkább Izrael-barát politikát folytató kormány Európában. Ahelyett, hogy az erősödő hivatalos szuverenitást védő kormánypolitikával összhangban leszögezte volna: szuverén ország, ha tényleg szuverén, azt tilt meg vagy tilt ki, amit/akit akar, azt engedélyez, amit akar! Az erőszakoskodó, parancsként megfogalmazott nemzetidegen igényeket pedig visszautasítja! De hol tartunk az ilyesfajta legtermészetesebb elhatárolódó állásfoglalástól? Sajnos, az illetékes magyar hatóságok efféle elfogult eljárásai miatt az izraeli és zsidó szervek – ahogy a világ sok más országában is – átlépnek minden vörös vonalat és határt, s a nemzeti szervek pedig nemcsak elnézik ezt, hanem megkérdőjelezendő módon elő is segítik. Nem érzik a veszélyt, hogy szembemennek a közvéleményünkkel, aminek elkerülhetetlen következményei lesznek. A hónapok óta világszerte folytatódó, a rendőri brutalitás ellenére sem szűnő palesztinpárti és zsidóellenes tömeges megmozdulások pedig igencsak baljóslatú figyelmeztető jelek.

Állam- és nemzeti érdek szempontjából pontatlan a napokban elterjedt megfogalmazás is, miszerint egyedül a Fidesz-KDNP háborúellenes párt. Nem szerencsés elfeledkezni a szövetségesként szóba jöhető elismerten nemzeti és háborúellenes Mi Hazánk Mozgalom parlamenti pártról. De idézzünk hat másik szervezet, köztük az kifejezetten háborúellenes Munkáspárt nyilatkozatát is: „Még nagyobb szerencsénknek tartanánk, ha a kormány nemcsak szavakban állna ki a békéért, hanem tettekkel is segítene elérni! Hiszen, ha háború tör ki a NATO s Oroszország között, Magyarország akkor sem maradhat ki belőle, ha szeretne! Orosz agresszióról beszélni, rendre megszavazni a Kijevnek szánt anyagi, katonai támogatást, az oroszellenes szankciókat, eleget tenni a NATO fegyverkezési igényeinek, leépíteni Oroszországhoz fűződő kapcsolatainkat, nem áll összhangban a béke óhajával!” Jogállamért Egyesület, Munkáspárt, Magyar Békekör Egyesület, Lelkiismeret 88, Honfoglalás 2000, Hajrá Magyarok a Szebb Jövőnkért Egyesület.

Tehát biztosítanunk kell, hogy a napirendre kerülő államérdekekről távlatilag, történelempolitikailag dönthessünk, s ehhez nem az állami, hanem a nemzeti érdekek az irányadók, amelyeket a közember is jobban átlát és beleszólhat. Ennek eszközei lehetnek a bevált nemzeti konzultációk, főleg a kérdéseinek demokratikusabb sorsformálóbb módszerekkel történő megfogalmazása, valamint a békemenetek sikeres gyakorlata.

 A kormány által meghirdetett „Magyarország az első!” jelszó világos beszéd és helyes irányelv. Elsősorban a kormánynak, de a saját munkakörében és környezetében mindenkinek, tudatosabban, folyamatosan, meghátrálás nélkül és érezhetőbben törekedni kell rá, hogy a helyes jelszó minden társadalmi szegletben helyes gyakorlatot is szüljön. Különösen két irányelvet szem előtt tartva: az emberséget és a magyarságot. Országunknak és személyileg önmagunknak csak akkor van jövője, ha büszke tudatos magyarok maradunk; magyar marad a földünk, természeti kincseink, politikánk, közéletünk, kultúránk, oktatásunk, életmódunk, intézményeink, hírközlő eszközeink, minden, ami az országban létezik. Ez a megmaradásunk záloga. Jelenleg azonban sok-minden nem tekinthető magyarnak. Ám nem hátrálhatunk meg a nemzetidegen gőgösködők által életbe vágóvá növesztett feladatunk elől, hogy magyarrá tegyük mindazt is, amit elmagyartalanítottak. Minden tekintetben csorbítatlan magyar szellemet, értelmet és tartalmat kell kölcsönöznünk e jelszónak, s közösen, töretlenül, véglegesen érvényesítenünk kell nemzeti érdekeinket, értékeinket és céljainkat. Vissza kell állítani a hagyományos határokat az emberi tevékenység legfontosabb területein. Vannak más utak, de azok nem a magyar megmaradáshoz vezetnek.

Az állami, nemzeti érdekek, szuverenitásunk által megkövetelt határoknak érvényesülniük kell belpolitikánkban is. Akár dicsérve, akár bírálva, de Márki-Zay Péter, Dobrev Klára, Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon, Magyar Péter, Győzike túlszerepeltetésével, Tóth Gabi szellemi és egyéb kalandjainak boncolgatásával, avagy a brit uralkodócsalád tagjai belső perpatvarainak és betegségeinek folyamatos és részletes túltárgyalásával és egy sor bulvár témával e határokat megsokszorozottan túllépjük. A főváros kasszáját szövetségesei zsebébe kiürítő Karácsony Gergely főpolgármester Vitézy Dávidba beleszállt, állítva, hogy okos fiú, csak nem bízna rá közpénzt. Mondja ezt ő, aki közpénzünk százmillióit lopta át háttérhatalmi támogatói zsebébe! Aztán pimaszul kioktatja bírálóit a megértés határairól: „Amikor azt mondtam, hogy lesz, az nem azt jelentette, hogy megcsináljuk.” S így is lett. A vezető pozíciókban lévő más ellenzékiek „Nem tudok róla” megrögzötten ismételgetett válasza, akár igaz, akár nem, semmiképpen nem mentő, hanem súlyosbító körülmény. A hatékonynak tűnő ellenintézkedésekből mintha hiány lenne. Sem a kormány, sem a Fidesz-KDNP nem egyedüli ura a sorsdöntő június 9-i választások előkészítésének. Sőt olyan „élni és élni, hagyni” ízű választási plakátokat látunk és jelszavakat hallunk, hogy „nem érdemelnek újrázást”. Nagy szégyen lenne, ha sokéves garázdálkodásukat – amibe már régen bele lehetett volna buktatni őket – ennyivel megúsznák. Vannak fontos intézkedések, de mintha nem minden erővel, s minden lehetséges támogatás megszerzésével dolgoznának a hazai és külső fenyegetések megelőzésén. Félő, hogy a fővárosban és más helyeken megismétlődhetnek a 2019-es önkormányzati választások eredményei.

Ezredszerére merül fel a választ és gyökeres intézkedést eredménytelenül követelő társadalompolitikai kérdés, kik irányítják a közvéleményt felelőtlenül félrevezető, elfogult és eltájoló magyarországi hírközlést, sajtót, tv-t? Kik támadják folyamatosan és alaptalanul azokat, akik úgy akarják látni a világtörténelmet, s a hazai események okait és következményeit, ahogy történik. Budaházy védelmében írt levelében Kondor Katalin figyelemre méltóan körvonalazza e nemzetellenes közeget és látleletet is ad: „A» rendszerváltás «nyertesei és vámszedői naponta» szélső-jobboldalizzák«, bizonyítékok nélkül »fasisztázzák« közéleti szereplőinket, és mi nem mondjuk, nem követeljük, hogy álljon meg a menet!” Orbán Viktor miniszterelnöknek a tízedik méltóságteljes és erőt mutató békemeneten mondott szavai megerősítettek bennünket abban, hogy nemzeti és egyéni szuverenitásunk védelme megköveteli nemcsak annak tudatosítását, hogy a WEF és hazai ügynökei immár nem a háttérben, hanem a szemünk előtt fokozatosan megvalósítják világuralmi tervüket, hanem ellenintézkedéseinket is. A NATO, EU, USA, Nyugat-Európa, a nemzetközi és hazai álcivil szervezetek ellenünk dolgoznak. Az álbaloldali pártok mellett a hazánkban kialakított háttérhatalmi szervezeteik saját maguk ellenséggé nyilvánították önmagukat. Ha továbbra is hagyjuk, egyszer csak elérhetik azt a pontot, ahonnan már számunkra nincs visszaút. Bizonyosaknak kell lennünk benne, hogy ennek veszélyeit a Mi Hazánkon, a Munkáspárton, a hazafiakon kívül nemcsak látja, hanem haladéktalanul ellenintézkedéseket tesz a Fidesz-KDNP és a kormány is. Szükségesek, pótolhatatlanok a helyes szavai, politikai jelszavai, de legszebben, legérthetőbben, legeredményesebben a tettek beszélnek. Vegyük észre, hogy valamennyien messze túlléptünk egy sor határt, mert hagytuk, hogy túlléptessenek bennünket! Az államhatárokat súlyos következmények nélkül nem lehet átlépni. Sem az erkölcsi, sem a biológiai, vagy más határokat. A politikaiakat sem ajánlatos. Mivel mindez mégis megtörténik, őszinte értelmes párbeszédre, a közös érdekek felismerésére lenne szükség minden hagyományos határ minden oldalán. A társadalmi magatartástól kezdve az igazságszolgáltatáson, a szóhasználaton át a politikáig illik felmérni a határhelyzetet, hol az alsó és a felső határ, s az értékhatár. A társadalmi életben, a javak és előnyök szerzésében a határost szükséges és erkölcsös, a határtalanságot veszélyes és erkölcstelen eljárásoknak kell minősíteni, és így is kell kezelni. Hazánkban is, s az EU-ban is. Ezért mindenhol nemcsak határfeszegető, hanem határvédő alkotók kellenek tudatunk, tudásunk bővítéséhez, s ebben a lehetetlennek tűnő se riasszon vissza bennünket. Nyugodtan, nyíltan lehessen elhatárolódni is. Felmérhetetlen hazai és nemzetközi, politikai és szellemi jelentősége, s ezért kulcskérdés, hogy legalább hallgatólagos felismerésre és elismerésre találna, hogy Oroszország a Különleges Hadművelettel a saját és a közép-európai országok biztonságát védte meg, amit mindenki tud, de senki nem meri kimondani. Még azok a hírközlő eszközökben szereplő ismert és tisztelt gondolkodóink sem, akik egyre reálisabban közelítik meg e témakört, de mindenképpen tesznek olyasféle elmarasztaló megjegyzéseket, hogy ez mégis csak is agresszió, vagy helytelen, hogy Putyin hagyta magát beleprovokálni „a háborúba”. Minél előbb mindenki elfogadja, hogy nincs más helyes elemzési eljárás és irányelv, mint az okok, előzmények tárgyilagos számbavétele, mert csak így kerülünk közelebb a háttérhatalom elszigeteléséhez, a békéhez.

Mindenben, ami holnaptól kezdve történik, választottak és választók, ugyancsak egyaránt felelősek leszünk. Tudatosan együttműködve, közösen kell tennünk róla, hogy a helyzet magaslatán maradjunk. Nem lesz egyszerű, mert számolnunk kell saját mulasztásunkkal, hogy közéletünkben hagytuk eluralkodni a háttérhatalom bebeszéléseit. A június elseji békemeneten tapasztaltak és elhangzottak alkotó szelleme azonban segítségünkre sietett. Első lépésként a választófülke magányában arra kell szavaznunk, hogy hazánk továbbra is, még határozottabban, a béke felé irányíthassa lépteit.

Budapest, 2024-05-04

* A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)