Stoffán György: Halottaink emlékezete – Fényt hagyni magunk után…

Az októberi és novemberi napok az emlékezés napjai. Halottak napja körül, a kereszténységet tagadók is ellátogatnak szeretteik sírjához, s meggyújtják az emlékezés mécseseit. Szent Odilo cluny, Benedek rendi apát 998-ban vezette be ezt az ünnepet, amely a 14. századtól terjedt el a keresztény világban. Ki gondolta volna akkor, hogy nekünk, magyaroknak ez a két hónap valóban a gyász, az emlékezés, a figyelmeztetés két hónapja lesz?

 Október 6-án az 1849-es, Habsburg megtorlások gyászát éljük meg. 1918 októbere is súlyos és végzetes hónapnak bizonyult, hiszen akkor omlott össze a Monarchia hadserege, a Magyarországra is – a Habsburg birodalom által – ráerőltetett háborúban, amelynek egyenes következménye a Trianoni ország- és nemzetgyalázás. Majd október 23-án – ki tudja miért – ünneplünk, de csak szőr mentén, hiszen a teljes ’56-os igazságot (Véres csütörtök) még ma is igyekszik a történésztársadalom eltrükközni. Majd november 4-e a haza- és nemzetárulás kommunista emléknapja… Minden történelmi kor alaposan megtizedelte a magyart, s mi mégis itt vagyunk a Kárpátok gyűrűjében… ahol ezekben a napokban országszerte mécsesek fényében úsznak a temetők, és emlékezők milliói járják be a sírkerteket. S talán imádkoznak is még a magyarok azokért, akiknek az emlékét a szívükben hordozzák.

 A köszönet, a hála, és a saját elmúlásunkra gondolás is megjelenik ezekben a napokban, hiszen a sok sír figyelmeztet mindnyájunkat: „Memento mori!” Az idő múlik, és képzeletbeli homokóránkban egyre kevesebb a felülről aláhulló por…

 Milyen jó volna a temetőjáráskor, mindnyájunknak belegondolni az elmúlás feltartóztathatatlan közeledtébe, s abba, hogyan válhatunk az utánunk jövők számára értékké, mit hagyhatunk mi, ma még élők azoknak, akik örökül kapják ezt a szenvedésekkel együtt is csodálatos magyar világot, s örökül a keresztény hitet, a Krisztus anyjának felajánlott Kárpát-hazát. S a mécsesek meggyújtásakor gondolunk-e arra, hogy amit elrontottunk, nem tettünk meg, amit vétettünk, hogyan pótolhatnánk, hozhatnók helyre? Gyönyörködünk a fénnyel átitatott temetőkben, ahol a fejfák, a keresztek, a kopjafák és a sírkövek mind-mind, egy-egy élet értékét, az ott nyugvók küzdelmeit, a nekünk hagyott emlékek egykori tulajdonosát fedik… s közben jókat beszélgetünk a ritkán látott rokonnal, ismerőssel… de vajon imádkozunk-e értük… imádkozunk-e magunkért, ott a fénnyel telt sírkertben? És gondolunk-e azokra a felmenőinkre, akiknek évszázadokkal ezelőtti, akkor könnyekkel áztatott nyugvóhelyük már régen az enyészeté lett? Gondoljunk Rájuk is, hisz Ők éppen úgy adtak nekünk, hagytak ránk, szenvedtek értünk, mint azok, akiket csak évekkel vagy hónapokkal ezelőtt veszítettünk el… A régi ősöknek is jár egy fohász, egy ima, egy hálatelt, szerető gondolat.

Nagy szükség volt tehát, Odilo apát 998-ban született nemes ötletére, a Mindenszentek-, és a Halottak napjára. Mert a temetők csendje, fénye, az altemplomok dohos nyughelyei, és a természetben pihenők korhadt fejfái a mai embert figyelmeztetik az idő rövidségére, az értékmentésre, az önös érdekek ostoba követésének helytelenségére, a politikai harcok és hatalommániák fölösleges voltára, a háborúk embertelenségére, a hit fontosságára. Hiszen a halál – keresztény hitünk szerint – csak a test megsemmisülése. A lélek, a szellemvilágban tovább él. A testi megjelenésünk, csupán egy mozzanata annak a létnek, amely Isten rendelése szerint lett, de Isten ítélete szerint folytatódik. S az az ítélet nem a földi, megfizetett, politikailag elkötelezett, a pénzügyi világ zsebéből élő talárosok, jogtól és erkölcstől, igazságtól és emberiességtől elrugaszkodott ítélete, hanem az Örökkévaló bölcsességé, igazságé, a Teremtőé. Mert mi is elszámolunk – minden kapott talentummal, emberségünkkel, bűneinkkel és jótéteményeinkkel, hitünkkel. Mindennel, amit Ő adott útravalóul, fogantatásunk pillanatában… – ahogyan elszámoltak már azok, akiknek a sírján e napokban mécsest gyújtunk, akikre emlékezünk, s akiknek a szeretete a szívünkben maradt, éltet és segít…

Mécs László premontrei költőnk így figyelmeztet:

„Fényt hagyni magunk után

Az élet örök búcsúzás,
ó bárcsak tudnánk távozáskor
Fényt hagyni, mint a Messiás!
Beleszeretni a szívekbe,
apostolokba, mártírokba,
hogy átadják a századoknak,
a századok az ezredeknek!
Fényt hagyni, mint a Messiás!

Vagy legalább, mint az anyák,
kik egyre jobban megragyognak,
minél sötétebb lesz az éj
és minél jobban porlanak
a bánat-barna hant alatt.
Fényt hagyni, mint a jó anyák.

Vagy legalábbis, mint a Nyár,
amely almákba és diókba
szerette édes álmait
és édességével világít
a hosszú-hosszú tél alatt.
Fényt hagyni, mint a drága nyár.

Vagy legalábbis, mint a Nap,
melyet elnyelt az alkonyat,
de a legbúsabb éjben is
világít még a gyöngyvirágban,
a liliomban, mécsvirágban.
Az életünk olyan tünékeny.
Óh, szent fényt hagyni volna jó!”

Az örök világosság fényeskedjék nekik! Nyugodjanak békében, az Úr Jézus szent nevében!

Stoffán György

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)