Figyelem! - Fontos nemzeti kezdeményezés az ENSZ illetékes fórumaihoz kárpátaljai honfitársaink védelmében

KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Stoffán György: Ami a Himnuszból is hiányzik…

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Minden évben, amikor a Himnuszt ünnepli az ország, furcsa érzés fog el. Jó és nemes dolog keresztény magyarként kérni a Mindenség Urát, hogy áldja meg a magyar nemzetet… Nemes dolog a magyar történelmet végigélni újra és újra e sorokban, hiszen volna mit tanulnunk az elmúlt ezer, és a még régebbi idők förtelmeiből. Van azonban két sor, amelyet nem tudok igazán átérzéssel énekelni sem templomban, sem valamilyen rendezvényen: „Megbünhödte már e’ nép / A’ múltat ’s jövendőt!”

Nem szőrszálhasogatás, nem a nemzeti érzés lealacsonyítása ez részemről, hiszen, belülről ellenkezik a lelkem… ez ellen a két sor ellen.

Látjuk a nemzet történelmét, látjuk a mai hiányosságokat és a tegnapi felelőtlenséget, a hit nélküli kereszténységet, őseink semmibevételét, a magzatok legyilkolását, az ifjúság drámai helyzetét… és ki merjük jelenteni e gyönyörű sorok között, hogy mi, már mindent „megbünhödtünk”? Valami hasonlót érezhetett Mindszenty József zalaegerszegi plébános is, amikor a templomban pont e két sor miatt betiltotta a Himnusz éneklését. És igaza lett, látva mind az ő későbbi sorsát, mind az országét. A tiltás, a zalai közfelháborodás miatt rövid ideig volt érvényben.

A Szózat is felemelő költemény, hiszen arra szólít fel, ami mindnyájunk alapvető kötelessége:

„Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar-.
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.”

Ám, ebből a gyönyörű és mély hazaszeretetet sugárzó költeményből is hiányzik valami. Mint minden más egyházi és világi hazafias énekünkből és költeményünkből. Hiányzik, mert minden efféle mű azt sugallja, hogy nem mi, Neki, hanem Isten tartozik nekünk valamivel. Nem mi állunk elé és bánjuk meg bűneinket, mulasztásainkat, egymás iránti gyűlölködéseinket, amelyek országunk határait egyre szűkebbre szabták, amelyek annyi áldozatot követeltek saját sorainkban… Nem mi akarjuk belátni annak a tragikus sorsnak az okait, amely okokért mi magunk vagyunk a felelősek. Nem! Mi kérünk, könyörgünk, eldöntjük, hogy miért „bünhödtünk” meg. Kicsit cinikus, kicsit nagyképű, kissé öntelt minden imádságunk a bűntudat és a bűnbánat nélkül. Kevés hitet és még kevesebb alázatot rejtenek ezek az imák, ezek a himnuszok, ezek a könyörgések. Pedig bőviben vagyunk annak, amiért bocsánatért kellene esedeznünk, ha valóban kereszténynek tudjuk magunkat, ha valóban azokká szeretnénk válni. Nem csak Vörösmarty vagy Kölcsey felejtette el a bűnbánatot, de egyházi énekeinkben is csak kérünk, könyörgünk – nem a megbocsájtásért, hanem a könyörületért, s – egyetlen kivételtől eltekintve – nem mondjuk ki, hogy mi volnánk a bűnösök és nekünk kellene először bűnbocsánatot kérni…, hogy azután kérhessük a védelmet, a segítséget. Az egyetlen kivétel egy régi Szent István énekünk utolsó versszaka:

“Ránk, bűnösökre minden verés ránk fér, de könyörögnek ők tépett hazánkért, hadd legyünk mink is tiszták, hősök, szentek, hazánkat így mentsd meg!”

Érdekessége ennek a népéneknek is az, hogy nem mi bánjuk meg a bűneinket, amelyekért „minden verés ránk fér”, hanem ráhagyjuk a magyar szentekre, hogy ők majd imádkozzanak a megbocsájtásért helyettünk. Talán, az egyik Mária énekünk az, amelyben a „bús nemzeted zokogva esd” szövegrész az önvizsgálat jelét mutatja.

Évszázadok irodalmi és zenei alkotásaiban, csak elvétve találunk olyan művet, népéneket, amelyben a bűnbánat, az alázatos Istenhez fordulás nyilvánul meg. Számos zsoltár megállapítja ugyan, hogy Isten irgalmas és ezért megkegyelmez azoknak, akik vétkeztek… Pázmány és Kájoni János is rávilágítanak a bűnbánat fontosságára, azonban náluk is inkább az Isten „automatikus”, a mi bűnbánatunktól független irgalma kerül előtérbe a bűnbánattal szemben. A református zsoltárok és népénekek nagyobb hangsúlyt fektetnek a bűntudat felébresztésére, a bűnbánat fontosságára, mint a katolikus egyházzenei források.

Most, amikor az ökumenikus imahéten minden felekezet együtt imádkozik, ideje volna felismernie az együtt imádkozóknak, az isteni megbocsájtásban való hiú reménykedést megelőzve a bűnbánat, az önvizsgálat megrendítő fontosságát, hiszen elfelejtkezünk Isten haragjáról, elfelejtkezünk arról, hogy a parancsok be nem tartása iszonyatos következményekkel jár, és ezekhez a következményekhez igen közel került a mai ember, a mai magyar. Istennel kezdődik a Himnuszunk, ez igaz, de amikor könnyezve énekeljük a nemzeti imádságot, érzünk-e arra indíttatást, hogy valóban Hozzá forduljunk bajainkkal, hogy önzésünket feladjuk, hogy a nemzet megmaradásáért legalább a kisujjunkat megmozdítsuk, s ne a gazdasági és anyagi előrejutást, az embertelen pénzhajhászást, a szövetségekhez való balga hűséget szolgáljuk – feladva a maradék keresztény hitet is?

Keserves és nehéz idők következnek, és talán sokunkra nézve végzetesek is. Az ökumenikus imahét, a Himnusz születésnapja, keresztény értékeink védelme, az igazi hit és saját bűneink felismerése, megbánása nélkül csak megalázó színjáték, semmitmondó cirkusz. A keresztény egyházak és felekezetek Krisztushoz fordulása, az Ő szenvedéseinek felidézése és bűneink megbánása közös keresztényi elkötelezettséggé kellene, hogy váljék. Hibába imádkozik sok felekezet egyszerre, egymás templomában a keresztények egységéért egy megrendezett imahéten, ha nincs konkrét mondanivalója a hívő közösség számára, ha nincs egy kifejezett cél, csak a szereplés, és az önelégültség, miszerint „na, az idén is megvolt”…

A magyar nemzet számára ma, egy közös magyar, keresztény bűnbánati évet kellene hirdetnie, és ebben egyesülnie a keresztény felekezeteknek, a magyar keresztényeknek, itt ma, a rettenetesen nehéz helyzetben lévő Kárpát-hazában. S, ha ez a bűnbánati év véget ér, akkor kezdhetünk majd kérni, könyörögni, segítségért fohászkodni, ki-ki hite és elkötelezettsége szerint. Viszont, akkor is csak szemlesütve énekelhetjük ama két sort, amelyben nemzeti fájdalmaink, és saját bűneink súlya alatt úgy érezzük – és ezt Isten tudtára is adjuk Himnuszunkban –, hogy mi már „megbünhödtük”… Mert azt, hogy mit „bünhödtünk” meg és mit nem – bűnbánat nélkül –, azt csak a Teremtő Isten tudja és döntheti el…

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Várjuk véleményét itt!

%d bloggers like this: