KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Stoffán György: Aki utálta a kommunistákat – Katonatörténet a múltból

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

 Kollár Gábor már koragyermekkora óta utálta a kommunistákat. Az okokat hosszan sorolta, ha megkérdezték tőle. 1919-től kezdte a családi emlékeket és ezekből kitűnt, hogy valóban minden oka megvan erre a mély és megváltoztathatatlan utálatra. „ – Ezek nem emberek – összegezte az elmondottakat, és aki hallgatta, igazat is adott neki. Persze, voltak az életében megpróbáltatások is, hiszen Kollár Gábort a kommunisták által országos szinten meghagyott nyolc egyházi iskola egyikéből rúgták ki e véleménye hangoztatása miatt, és ezt is nehezen vette tudomásul, mert azt hitte még akkor, hogy iskolájában minden tanár vele megegyező véleményen van a kommunistákról. Tévedett.

Másutt folytatta tehát a tanulmányait, de kirúgattatásának papírra vetett indokai után, amely indokokat az egyházi iskola rögzítette és adta tovább, már csak állami, de ott is csak esti iskolákban folytathatta. A papír végigkísérte, mint egy rossz szellem. Nem csoda, hiszen az ország egyházi iskoláinak főigazgatója érdekes elvet vallott: – „a lelkem az Istené, a testem a kommunistáké…” és ennek az elvnek számos diák vált áldozatává abban az időben.

Nos, a mi Kollár Gáborunk tehát, élte az életét, megvolt a véleménye ifjú korának ebbéli tapasztalatai alapján, és már nem csak a kommunistákat utálta, hanem azokat is, akik a kommunistákkal egyetértettek, azokat szolgálták feladva a legalapvetőbb erkölcsi normákat, de akár a hitüket is.

Így érkezett meg hősünk élete, egy következő állomáshoz; a katonai behívó kézhezvételéhez. A honvédelem elengedhetetlenségét vallotta ugyan, de a kommunista katonaságtól undorodott. Két év teljesen fölösleges elpocsékolásának tartotta – joggal. Hiszen, primitív, többnyire alkoholista és elkötelezett kommunista tisztek és altisztek trágár cezaromániájáról meséltek, amikor barátai, kollégái a saját katonaéveiket felidézték. Igaz, hallott másféle tisztekről, másféle katonaéletről is, de azokat a tiszteket jobbára felakasztották a kommunisták és katonaélet is átalakult szovjetmintájúvá.

Kollár Gábor tehát, két alkalommal sikeresen elkerülte a behívást, de harmadszorra sikertelennek bizonyult az ebbéli próbálkozás, és egyszer csak a mátyásföldi Ikarus kultúrházában találta magát, majd ki idő múlva egy Pest közeli laktanyában. A bevonulás előtt fogadásokat kötött, miszerint hamarosan leszerel, de sokan mondták neki, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert aki oda bekerül, az csak a végén szerel le. Kollár Gábort nem győzték meg ezek az ellendrukkerek.

Már a bevonulás estéjén elvitette magát az EÜ. szolgálatra, ahol erős fejfájásra és általános gyengeségre panaszkodott, ezért nyilvántartásba vették és valami gyógyszert is kapott. Ezt a műveletet addig ismételte, amíg a felcser, az orvos és a laktanyaparancsnok által aláírt felmentést kézhez nem vette. Ebben rögzítették, hogy Kollár honvédelvtársnak fegyvert adni tilos, hogy a reggeli torna ránézvést nem kötelező, és semmilyen megterhelő munkát nem végezhet. Magyarul, kolonc lett a Néphadseregben. Élvezte is a helyzete, amíg valami kekeckedő fiatal tiszthelyettes fel nem fedezte, hogy Kollárra azért rá lehet bízni orvosilag is a századügyeletet… majd feledésbe merült a felmentés és Kollár Gábor a mínusz 15-ben kényszerűen bár, felmászott egy őrtoronyba… Az ÜTI-nek viszont, pechjére akkor támadt kedve ellenőrizni az őrséget. Kollár Gábor remekül alkalmazva a szabályzatot, a helytelen viselkedés miatt az ÜTI lába elé lőtt, mert a szerencsétlen hülye nem mondta a jelszót, csak Kollár fegyverét akarta ellenőrizni… Kollár pedig megmutatta, hogy a fegyver a mínusz 15-ben is remekül működik.

Többé nem kellet fegyveres szolgálatot teljesítenie. A tiszti klubba tették át pincérnek. Ez egy elfogadható hely volt.

Ám eljött a szilveszter este, amikor a családosok maradtak a laktanyában, és az egyedülállók mentek haza. Kollár szerette a sorstársakat, lévén, hogy karácsonykor ez fordítva volt. Nos, a tiszti kar már délután a sárgaföldig itta magát, Kollár pedig az általa megmentett és a tisztek által már kifizetett italt az uzsonnás fémládában bevitte a századnak. Legnagyobb örömre ezen az estén egy nyugdíj előtt álló, és a koránál, az életében elfogyasztott szeszesital mennyisége miatt, jóval többet mutató tiszt volt az ÜTI. Alacsony, pocakos, kopasz emberke volt, aki Svejk és Katz lelkész keverékének látszott. Kinézetre Svejk, viselkedésre, kártyavonzalmára és italszeretetére nézve pedig, Katzot személyesítette meg.

Kollár Gábornak remek ötlete támadt. Egy falubeli katonatársát megkérte, hogy lógjon el a falu plébániájára és kérjen kölcsön egy reverendát a plébánostól. Kapott is, mert a falubeli katona azt hazudta a köztudottan békepap plébánosnak – Kollár ötlete alapján –, hogy a laktanyában színielőadás lesz, és ehhez kell a reverenda. A plébános jó viszonyban volt a laktanyaparancsnokkal és a tisztekkel, így örömmel segítette a laktanya kulturális életét…

Kollár némi itallal meglátogatta az ÜTI-szobát, amit az idősnek látszó aznapi fővezér, gúnynevén Svejk nagyon jónéven vett. A látogatás többször megismétlődött és éjjel tizenegyre Svejk totál részegre itta magát. Gyors átöltözés következett, majd kitettek éjfél előtt egy széket a laktanyakapuba, Svejkre ráadták a kabátot és kiültették a hatalmas, piros naplóval a kezében… Éjfélkor azonban megérkezett a laktanyaparancsnok, és látva Svejket reverendában a lakanya vaskapuja előtt, azonnal kijózanodott… Kollár honvéd hozzáááám! – üvöltötte úgy, hogy azt az egész falu hallhatta. Megkondult a falu templomának a harangja… és a laktanyaparancsnok újévi köszöntője ebben az évben elmaradt.

Kollárt hajnalig szidalmazta az elvtárs, de Kollár megnyugtatta, hogy a futkosón együtt lesz a kártyaparti, mert Svejk is és a parancsnok elvtárs is egy cellában lesz vele… Így hát, maradtak húsz nap fogdában, amit Kollár igen jó szívvel vett.

A fogda éppen olyan jó hely olt, mint a gyengélkedő. Napközben kártya partik, jó hangulat és meleg… Igaz függött ez attól is, hogy ki volt a fogdaügyeletes és a fogdaőr. A húsz nap alatt egy alkalommal egy TSZ-re jelentkező cigány adott szolgálatot, mint őr. Mindjárt kiszúrta Kollárt, és elrendelte, hogy a tiszti lakótelepen jeget kell törni reggel héttől délután kettőig. Ki is mentek, a cigány nyakában a géppisztoly, Kollár kezében a jégtörő. Ám, a program megváltozott. Héttől nyolcig valóban jégtörés volt, de nyolckor kinyílt egy ajtó a tiszti lakótelepen és egy kedves női hang hallatszott: – Kollár honvéd jöjjön be egy teára… A cigány is lépni akart az ajtóban, de a hölgy tudtára adta, hogy neki vigyáznia kell a fogolyra. Kint az ajtó előtt.  Kollár remek délelőttöt töltött el a tea és a főtörzs felesége mellett… a cigány meg megfagyott az ajtó előtt. Amikor visszaértek a fogdához, a cigány már sírt a hideg okozta fájdalmában, de nem mert egy mukkot sem szólni a történtekről… Viszont, amíg Kollár a fogdája le nem telt, a cigány nem adott szolgálatot. A gyengélkedőn melegedett három hétig.

A fogdából kikerülve, szokás szerint még egy hónap helyben járás, azaz csaknem laktanyafogság volt a katonák osztályrésze. Kollár esetében ez is más lett. A főtörzs, akinek a felesége teáztatta Kollárt, nem tudta, hogy Kollár fogdán volt, vagy ha tudta is, elfelejthette. Kollár beíratta az írnokkal a szabadságot és egy óvatlan pillanatban aláíratta a főtörzzsel. Épp akkor volt látogatáson a laktanyában Rózsa vezérőrnagy, s amikor a kapus belekötött Kollár szabadságos könyvébe, a kapuhoz gördült Rózsa vezérőrnagy autója. Mindenki haptákba vágta magát Kollár Gáboron kívül. Kollár pedig nagy lelki nyugalommal odasétált a kocsihoz és megérte a vezérőrnagyot, hogy vigye haza. Rózsa beparancsolta a kocsiba és már indultak is… A kapus és az ÜTI dermedten álltak még egy ideig… Amikor Kollár visszaérkezett a laktanyába, még az ügyeletes tiszt is szalutált…

Teltek a hetek és Kollárnak végképp elege lett ebből a fölösleges szolgálatból. Amit kellett megtanult, a fegyverét remekül kezelte, tehát akár haza is mehetett volna. Ehhez már csak a tervezés és a kivitelezés volt hátra.

Egy februári hajnalon Kollár az ébresztő előtt szépen felöltötte a kimenőjét, egy A/4-es papírra írt néhány sort, és elindult a parancsnoki épület felé. A laktanya még csendes és sötét volt, akárcsak a tisztek gondolkodásmódja. A parancsnoki épületben egy lélek sem volt még. Kollár letelepedett az iroda előtti fotelba és várt. Nem sokáig várt, mert hamarosan megérkezett az ezredes elvtárs, azaz a laktanyaparancsnok. Kérdően nézett a még mindig, a fotelben kényelmesen elterpeszkedő, kimenőruhás katonára. Kollár lassan feltápászkodott és mosolyogva jó reggelt kívánt az ezredesnek, aki a meglepődésében viszonozta a köszönést, majd amikor észhez tért, ráripakodott a katonára:

–        Jelentkezzen honvéd elvtárs!

Kollár, hülyének tettetve magát, megkérdezte:

–        Hol jelentkezzem?

–        Hát nálam!

–        Most köszöntem…

Az ezredes látta, hogy itt nincs valami rendben, és érdeklődve kérdezte, hogy mi járatban van Kollár.

–        Szeretném beadni a felmondásomat. Én nem maradok itt tovább. A cégnél se pénz, se szabadság, és minden hülye nekem akar dirigálni. Inkább felmondok. Hazamegyek…

–        De hát ez nem egy cég, honvéd elvtárs. Ez katonaság, ahol engedelmeskedni kell és a parancsokat végre kell hajtani…

–        Nézze főnök! Nekem ez nem felel meg. Itt a felmondásom, meg is írtam.

Az ezredes elvette a papírt és hol azt nézte, hol Kollárt, majd betessékelte az irodájába, felajánlva, hogy ha még nem kávézott, akkor kávézzanak együtt. Közben megérkezett a titkárnő is, akinek az ezredes parancsba adta, hogy azonnal hívja a gyengélkedőt és ezt a hülyét vigyék a KK-ba, a pszichiátriára… Mire megitták a kávét, megérkezett a felcser és a sofőr. Megnyugtatták Kollárt, hogy hazaviszik. Azonban Kollár jót röhögött magában, mert hallotta a titkárnőnk adott utasítást, és nyugtázta, hogy az első menet sikeres volt. Megérkezett közben a mintegy 160 cm-es századparancsnok, aki utálta Kollárt, és egyből fenyegetőzni kezdett: – Ha úgy jön vissza, hogy semmi baja, akkor lecsukatom. Ott fog megrohadni a futkosón… Kollár mosolyogva lehülyézte, az ezredes pedig csendre intette a főhadnagyot, akinek a feje olyan lett mind a zászló a kapu fölött… csak nem volt rajta a sarló és a kalapács…

A kórház pszichiátriájára hamar felvették a katonákat. Kollárnak szerencséje volt, mert kevés beteg lévén egyedüli lakója lett egy, az udvarra néző ablakú szobának. Február volt, a lombok nem zavarták a kilátást. Először egy nővér kereste föl, vért vett, vérnyomást mért, ételt hozott. Kis idő múlva egy Beethoven frizurás ősz orvos nyitott be hozzá.  – Ha csak szimulál, akkor most mondja meg, mert úgyis rájövök – köszönt, a jövőt tekintve nem túl bíztatóan Magyar professzor. – Nem jössz rá – gondolta Kollár és fogadta a köszönést: – magának is jó napot!

A professzor erre utasította a vele tartó nővért, hogy kezdje meg a szimuláns pszichiátriai vizsgálatát. Ez annyiból állt, hogy két fadobozt tettek le az asztalra, tele kártyakinézetű lapocskákkal.

–        Az egyikben kérdések vannak, a másikban válaszok. Párosítsa őket! – hagyta meg a nővér, majd eltávozott… – szóljon, ha kész! – szólt vissza az ajtóból.

Kollár nekiállt. Megkeverte az egyik dobozból lapokat, mintha osztani készülne egy kártyaparti előtt, majd kirakta az asztalra őket szépen sorban, majd ugyanezt megtette a másik dobozból kivett kártyákkal is, ezeket pedig ráhelyezte sorban a már szépen letett sorokra. Akár a pasziánsz… Szólt, hogy készen van, mire egy fiatal orvos elküldte az asztaltól, és szemügyre vette a Kollár egyéniségét és betegségét leleplező kártyákat… Kis idő múlva utasította Kollárt, hogy végezze el újra a feladatot. Elvégezte. Magyar professzor és Alföldy, a frissen végzett pszichiáter hosszan értékelték a látottakat. Láthatóan nem hittek a szemüknek. Volt még néhány, az előbbihez hasonló teszt, majd Magyar prof, Alföldyre bízva az értékelést, péntek lévén eltűnt a kórházból. Kollár Alföldyt sem látta vasárnap délutánig. Amikor a látogatók elmentek, Kollár egy könyvet vett a kezébe, amit mindig magánál hordott. Alföldi nyitott be a szobába.

–        Mit olvas?

–        Vergiliust… volt a válasz.

–        Latinul?

–        Igen.

A doki nem hitt a szemének… tényleg, egy könyvecske volt latin nyelven.

–        Mi baja van magának voltaképpen? – nézett a „betegre” az egyetem utáni sorkatonai szolgálatát teljesítő orvos.

Kollárból a sok feszültség után, látva, hogy végre egy jó szándékú és kulturált emberrel beszél, kitört a nevetés…

–        A világon semmi bajom doki. Csak utálom a kommunistákat és ezt az ócska cirkuszt, amit katonaságnak neveznek. Volna ezer más dolog, ami értéket teremt, és ami a dolgom lenne… Ennyi alkoholista, stupid ökröt még nem láttam, mint amióta katona vagyok.

Alföldy gondolkodott egy kicsit, majd megszólalt:

–        Én leszerelem magát, mert őszinte volt hozzám, de a továbbiakról maga gondoskodjon…

Kollár nem értette, milyen továbbiakról beszél a doki, ám később rájött.

Kollár Gábor korán reggel civilbe öltözött, magához vette a papírjait, a személyijét, és kilépett a századépületből. Az alhadnagy, a maga százhatvan centijével éppen eligazítást tartott, a századépületnek háttal. Kollár ezt látva elköszönt tőle:

–        Szevasz Sanyi!

Mire az alhadnagy hátrafordulva csak annyit tudott kimondani, hogy „szev”… a többit elnyomta a század felharsanó röhögése… zengett az alakuló tér.

Kollár megivott a Czakó-féle kocsmában egy utolsó falusi konyakot és elhagyta ideiglenes állomáshelyét.

Az adategyeztetés

 A leszerelés után, Kollár Gábor megkapta a fogadások tétjeit, hiszen öt hónap után leszerelt.  Hozzáértők tanácsára pedig, felkereste egyik orvos barátját, akivel azon tanakodtak, milyen betegséget kellene kitalálni, arra az esetre, ha a kiegészítő parancsnokság netán ismét megtalálná Kollárt. Kitalálták: Morbus Bechterew. Nincs röntgenképe, és azokat a tüneteket kell elfogadnia a kezelőorvosnak, amit a beteg mond, hiszen egészen speciális fájdalmakat idéz elő ez a valójában rettenetes betegség. Három hét keserves ORFI „kezelés” után, Kollár kapott is erről egy megfelelő igazolást, majd orvos barátja megmutatta neki a hivatalos helyen alkalmazandó, és ehhez a betegséghez tartozó testtartást.

Nem kellett sokat várni, a „kieg” megküldte az adategyeztetésre szóló parancsot. Ismét az Ikarus, ismét amolyan sorozás, de immár nyugodtan…

Kollár Gábor alaposan felkészülten, kissé meghajlott háttal, minden lépésnél felszisszenve, bicegett pucéran a sorozóbizottság elé.

–        Húzza ki magát az elvtárs! – utasította egy fehérköpenyes katonaruhás orvos az asztal másik oldaláról.

–        Jelentem, kihúztam magam – válaszolt Kollár, ismét felszisszenve. Igyekezett katonásan beszélni és viselkedni.

–        Van valami baja?

–        Jelentem nincsen, én be akarok vonulni katonának! Most!

A bizottságnál ott volt Kollár minden korábbi papírja, tehát látták, hogy „hülye”.

–        Hozott valami orvosi papírt? Volt az elmúlt évben orvosnál?

–        Fontos ez a bevonuláshoz? Miért tetszik kérdezni?

–        Arra válaszoljon, amit kérdeztem és ne kérdezzen vissza!

–        Voltam hát. Az ORFI-ban, három hétig. – mondta szinte büszkén.

–        Kapott valami papírt?

–        Igen! Ezt, itt – nyújtotta át a zárójelentést Kollár.

Az egyik orvos odaadta a másiknak, majd körbeadták a papírt. Amikor visszakerült a középen ülőhöz, az szomorú tekintetet erőltetett magára és közölte Kollárral:

–        Ön ezzel a sajnálatos betegséggel nem lehet többé katona.

Kollár felháborodva és kissé emelt hangon szállt vitába a bizottsággal:

–        Mit tetszenek képzelni? Én hoztam hideg ételt és mindent, ami a bevonuláshoz kell. Mit mondok most a kollégáknak? Nem vagyok alkalmas? Hát ez nem így van! Tessék bevonultatni engem most, és bebizonyítom, hogy alkalmas vagyok!

A középen ülő katonaorvos egyre vörösebb fejjel hallgatta Kollár Gábor magánszámát, majd felpattant, ököllel az asztalra csapott és ráüvöltött Kollárra: – Hagyja ezt abba! Lezárom a vitát! Maga nem lesz többet katona! Hülye is, gerincbeteg is… takarodjon ki innen, a p….ba! A katonaságot nem ilyen kripli fa….oknak találták ki.

Kollár sértődötten felöltözött, majd az ajtóból megvetően visszanézett a bizottságra, és köszönés nélkül elhagyta a termet. Csak lépcsőn vette észre, hogy szálegyenesen és mindenféle sziszegés nélkül lépked, de ezt gyorsan korrigálta egészen a mátyásföldi HÉV-megállóig. Így lett vége Kollár Gábor és a kommunista „Magyar” Néphadsereg szerelmi viszonyának…

***

Kollár Gábor, azóta kissé megvénült. Ha alkalmas lett volna, ma már obsitos lenne és túsznak sem felelne meg háború esetén. Ami megmaradt a fiatalságából, az úgy tűnik, haláláig elkíséri: utálja a kommunistákat, a … (a felsorolás terjedelmi okok miatt elmarad – a szerk.), és ugyanazt felsorolást mondja el okként, ha kérdezik, mint amiért kirúgták a kommunisták által meghagyott nyolc egyházi iskola egyikéből… A gyerekeit viszont – jobb nem lévén – ő maga is egyházi iskolába íratta. Igaz, ők is utálják a kommunistákat és a liberálisokat is, csak kiokosodtak. Nem beszélnek róla nyilvánosan…

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Várjuk véleményét itt!

%d bloggers like this: