Reiner Péter: Az elhazudott 1956

Azokban a napokban a Svábhegy védettségét élveztem családommal. Szinte páholyból néztük az ezer sebből vérző Budapestet, széles vásznon peregtek az események szemünk előtt, mert házunkból jól láttuk a belövéseket és a gépfegyverek kelepelését folyamatosan hallhattuk Újpesttől Csepelig.

Szüleim, természetesen féltek, különöse apám. Örök titok maradt átélt mautthauseni élménye, soha nem osztotta meg velünk. Ugyanilyen hallgatag volt a szomszéd fiú édesapja, aki a Gulag-ról tért vissza 1950-ben. A lakat végig a lelkükbe zárta emlékeiket, függetlenül a megsemmisítő táborok színétől, fonákjától.

Anyám kötelességtudó asszony volt, ezt még magántulajdonként birtokolt üzletében gyakorolhatta egészen földönfutóvá tételéig, az államosításáig. A Svábhegyi állam tulajdonában lévő rövidáru üzlet sem maradhatott áru nélkül, mert első a vevő!

A harcok elcsendesülésekor anyám  az autó platójára parancsolt, indulás a nagykerbe. A látvány bennem maradt, mert a lánctalp nélküli és lövegtornyaitól megszabadított orosz harckocsikból kilógó elüszkösödött halottak  és az utcákon temetetlenül fekvő testek semmivel sem összekeverhető szagát még évekig az agyamban éreztem tizenkét évesen.

Újabb, jóval élénkebb emlékem köthető a forradalomhoz, az ötvenedik.

Hihetetlen emelkedett lélekkel készültünk a méltó emlékezésre. A reinkarnálódott bolsevizmus is készült és könnygázzal, lovas kardlapokkal hadakozó fogdmegjeivel, és arctalan, jeltelen, idegen bérmunkásokkal felduzzasztott rendőrnek álcázott símaszkos bűnelkövetőivel gázolt bele ünnepünkbe. A karikatúra-demokrácia kilőtt szemű emberek tucatjait, jogtalanul bebörtönzöttek százait, testileg, lelkileg megsebzett emberek ezreit figyelmeztette, hogyan értelmezi a szabadságot.

Megértettük, hogy a forradalom ugyan megkezdődött 1956-ban, de még be kell majd fejeznünk.

Számomra az ötvenedik különleges volt, mert emlékeztetett valamire, amit azt hittem végképp magam mögött hagytam

Értelmetlen ordítással nyugtáztam az álarcos jeltelen, rendőrnek látszó alak ütlegelését hátamon: ”megint veritek a zsidókat Budapest utcáin 62 év után?” A pillanat visszafordíthatatlan volt!.,,

Most pereg a film barátaim emlékeitől hitelesítve.

Angyal István, a Tűzoltó utcai parancsnok, kivégezték 1958-ban.

Bán Róbert, a Széna tér parancsnok helyettese, kivégezték 1957-ben.

Földes Gábor, Győr mártírja, kivégezték 1958-ban.

Gimes Miklós, budapesti mártír újság író, Nagy Imrével és Maléter Pállal együtt végezték ki 1958-ban.

Gáli József, dramaturg,1957-ben halálra ítélték a Tóth Ilona perben,de a nemzetközi tiltakozás miatt ítéletét életfogytiglanra változtatták.

Szirmai Ottó, együtt raboskodik Angyal Istvánnal a Kisfogházban, kivégezték 1959-ben.

Nickelsburg László, a Baross téri parancsnok, kivégezték 1961-ben.

Preisz János, Marosvásárhelyen született mártír, a Szabad Nép székház csapatából, kivégezték 1957-ben.

Renner Péter, Corvin köz egyik parancsnoka, a MUK újraszervezője, kivégezték 1958-ban.

Szembesülök sajnos mártírjaink hallhatatlan üzenetével a mának: újra kell értékelnünk bármilyen fájdalmas szerepüket, mert a hamis lelkű történelemgyártók visszaélnek életükkel, tetteikkel. A közös bennük vállalt vagy lelkükön hordott zsidó származásuk, a többségük által átélt náci haláltáborok ellenére, valamennyiüket a történelmi kihívás hazafivá, magyar nemzetéért és a szabadságért életét is feláldozó emberekké magasztosultak.

Személyük számomra élő felkiáltójelek a baloldali zsidó kép kisajátítására származásukat korábban többségében tagadó, szívet, és a pufajkát kapedlira cserélők részére üzenve. Talán maradt még valami számunkra, nemzetüket szeretők részére is a bő gatyán és fütyülős pálinkán kívül is.

Sajnos még küzdenünk kell mártírjaink pontos számának megismeréséért, mert tanúságuk sérti egy ma vallási szervezetnek álcázott politikai szervezet érdekeit. A közös saját vagy felmenői múlt eltakarására is szerveződött érdekszövetség a fő akadálya a valóságos történelem megismerésének, mert a megtervezett múlt-gyártás útjában komoly akadályt jelentenének páncélszekrényeik titkos rekeszeiben őrzött mártírjaink neveinek nyilvánosságra hozatala.

Amikor 1956-os példaképeinktől tanultakat beépítjük közös eljövendő nemzet építésünkbe, kötelezően vállalni kell alapszabályként, hogy tilos félni, bátran szembe kell nézni az elhazudott igazságokkal. Ezért üzentem a megtervezett félelem ellen, egy olyan szervezetbe történt belépésemmel, mely történelmileg újraintegrálja majd jövőképünket, segít fölegyenesíteni megtörni szándékozott gerincünket.

Örülök, hogy lépésem elért sok társamhoz, akik bátran vállalva származásukat megértették, hogy kivételes kegy magyarnak lenni olyan hősöktől tanulva, akik tettei örök cáfolatai hazánk eddig elhazudott történelmének.

2009. október 20.
Reiner Péter
Nemzeti InternetFigyelő