Radnóti László: Anyakép – kétféle ecsettel

Szerencsés vagy, ha láttál már, sőt, kézbe vehettél éppen csak felsíró csecsemőt, szemtanúja lehettél az anya első élményének, amikor kutatja, de nem ismeri föl magát újszülött gyermekében: a tekintetét keresi a babának, de abban a szempárban még semmi sem tükröződik. A magzatmázzal borított, ráncos csöppség csak ordít és máris jelzi, hogy elégedetlen a világgal. Az eddigi lehető legbensőségesebb fizikai kapcsolat külsődlegessé, egymás számára állandóan működő jelrendszerré alakul. Az anya agyában pedig szavak nélkül is megfogalmazódik, hogy egy biológiai esemény során valami isteni tettet hajtott végre: életet adott, élet és halál ura lett, rövid időre megcsúfolva ezzel a mulandóság-tudatunkat, ami pedig a legnagyobb sértés emberi méltóságunkban.

Szerencsés vagy, ha ma nem talált rád a médiában valamilyen szörnyű tudósítás a világ valamely tájáról: XY megölte gyermekét (gyermekeit), lefagyasztotta, feldarabolta, vízbe fojtotta, stb.

Hajlunk rá, hogy elhiggyük a tételt, miszerint a renaissanceban még nem létezett az anya és a gyermek kulturális koncepciója. Ez csupán a 18. századi vívmány, azaz a romantika terméke, amelyben felértékelődik a tiszta, a jó, a tápláló anya képzete.I gazolást jelenthet erre, hogy Shakespeare-nél még nincs mai értelmezésű anyaság. (Gondoljunk csak Lady Macbethre, akinél epévé válik az anyatej, amely halálos fegyver az utód ellen!) Könnyen elhisszük, hogy Rousseau írt először az anya-gyermek harmonikus szövetségről, hiszen ekkor születtek olyan, ma már a kultúrnépek nyelvében mindenütt megtalálható szavak, mint az anyatej, az anyanyelv, az anyaföld.

Tévedés azonban azt hinni, hogy az érzelmi alapú, bensőséges kapcsolat az életet adó nő és magzata között csak a 18. századtól eredeztethető, bár, ha visszalapozunk az utóbbi kétezer év, a civilizáció annaleseiben, kiderül, hogy ennek a lenyűgöző erejű kötésnek inkább a tragikus oldalát érezték kifejezésre és megörökítésre méltónak. Idézzük föl Euripidész Medeájának tragédiáját, aki azzal bünteti hűtlen férjét, hogy megöli annak hús-vér gyermekét,t ehát egy részt a férfiből. Szörnyű, de racionálisnak tűnő gesztus ez: az asszony eladdig ismeretlen lázadása. Pasolini Medeája – Callas-szal a főszerepben –más úton jár. Medea a természet romboló erejét szimbolizálja egy patriarchális kultúrában, ahol a femme fatale önpusztító erővé válik. A férfiak a háborúban gátlástalanul öldökölnek, a nők békében is képesek erre. Az előbbi teljesen törvényes tett, sőt: hőstett. Az utóbbival még a görögök sem tudtak mit kezdeni.

A jelenség végigvonul az egész kultúrhistórián. Goethe Margitjával a Faustban megfogalmazódik egy érzelmi és szociális szükségállapot. A költőfejedelem pontosan érezte, hogy meg kell menteni az anya-képet. Gretchen felismeri bűnének súlyát, hogy mint anya, illetéktelenül képzelte magát a Teremtő szerepébe, ezért Isten ítélőszéke elé áll és öngyilkos lesz, tehát megbűnhődik. G.Hauptmann művében Rose Bernd elhagyatottságában lesz gyermekgyilkossá..

Morrison regényében, a Beloved (Szeretve) címűben, amely az amerikai polgárháború idején játszódik, az anya megöli gyermekeit, nehogy azok újra rabszolgasorba süllyedjenek. A halál itt is fegyver: ha a gyermekek nem élhetnek szabadon, inkább haljanak meg. Micsoda köldökzsinór ez a társadalomhoz!

Mindössze két emberöltővel ezelőtt egy Magda Goebbels nevű asszony hat gyermekét vitte magával a másvilágra, mert rettegett azok apjának, a náci háborús bűnösnek felelősségre vonásától és porontyai megbélyegzettségétől.

Az anyai szeretet hegyeket képes elmozdítani. Csodálatos, semmi máshoz nem hasonlítható sugárzás ez, valami mélységesen emberi, amelynek nincs párja az élővilágban. Az állatoknál, még a primátusoknál sem létezik az individualizált gyengédség. Csupán a biológiai védőfunkció működik, ami azonban nálunk, a „hominidáknál” időnként és helyenként igencsak fellazul. Mert mire véljük, hogy hadba küldjük a fiainkat, méghozzá hazug jelszavakkal? Pedig a hazáért élni a társadalom érdekei szerint is sokkal jobb és hasznosabb, mint meghalni érte.

Descartes a gyermekben valami ijesztőt vélt felfedezni, de nem vele kezdődően nyert polgárjogot a szülők és a gyermekek természetes idegenné válásának gondolata, ami egész kultúrtörténelmünkben nyomot hagyott. Freud fogalmazta meg a legfélreérthetetlenebbül. Előtte Shakespeare Rómeójának és Júliájának szülei mindent megtesznek, hogy elveszejtsék gyemekeiket. (A nemességnek – nem is csak Európa szerte – azért volt szüksége utódokra, hogy a hatalmi struktúrákat biztosítsa és fenn tudja tartani.)

Az anyaság mai fogalmában nagyon sok szép és kevésbé szép keveredik – az önzetlenségtől és önfeláldozástól a kórházak kapuja elé kitett inkubátorig, sőt, a csecsemőgyilkosságig minden. Az emberi lélek fesztávja végtelen…,

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt kép: illusztráció / anya és gyermeke / Fotó: pxhere.com