Orbán Viktor diplomáciai tevékenységét értékeli a Russia Today elemző publicistája
Miközben Orbán a valós diplomáciát műveli, az EU pánikba esik
Tarik Cyril Amar német történész értékelő elemzése a Russia Today angol nyelvű oldaláról.
Ha egy fenegyerek az egyetlen felnőtt a szobában, akkor valami ott nagyon nincs rendben. A „szoba” az EU – és tágabb értelemben a Nyugat -, a „fenegyerek” pedig Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke. Talán így lehet a legfrappánsabban leírni, hogy miről is szól valójában az a nagy felhajtás, amit a közelmúltban előbb Kijevbe, majd Moszkvába és Pekingbe tett látogatásai okoztak az Európai Unió vezetőinek körében.
Az EU-nak valójában nincs olyan politikája, amely méltó lenne az Európai Unióhoz. Az EU jelenleg nem foglalkozik a legsürgetőbb európai kérdéssel, nevezetesen azzal, hogy hogyan lehet véget vetni az Ukrajnában és Ukrajna körül dúló háborúnak. Amint arra maga Orbán Viktor is helyesen rámutatott a Die Welt című német lapnak adott interjújában, az EU nem tesz mást, mint másolja Amerika „háborús politikáját”. Más szóval Brüsszel, akárcsak Washington, kizárta a diplomáciát és a kompromisszumot a háború befejezése tekintetében. Valóban, ha az USA és az EU valódi diplomáciai tevékenységet folytatott volna, akkor a háborút meg lehetett volna akadályozni, vagy még, 2022 tavaszán véget lehetett volna vetni annak. Lehet, hogy Orbán túl nagy súlyt helyez – és túl nagy jelentőséget tulajdonít egyetlen nyugati vezetőnek -, amikor azt állítja, hogy a nagyszabású háború nem történt volna meg, ha Angela Merkel még mindig hivatalban van Németország kancellárjaként.
Az EU nem létező vagy inkább – valójában – antidiplomáciai hátterével szemben Orbán Viktor ki mert tűnni azzal, hogy a közösségi médiát nagy hatékonysággal felhasználva „békeküldetésnek” nevezte el misszióját, amit erőteljesen hirdetett meg. Ez a közvéleményhez intézett felhívás természetesen még inkább felbőszítette ellenzőit: Nemcsak a kinti „autokratákhoz” mert szólni, hanem a nyugati tömegekhez is. Vesszen a „populizmus”! Pedig ez egy hagyományos és legitim lépés az arra érdemes politikusok körében: Mielőtt a II. világháborúban tökéletesen begyakorolta volna az – akkor még – rádiós tájékoztatás művészetét, nem kisebb vezető, mint az ifjú Charles de Gaulle „A kard élén” című művében felismerte a „”közvélemény befolyásolásának” feltétlen szükségességét”, hiszen „semmi sem megvalósítható” ennek valódi „kihasználása” nélkül.
Pedig nem is Orbán „populizmusa” a fő probléma jelenleg. Az inkább azzal függ össze, hogy saját kezdeményezését olyan dobozba csomagolta, amellyel szemben az EU fősodrának fantáziátlansága, merevsége és nem utolsósorban az USA-nak való teljes alárendeltsége feltűnően egyértelmű. Orbán az EU-ban most „gazemberkedik”, hogy megtegye azt, ami nem csak nyilvánvaló, hanem észszerű és sürgős is: a ködösítés és ellenségeskedés helyett keresi a párbeszéd lehetőségét. Ez bizony nem tetszik az EU-ban.
Ahogyan az sem, hogy a magyar vezető a realizmus híve, míg az EU intézményrendszere az agresszívan erőltetett csoportgondolkodással fenntartott fikciókat részesíti előnyben. Orbánnak nincs ideje azon az ostobaságon gondolkodnia, hogy Oroszország fenyegetést jelent a NATO-n belüli európai államokra. Orbán – helyesen – megállapítja, hogy az orosz politika racionális, és elismeri, hogy Oroszországot nem lehet legyőzni Ukrajnában. Mindez igaz, ugyanakkor mindez egyben tabu is Brüsszelben.
Hogy bűn- és eretnekségi lajstromát teljessé tegye, a magyar miniszterelnöknek van képe emlékeztetni a történelmi eseményekre, példákat megidézva abból. A Newsweek vezércikkében éppen most emlékeztette a NATO-t két alapvető tényre: arra, hogy a szövetséget védelmi célokra alapították ( amiben úgy tűnik most éppen csúnyán elbukott), és arra, hogy az az újkori felfogás, hogy a „világ többi geopolitikai erőközpontjával”, azaz Oroszországgal és Kínával való jövőbeli háborút de facto a NATO elkerülhetetlennek tekinti, ami bizony „önbeteljesítő jóslattá” válhat.
Ha nincs elég tartalom, akkor inkább a formalitásokra, és ha kell, a formaságokra hagyatkozzunk. Az uniós elit Orbán kezdeményezéseire adott válaszainak nagy része ezt az elvet tükrözi. Amint Orbán Moszkvába merészkedett, az EU vezető káderei, mint Josep Borrell, Ursula von der Leyen és Charles Michel alig tudtak megálljt parancsolni a bírálataiknak és figyelmeztetéseiknek, hogy Magyarország vezetője nem az Európai Unió nevében nyilatkozik, még akkor sem, ha éppen hazája tölti be az EU Tanácsának soros elnökségét. Ez igaz, de őszintén szólva teljesen érdektelen. Ami viszont mindenképpen érdekes, az az a kényszeresség, ahogyan ezt az EU vezetői egyfolytában mondogatják.
Mostanra, Orbán Viktor kínai látogatása után, ez a furcsa, szorongó, kissé komikus és ördögűzésszerű rituálé, amellyel a leghalványabb gyanút is igyekeznek eloszlatni, hogy az EU – mintegy véletlenül – diplomáciai akciót hajtott végre, az agresszív kiszorítás szintjére emelkedett Orbán Viktorral szemben. Ez az EU, amely még azt sem merte kimondani, hogy Washington, mint a”szövetségese” az Északi Áramlat felrobbantásával háborús és ökoterrorista cselekményt követett el saját szövetségesei ellen, most olyan – részben névtelen, és ezért harsány – hangokat hallat, amelyek szerint Magyarországot meg kellene büntetni azzal, hogy elveszik tőle az EU soros elnöki tisztségét.
Kínosan aprólékos elemzéseket is láthatunk arról, hogy Orbán útjai miként értelmezhetők úgy, hogy azok ellentmondanak az uniós szerződéseknek. A kulcsgondolat itt az, hogy megvádolhassák azzal, hogy megsérti a „ne játssz az oroszokkal” szabályt, hanem ezen túl megsért olyan kötelezettségeket, amelyek minden tagállamra vonatkoznak az EU közös kül- és biztonságpolitikájában, és szembe megy az „őszinte együttműködés általános elvével”.
És itt végképp az önsorsrontó irónia birodalmába léptünk. Ennek az Orbán – és Magyarország – ellen irányuló kísérletnek a lényege az lenne, hogy mindenkit emlékeztessenek arra, hogy az EU olyan paragrafusokat helyezett el a szerződéseiben, amelyek, ha jól (rosszul) értelmezzük, masszívan korlátozzák a nemzeti szuverenitást, ami a tagállamok külpolitikáját illeti. Bárki, aki elég ostoba ahhoz, hogy ezt a bunkósbotot próbálja használni a politikai dzsúdó egy olyan korábbi mestere és a szuverenitás meggyőződéses híve ellen, mint Orbán Viktor, az akár rögtön földbe is döngölheti önmagát.
De vannak itt szomorúbb ironikus dolgok is. Ami miatt Orbán Viktor dühös rekciót vált ki az uniós elitből, miközben valamire megtanítja őket az a tényleges cselekvési szabadság megőrzéséből adódó mozgástér lehetőségének kihasználása. Nos, ez a cselekvési szabadság nem egyfajta nagy katonai erőállapotból vagy az ország jelentős népességéből ered. Mert nézzük csak! Magyarország hadereje ugyan modern, de továbbra is egy nem egészen 10 millió lakosú ország. Orbán mozgásterének titka inkább a viszonylag gyengék klasszikus eszköze – a nagyobb hatalmak közötti egyensúlyozás azáltal, hogy mindegyikkel együttműködik, de egyiküknek sem adja el magát.
Nehéz mutatvány, de – és itt jön a szomorú irónia – pontosan ezt kellett volna tennie Vlagyimir Zelenszkij ukrán elnöknek is. A semlegesség fenntartása – formálisan, de de facto is – ez lett volna a legjobb esélye Ukrajnának nemcsak a háború elkerülésére, hanem arra is, hogy gazdasági előnyöket szerezzen – ahelyett, hogy tönkretenné – kihívásokkal teli, de nem egyedülálló geopolitikai helyzetéből.
Igaz, hogy Magyarország és Ukrajna nem párhuzamba helyezése nem éppen egy tökéletes példa, de: Magyarország számára a NATO-n és az EU-n belüli függetlenség kihasználásának lehetősége adott volt, amivel Ukrajna nem rendelkezik. De Kijev alapvetően hasonló helyet vívhatott volna ki magának, ha úgymond a másik oldalon: Moszkvához inkább közelít, mint Brüsszelhez és Washingtonhoz, ugyanakkor mégis saját súlyának megfelelően képviseli nézeteit és érdekeit, miközben a Nyugattal is fenntartja a kapcsolatot, ahogyan Magyarország Oroszországgal és Kínával.
Ha valakinek egyébként volt lehetősége egy ilyen stratégia kipróbálására, az pontosan Zelenszkij volt. A Minszk II. egyezmény követése – amely már hivatalba lépésekor is érvényben volt – és a konfliktus befejezése a tömeges eszkaláció előtt kellet volna lennie a legelső lépésének. Az ukrán vezető azonban a sokkal primitívebb és jó előre láthatóan rendkívül kockázatos megközelítést választotta, vagyis odaállt az egyik fél mellé és teljesen kizárta a másikat. Zelenszkijt természetesen bosszantja Orbán, de rossz közelíti meg ezt a kérdést. Ugyanis akiben az ukrán elnök Putyin szövetségesét látja, abban inkább a nemzeti érdekeket szem előtt tartó reális külpolitika tapasztalt gyakorlóját kellene felismernie, akitől inkább tanulnia kellene.
A szerzőről: Tarik Cyril Amar történész és a nemzetközi politika szakértője. Az Oxfordi Egyetemen szerzett BA diplomát modern történelemből, az LSE-n nemzetközi történelemből MSc fokozatot, a Princeton Egyetemen pedig történelemből PhD fokozatot szerzett. Ösztöndíjas volt a Holokauszt Emlékmúzeumban és a Harvard Ukrán Kutatóintézetben, valamint igazgatója volt az ukrajnai Lviv várostörténeti központjának. Eredetileg Németországban született, de élt az Egyesült Királyságban, Ukrajnában, Lengyelországban, az Egyesült Államokban és Törökországban is.
Tarik Cyril Amar honlapjai: https://www.tarikcyrilamar.com/ ; https://tarikcyrilamar.substack.com és Twitteren: @TarikCyrilAmar
Fordította: a Nemzeti InternetFigyelő közössége
Az eredeti írás ITT jelent meg
Figyelem! A fenti hír propagandának minősül, mivel az a mindig nagyon “demokratikus” EU-ban üldözött, betiltott és propagandistának kikiáltott Russia Today értesülései nyomán készült.
Kiemelt képen: Orbán Viktor miniszterelnök a médiával tárgyal 2024. június 27-én Brüsszelben, Belgiumban az Európai Tanács ülésén. © Pier Marco Tacca/Getty Images
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Ez is érdekelheti:
Mementó 2006 emlékmű
