Orbán Éva: VÁNDOR! VIDD HÍRÜL A SPÁRTAIAKNAK… (Kitörés, 1945. február 11.)
„Aki ilyen szépen tud meghalni,
az nem lehet valami szemét ember”
(Vitalij Axejenkó, szovjet tiszt 1945)
Régebben rendszeresen megemlékeztek az 1945. február 11-i Kitörés évfordulója alkalmából a Budapest ostromában elesett katonahősökről. Mindig voltak olyan emlékezők is, akik a hazájukért életüket áldozó hősök emlékére évente hagyományos emléktúrát szerveztek. Végigjárták a via dolorosát, a megpróbáltatások és fájdalmak útját. Azt az útvonalat, melyen 1945-ben, Budapest védői jártak, miután az ostromgyűrűből kitörtek.
Történelmünkben bőven találni hamisításokat, és hazug rágalmakkal vádolt hősöket és hősi tetteket. A történelmet a győztesek és utódaik mindig saját érdeküknek megfelelően hamisítják meg. Napjainkban is. 2022-ben betiltották a köztéri megemlékezést, és az emléktúrát. A BRFK-tól 2023-ban is tiltó határozatot kaptak a kitörésre a Várban emlékezni akarók, bár külföldi és magyar antifák tiltakozhattak.
1945. február 11-én, este 8 óra tájt 79 évvel ezelőtt az 1944. karácsonya óta a Budai-várban rekedt magyar és német alakulatok katonái, hátrahagyva a Várhegy pincéiben sebesült és beteg bajtársaikat, hogy ne kerüljenek szovjet fogságba, megkísérelték a lehetetlent, megpróbáltak rohammal kitörni a Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből. Megpróbáltak eljutni a 30-35 kilométerre lévő német vonalakig, a szovjet ellenőrzés alatt lévő területen. A Kitörésben a két Egyetemi zászlóalj kb. 600 fővel és a Vannay-riadó-zászlóalj úgy 120 fővel vett részt.
A Budapest körüli szovjet gyűrű 1944. karácsonyán bezárult. 1945. január közepén a magyar és német alakulatok, feladták Pestet, majd fokozatosan a Budai várba szorultak vissza. A Hitler által ígért légi utánpótlás pedig akadozott, majd a Vérmező eleste után leállt. Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch tábornok összességében közel 44 ezer katona – nagyjából fele-fele arányban magyar és német katona – felett rendelkeztek. Minden korábbi kitörési engedély-kérelemre elutasító választ kaptak. Budapest 102 napig tartó védelme után lőszer és élelem fogytával elhatározták a kitörést. Berlint 17.50-kor rádióüzenetben értesítették a kitörésről, majd összetörték a rádiót, hogy ne juthasson el hozzájuk a tiltó parancs.
Pfeffer-Wildenbruch tábornok utolsó távirata a következő létszámadatokat rögzíti: „4. Erők: németek 23 900, ebből 9600 sebesült; magyarok 20 000, ebből 2000 sebesült; civilek 80-100 000. 1945. február 11.17.50”
Az 1945. február 11-én este 8 óra tájt a Bécsi kapun keresztül a Várfok és az Ostrom utcán kijövő, tüzérségi támogatással és nehézfegyverekkel nem rendelkező magyar és német csapatokat, és az önkéntes egységeket a kitörést „váró” szovjetek már a Bécsi kapu téren, majd a Széna és Széll Kálmán tereken félelmetes golyózáporral fogadták. Egyértelmű, hogy árulás útján értesültek a kitörés időpontjáról. Az egyenlőtlen küzdelem hamar eldőlt: a fáradt, kiéhezett, lőszerrel alig rendelkező, kitörő magyar és német katonából másnapra csak 600-700 katona érte el a magyar-német vonalakat, és átmenetileg megmenekült.
Illene fejet hajtani a katonai esküjükhöz halálukig ragaszkodó, a hazájuk fővárosát az ellenségtől 102 napig védő magyar katonák és önkéntesek végső erőfeszítése előtt. Becsület és bátorság az, hogy nem adták meg magukat, inkább a végső küzdelmet és a halált választották.
Eléggé köztudott, hogy mit műveltek Magyarországon az akkori szovjet katonák. Hírek voltak arról, hogy mi történik a fogságba esett honvédekkel, a meggyalázott lányokkal és asszonyokkal, hogy mi történik a szabadrablások idején. Tabu téma – csak a neten olvashatunk róla -, hogy a Várhegy pincéiben berendezett hadikórházak sebesültjeinek szenvedését a szovjetek hogyan rövidítették le. A kórházat pedig felgyújtották.
A mohácsi csatával azonos emberveszteség az, ami itt történt. Miért nem érdemel meg, több mint 79 év után sem rehabilitációt, a hivatalos Magyarországtól egy kisvárosnyi hazáját védő magyar honvéd, köztük a fiatalokból álló két Egyetemi Rohamzászlóalj és Vannay fiatal rohamosztagos önkéntesei? Kevesen tudják, hogy Vannay László 1938-ban részt vett Felvidéken a Rongyos gárda létrehozásában, majd Kárpátalján harcolt a magyar területekért. Önkéntes zászlóaljába sok 15-18 éves fiatal harcolt. Vannay maga is meghalt a kitörés során. De itt vesztette életét a 70 éves Prónay Pál is, az egykori Rongyos gárda másik legendás vezetője, Lajtabánság egyik kikiáltója, akinek Sopront köszönhetjük.
Nagyon ideje lenne már államilag felmenteni az elesett honvédeinket a hamisan csengő „fasiszta” jelző súlya alól. Elvégre ma már minden tisztességes hazája érdekeit szolgáló magyar emberre is ezt alkalmazzák a liberálisok.
Budapest 1944-45-ös ostromával kapcsolatban ma is megoszlanak a vélemények. Van, aki még ma is, hazánk megszállását felszabadulásnak tartja, és az ostromgyűrűbe szorult 44.000 magyar és német katonát fasiszta gyilkosoknak. A szocialista Magyarországon ezt tanították, ez tananyag volt.
Felhívnám a figyelmet a megszálló Vörös Hadsereg, egy tisztjének a véleményére.
Vitalij Axejenkó, a Vörös Hadsereg főhadnagya így látta Budapest védőit*, mikor közvetlenül az ostrom után 79 évvel ezelőtt felment a Citadellára.
„Amikor én odaértem, már csak a halottak voltak ott. (…) Én is körülnéztem, és amit láttam, az megdöbbentett. A tisztek, az altisztek, de még a katonák legnagyobb része is valósággal ki volt öltözve: láthatóan mind a legjobb holmiját vette fel. (…) Ott dolgozott egy régi ismerősöm, Dobov alhadnagy a temetőosztagtól. Az mesélte nekem, hogy csaknem minden halott tisztet hanyatt fekve találtak meg, ami azt jelenti, hogy állva haltak meg. Dubov gyűlöli a németeket – a családja még ’41-ben eltűnt – és semmiképp nem hazudna, vagy akár csak lódítana az érdekükben. Ha ő azt mondja, akkor elhiszem. De a dolog roppant elgondolkodtató: (…) akárhonnan nézzük is, igen szépen haltak meg. Aki ilyen szépen tud meghalni, az nem lehet valami szemét ember.” –
Ez egy a hazánkat megszálló, szovjet tiszt véleménye volt!
* Gasparovich László: A rettegés ötven napja. Budapest ostroma és a kitörési kísérlet. Debrecen, 1999. 260.p.
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Mementó 2006 emlékmű
