Magyarország veszélybe kerülhet, a háború átterjedhet hazánkra
Közvetlen tárgyalásra került sor az orosz és az ukrán fél között Isztambulban. A megbeszélések még folytatódnak, a téma egy átfogó tűzszünet létrehozása. Magyarország számára feltétlenül jó lenne egy ilyen megállapodás, amelyet majd egy békeszerződés követne. Ugyanakkor világossá kell tenni, hogy bármilyen furcsán is hangzik, de éppen a fegyvernyugvás okozna hazánknak problémát, mert az biztos, hogy az ukrán neonácik nem nyugodnának bele Ukrajna vereségébe.
Egy tűzszüneti megállapodás Magyarország érdekeit szolgálná. E nyilvánvaló megállapítás után, azonban azt is „terítékre” kell venni, hogy bármilyen tűzszünet, vagy békét szolgáló megállapodás, egyúttal komoly veszélyt is hordoz magában hazánk számára. Nem vitás, ellentmondásos a helyzet, mert egyfelől Magyarország következetesen kiáll a fegyvernyugvásért, másfelől viszont tisztába kell lenni azzal, hogy ez nem kívánt súlyos körülményeket is hozhat hazánkra.
Gondoljunk csak bele, milyen közhangulat keletkezne Ukrajnában azok után, hogy a fegyverek elhallgatnának, de Oroszország nem adja vissza – ezt biztosra lehet venni – az általa elfoglalt öt keleti régiót és a már korábban egy puskalövés nélkül megszerzett Krím-félszigetet.
Mindez Ukrajna területének húsz százalékát jelenti. Nincs az a fegyvernyugvási megállapodás, amely ezek után ne a vereség üzenetét küldené az ukrán társadalomnak. Az ukrán lakosság már e nélkül is elég frusztrált az elszenvedett emberveszteség, a nélkülözés, a kényszersorozás, az ellenzéki pártok és média felszámolása, és sok minden más miatt is.
Mivel szembesül az az ukrán katona, aki ilyen körülmények között tér haza a frontról? Miben bízhat? Lesznek persze naivak, akik úgy gondolják, hogy a nyugati újjáépítési tervek majd segítenek rajta, de ki kell majd ábrándulnia, amikor azt látja: ezek az elképzelések csak a befektetők javát szolgálják. Arra is hamar rá kell jönnie, hogy azt a keveset is elvesztette, amit még a háború előtt magáénak tudhatott, például a munkahelyét, amit lebombáztak. Egyik traumát követi a másik.
Mind e közben dübörögni fog az állami propaganda gépezet: a háborút Magyarország miatt vesztettük el, amely nem segített minket és nem adott fegyvert, lőszert, akadályozta Ukrajna NATO- és EU tagfelvételét.
Mi maradt az egykori ukrán katonának? Csak a fegyvere. És akkor már csak egy lépés, hogy a magyar határ közelében olyan incidensekre kerüljön sor, amelyek komoly kihívást jelentenek hazánk számára.
Mielőtt ezt az eszmefuttatást tovább folytatnánk, vigasztalásul meg kell jegyeznünk, hogy az ilyen jellegű válságkezelésben van már Magyarországnak tapasztalata. A délszláv háborúk idején, az 90-es évek elején, az egymásnak feszülő szerb(akkor még jugoszláv) és horvát erők nem egyszer Magyarország déli részén, lánctalpas harci járművekkel is, átlépték az államhatárt, hogy a másik hátába kerüljenek, vagy lerövidítsék a frontra vezető utat. Arról már nem is beszélve, hogy magyar területen biztonságosabban érezték magukat.
Ez az eljárás magában hordozta a délszláv háborúk eszkalációját, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy 1991. október 27-én este kilenc óra magasságában egy MÍG-21-es vadászbombázó, emberi élet kioltására alkalmas két kazettás bombát dobott le Barcsra, szerencsére a városközponttól távol. Személyi sérülés nem történt, de az anyagi kár jelentős volt.
A támadást követő magyar vizsgálat megállapította, hogy nem lehet szó véletlenről, hiszen kiváló látási viszonyok uralkodtak abban az időben, de az okokra, a jugoszláv fél makacs ellenállása miatt nem derült fény.
Tegyük mindehhez hozzá, hogy a magyar diplomácia, a vajdasági magyarok érdekében, kerülte a konfliktust az akkori Jugoszláviával, de a budapesti erőfeszítéseket beárnyékolta, hogy Barcs bombázást megelőzően titokban 36 ezer géppisztolyt adott át a horvátoknak. Súlyosbította a helyzetet, hogy a belgrádi diplomácia azt akarta elhitetni a külvilággal és saját lakosságával, hogy Jugoszlávia szétverésében Magyarország ismételten – utalva a Magyar Királyi Honvédség 1941-es délvidéki bevonulására – részt vesz. A vád teljesen abszurd.
Visszatérve az eredeti gondolatunkhoz megállapítható, hogy Ukrajnával kapcsolatban is hasonló, a körülményeket messze elferdítő lépésekkel kell számolni. Kijevnek bűnbakot kell majd keresni a vereség okára.
Amivel reálisan számolni kell, hogy a frusztrált, „már minden mindegy”, „nincs mit veszíteni” gondolkodásmód hamar gyökeret fog ereszteni az első világháború óta itt „ragadt” nacionalista ideológiával átitatott emberi agyakba.
Az ukrán nacionalizmusnak több mint egy évszázados hagyománya van és e történelmileg talán rövid idő alatt számos embertelen, a háborús bűncselekményeket többszörösen is kimerítő népirtásnak adott ideológiai hátteret.
Az első világháború után gyors egymás után alakultak meg az ukrán nacionalista szervezetek, az akkor Lengyelországhoz tartozó mai Nyugat-Ukrajnában. Létrejött az Ukrán Katonai Szervezet (UVO), ami egy közönséges terrorista alakulat volt. Majd ezt követte az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) és több kisebb helyi organizáció is „színesítette” az ukrán szélsőségesek palettáját.
Miután 1941-ben a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót a nacionalisták az Ukrán Nemzeti Bizottság ernyője alatt egyesítették erőiket és aktívan támogatták a megszállókat, nagyon gyorsan felállítottak az Ukrán Felkelő Hadsereget(UPA), amely 100 ezer főből állt.
Ettől kezdve elszabadult a pokol. Az UPA szabályos népirtásba kezdett. Az akkor még Lengyelországhoz tartozó Volhíniában és környékén lévő 150 községben, 1943 júliusában az UPA emberei, legalább 150 ezer, más források szerint 200 ezer fegyvertele polgári személyt a legkegyetlenebb módon lemészároltak. Idézzük Mateusz Morawiecki volt lengyel miniszterelnök szavait: A lengyel lakosokat baltával, vasvillával, fűrésszel, kapával gyilkolták, másokat elevenen égettek meg, ez olyan elképzelhetetlen kegyetlenség volt, amelyet különleges elnevezés illet, mégpedig a genocidium atrox, vagyis borzalmas népirtás.
Az UPA emberi ugyanígy gyilkolták az oroszokat, zsidókat, ruszinokat és mindenki mást, aki nem ukrán volt.
A történelmi visszaemlékezés nem öncélú, mert az akkori nacionalizmus és gyűlölet Ukrajnában tovább él. Például az Azov eredben, amelyet Kijev a hadseregbe integrált. De más katonai egységekben is nyíltan hangoztatják a náci eszméket. És ebben rejlik a Magyarországra leselkedő veszély. Mert a második világháború után az UPA még másfél évtizedig – nem tévedés – aktív partizán harcot folytatott a szovjet hatalom ellen.
Ha figyelembe vesszük, hogy a sztálini rendszer milyen szervezett volt és milyen hatalmas rendvédelmi erőkkel rendelkezett, amelyek hosszú éveken keresztül nem bírták felszámolni az illegalitásban harcoló UPA erőket, akkor van okunk aggódni.
Tegyünk hozzá, a Sztálin követő szovjet vezető Hruscsov sem utasította el az erőszakot, a második világháború alatt politikai komisszárként is szolgált, ő adott parancsot a katyni mészárlásra, amikor legalább 25 ezer lengyel értelmiségit és katonatisztet gyilkolt meg a szovjet hadsereg.
Hozzá kell tenni, hogy közvetlenül a második világháború lezárása után, az UPA éppen a magyar határ közelében hajtott végre jelentős akciót.
Ezzel mi még jól jártunk, mert történetesen a Csehszlovákiának 1947-ig kellett küzdeni az ukrán nacionalistákkal, hogy kiszorítsák őket az országból. Ne higgyük, hogy az ukrajnai háború lezárása után megnyugszanak a kedélyek és az ukrán nacionalizmus kámforként tűnik el. Ennek alátámasztására álljon itt egy 2019-es hírügynökségi jelentés – tehát még a háború előttről –, amely szerint Kijevben tízezrek követelték a Donbaszban folyó harcok folytatását, a „Nem, a kapitulációra” jelmondattal.
A Szovjetunióban az UPA csak 1960-ban adta fel a harcot, azok után, hogy az ukrán nacionalisták vezetőjét, Sztepan Banderát – akit ma is nemzeti hősként tisztelnek Ukrajnában, közpénzből szobrot emelnek neki, megünneplik születésnapját – egy évvel korábban, müncheni száműzetésében egy szovjet titkos ügynök meggyilkolta.
Mármost, ha Ukrajna vereséget szenved, a náci eszmék feltehetően ismét még nagyobb erőre kapnak és ismerve a partizán harcmodoruk múltját, ez jelenti Magyarországra a legfőbb veszélyt.
G. Fehér Péter – Magyar Hírlap
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Mementó 2006 emlékmű
