Lipusz Zsolt: Lámpavas
Magyarország a nyolcéves szocialista-szabaddemokrata rémkorszak után normális ember számára élhetetlen és lakhatatlan provinciává züllött. A magyarság csaknem 90 %-a nyomorult páriaként tengeti mindennapjait, „s nem lelé honját a hazában”. Vegetál és retteg a holnaptól. Ha még van állása, akkor azért, ha már nincs, úgy azért.
A tisztességes, értékteremtő állampolgárok közösségére nézve mindenképpen helytálló ez a megállapítás. Az ide tartozók emberhez méltó életszínvonalat nem tudnak maguknak és szeretteiknek biztosítani, úsznak az adósságban, s dolgoznak azért, hogy a szörnyállam, no meg holmi financiális, parazita guruk elszedjék tőlük nyomorult keresményük egészét. Ma hazánk a bűnözők és élősködő férgek Kánaánja és földi paradicsoma. Hogy tisztelt olvasóinkat ne hagyjuk kétségek között gyötrődni, e szociológiailag nehezen interpretálható szimbolikus kifejezéseken egyfelől az uzsorás harácstőkét, a politikai vezetőréteget, másfelől a naplopó és purdénemzésre specializálódott cigányságot értjük. (A kollektív megbélyegzés és az általánosító kinyilatkoztatás vádjának deklarálása és stigmatizációs bélyegként való ránk sütése előtt közöljük, hogy azon kevesekkel – tartozzanak akár az előbbi, akár az utóbbi társadalmi csoporthoz –, akik normális életvitelűek, produktív, értékteremtő tevékenységet folytatnak, a világon semmi bajunk nincsen).
Csakhogy az sajnálatos szociológiai tény, hogy ma Magyarországon az ember a normális napi létfenntartáshoz igényelt anyagi szükségleteit (lakás, autó, utazás, szórakozás, kultúra, gyermekeik iskoláztatása, kirándulás, sport stb.) kizárólag bűnözés, illetve a hatályos törvények kijátszása révén tudja kielégíteni, s aki becsületesen dolgozik, az nem ér rá pénzt keresni. Lehet hipokrita, szemforgató módon ezen a kijelentésen megbotránkozni, s e sorok szerzőjét a pokol fenekére kívánni, attól ez még tragikus tény. Miként a francia realista regényíró, Stendhal a Vörös és fekete című regényében fogalmazott: ha egy társadalom, illetve annak prominensei felette rútnak látják magukat a tükörben, alkalmasint nem a tükör a hibás érte, s nem azt kell összetörni, hanem a lehetetlen társadalmi viszonyokat és szerepeket kell megváltoztatni, emberivé formálni.
Sokan remélték – szerénységem nem tartozott ezen optimisták körébe, ugyanis már semmi jót nem várt e hazában egyetlen politikai erőtől sem, hiszen csak a korlátlan, ostoba egoizmust, illetve banális kisstílűséget, valamint szervilizmust látta és látja valamennyi közéleti faktorban –, hogy a tavalyi választások után új időszámítás kezdődik Magyarország történetében. Sajnos, nem így történt. Ady után, szabadon: maradt a régiben a bús, magyar élet… A magyar családok legalapvetőbb létfenntartási és egzisztenciális problémái nem hogy enyhültek volna, vagy legalább ne romlottak volna tovább, ellenkezőleg: a krízis tovább mélyült. A teljesen eladósodott, fizetésképtelen, a leviatán állam és a magánszektor bankjai és közszolgáltatói által totálisan kifosztott helóták előtt még csak a megmaradás halovány reménysugara sem csillant fel. Az új kormányzatnak ideje lenne végre már felismernie, miszerint a magyar társadalom e téren érintettjeinek túlnyomó többsége nem azért jutott fizetésképtelen helyzetbe, mert csaló gazember, hanem pontosan fordítva igaz ez a tétel: csaló gazemberek kergették őket kilátástalan, megoldhatatlan pénzügyi és egzisztenciális helyzetbe. Kezdődött a történet a magyar történelem egyik legkártékonyabb, hazaáruló kormányának, az Antall-kabinetnek a tevékenységével, amely megvetette a „rendszerváltoztatás” fundamentumát, s kijelölte a jövőbeli követendő, neoliberális gazdaságpolitikai-pénzügyi csapásirány főútvonalát: földig rombolni a nemzeti ipart és mezőgazdaságot, megszüntetni a védővámokat, s minden nemzetstratégiai ágazatot és szektort átjátszani a külföldi rablóprivatizátorok, illetve hazai csatlósaik Shylock-karmai közé. Ami ezután következett, már csak ráadás volt négy tételben.
Jelenlegi viszonyainkat tekintve pedig több mint vérlázító aljasság, hogy miközben a kormányzat áldozatokat, lemondást vár az élet minden területén az alattvalóktól, ő maga, s az egész politikai osztály még csak nem is korlátozza hedonizmusát, sőt közpénzekből újabb és újabb luxuskiadásait finanszírozza. Egyetlen példaként vegyük a Fidesz-frakcióvezető esetét. Neki pártja 30 milliós luxuskocsit bérel a válság kellős közepén, mert úgymond Lázárnak „munkái elvégzéséhez gyors és megbízható autóra van szüksége”. Erre mondják amúgy póriasan: nem semmi. (Csak mellékes körülményként: ha a frakcióvezető úrnak efféle gépjárműre van igénye, javallott olyat keresni, amelynek alvázszáma „J”- vel kezdődik, hiszen még a német autóklub, az ADAC megbízhatósági top-listájának első tíz helyén is évről évre 5-6 japán márka szerepel). S csak egyetlen történelmi példázat arra, hogy mi különböztette meg a Horthy-korszak elitjét a mai pszeudoelittől. A mostanihoz hasonló jellegű 1929-33-as gazdasági világválság idején gróf Károlyi Gyula kormányfő megvonta a miniszterek szolgálati autóhasználati jogát és csökkentette fizetésüket az államtitkárokéval és a kiemelten magas javadalmazású állami tisztségviselőkével egyetemben. Hiába, úrnak születni kell…
Kérdés, hogy a mostani arab 1848 mintájára mikor érkezik el az új magyar 1956. Hiszen a mai „elit”, valamint az összes létező morális és jogi norma fölött álló bankokrácia esztelen ámokfutása egy bizonyos határon könnyen társadalmi robbanást idézhet immár elő. S a mindenéből kifosztott, megalázott, tönkretett, veszíteni valóval nem bíró embertömeg bízvást ribilliót robbanthat ki. S akkor a bűnöző politikusok, harácstőkések, bankárok, a követeléskezelő-behajtó cégek féreggurui végre oda kerülhetnek, ahová egyébként társadalmi károkozó tevékenységüket és haszontalanságukat, parazitizmusukat tekintve valók: a lámpavasra. Volt már rá nem egy példa a történelem során. Nem lenne kár egyikükért sem. Elvégre egy nemzet létezése mégis fontosabb az övékénél.
Lipusz Zsolt
Nemzeti InternetFigyelő
Mementó 2006 emlékmű
Kedves Lipusz Zsolti! A végén feltett kérdésedre válaszolnék. Szerintem, csak akkor megy tüntetni a balga magyar az utcára és marad ott, amikor már úgy is az utcán él, mivel elvesztette otthonát, kirakták a bankok őket az utcára. Sajnos nincs olyan erő, aki érdemlegesen tiltakozna a minket ért sérelmek miatt, általános sztrájkot hirdetne és szervezné az ellenállást. A Jobbiktól ne várjon senki ilyet egyenlőre, erre még nem kapták meg az engedélyt Orbánéktól…..
Kedves Zsolt! Kicsit morbid a felvetés de sajnos igaz. Okostojás hozzászólása is találó. Mikor jön el ez az idő? Minden jel arra mutat, hogy sajnos nemsokára. Csak egy kicsit számolni kell. Hány ember dolgozik és mennyit kell eltartania? Ez min. 15 max. 25 éven belül bekövetkezik kb. +- 5 év. Bár ne lenne igazam. Szépen bontakozik a Tocqueville effektus is. Kevés az esély arra, hogy a hatalom is észhez tér és mérsékli önmagát.
Jaj, nem lesz itt forradalom, hiszen oda a honvédség.
Itt nem lesz társadalmi robbanás. Ha alkalmas lett volna erre a lebutított társadalom, akkor 2006-ban, egy óra alatt bútorostul, mindenestől ki lehetett volna pakolni a Parlamentet és a Fehér-házat. De nem volt egység és összetartás. Nem volt kétmillió ember, nem volt paraszt a traktorával, vagy a kombájnnal, és nem volt értelmiségi, aki összefogta volna a tömeget. Mint ahogy a történelem során soha nem volt és nem is lesz. A magyar akkor jó nép, ha van kinek engedelmeskednie – mondta 550 éve Zrínyi Miklós, a költő. És nagyon igaza volt. A magyar nemzet innen soha nem fog többé felállni – sajnos. Vége! Majd az Észak-Afrikából ideérkező menekültek és a cigányok gyapotszedője lesz a magyar, korbáccsal álló négerek és cigányok felügyelete alatt. De hiába mondaná bárki ezt az utca emberének, a társadalomnak, a társadalom szellemi nyomoronc. Lehet követ vetni rám, de az teszi jól, aki innen minél messzebbre megy. Erdélyt lehetne például megmenteni, ha innen odaköltözne a fél ország…
Stoffan Ur!
…”és nem volt értelmiségi, aki összefogta volna a tömeget”,On ertelmisegi,…hat rajta,alljon neki!
Mutasson JO PELDAT.
Udvozlettel:a hosszunevu
Kedves Stoffán György! Az ön meglátásaival itt nagyjából egyetértek. Azonban szokásához híven, Ön ismét valami egtelen baromsággal tette magát követhetetlenné.
„Erdélyt lehetne például megmenteni, ha innen odaköltözne a fél ország…”
Tudtommal ott több cigány él, mint idehaza és a sokmilliós román bozgorokról már ne is beszéljünk. Itthon könnyebb dolgunk lenne elbánni az ország lakosságának 10%-át kitevő deviáns kisebbségekkel, mint Erdélyben kisebbségben harcolni a többséggel, még ha az országunk fele át is költözne. Ha már a nagy baromságok és frázisoknál tartunk, akkor hagy idézzem Szegedi Csanád egyik jó kis mondást, ami nekem jobban tetszik.
„Fegyverezzük fel a cigányokat és küldjük őket Erdélyt visszafoglalni. Ha sikerül, miénk Erdély. Ha nem sikerül, akkor miénk Magyarország!”
Nagyon jó az írás, no és találó is! Az országot járva, tapasztalom az elégedetlenséget a kilátástalanságot, és az elkeseredést. Sajna ezen a szinten meg is rekedtünk. Utálkoznak síránkoznak az emberek, de hiteles vezető nélkűl egyhelyben topogás van.