Levédia krónikása: „Ön háborúpárti?”
Mottó – egy Oroszországban, Oroszországért harcoló hazánkfia megfogalmazásában:
Nem, nem vagyunk háborúpártiak. Békepártiak vagyunk. Háborúpártiak azok, akik saját nemzetük fiait küldik naponta a mészárszékre, miközben önmaguk éppen ebből a háborúból tömik ki mind jobban zsebeiket és azok, akik mindehhez fegyvereket és dollármilliárdokat adnak.
Új ismerősöket próbálok keresni a Facebookon. Olyanokat, akikről úgy vélem: bizonyos fő kérdésekben majd egyet fogunk tudni érteni.
Találomra választottam egy új ismerőst. Hogy ne áruljak zsákbamacskát, rögtön leszögeztem: a mostani UKRÁN-OROSZ háborúban (a meghatározásban első helyen áll az, akit én az agresszornak, a háború kirobbantójának tartok): én szívvel-lélekkel az oroszok pártján állok.
Új ismerősöm aggódva szögezte nekem a kérdést: “Ön háborúpárti?”
Semmiképpen sem! Háborúpárti akkor lennék, ha egyetértenék a jenkik, a Nyugat Oroszország ellen vívott háborújával, támogatnám azt.
Támogatnám azt, hogy „Európa” e kollektív háborújának céljaira, céljából hozzanak létre egy un. „európai hadsereget”. Azért, hogy ez a hadsereg mindig föl legyen töltve, AZ EU MINDEN TAGÁLLAMÁBAN VEZESSÉK BE ÚJRA AZ ÁLTALÁNOS HADKÖTELEZETTSÉGET.
Magyarán: MAGYAR FIATALOKAT IS BE LEHETNE SOROZNI ebbe a közös hadseregbe. Amelynek katonái – BRÜSSZEL (értsd: Amerika) PARANCSÁRA BÁRHOVA HÁBORÚBA INDULHATNÁNAK. (Esetünkben Ukrajnába, Oroszország ellen).
Ennek az életveszélyes helyzetnek csak az vethet véget, ha OROSZORSZÁG TÁRGYALÓASZTALHOZ TUDJA MAJD KÉNYSZERÍTENI A NYUGATOT. Ez viszont csak Oroszország harctéri győzelmével lehetséges. Ezért állok én szívvel-lélekkel Oroszország pártján ebben a háborúban. Meggyőződésem: Oroszországot pártolva én a béke pártján állok. Vagy, más szóval: én, aki a béke pártján állok, Oroszországot pártolom.
Ez egyáltalán nem mond ellent annak, hogy AZONNALI FEGYVERSZÜNETRE VAN SZÜKSÉG. DE HOGY LESZ-E FEGYVERSZÜNET, AZ kizárólag UKRAJNA ÉS NYUGATI MENTORAINAK BELÁTÁSÁN MÚLIK. Ám ha ők ezt az istennek sem hajlandók belátni, AKKOR RÁ KELL ŐKET ERRE SZORÍTANI. Ahogy a kismacskát is úgy szoktatják rá a számára létfontosságú tejivásra, hogy BELEVERIK AZ ORRÁT.
Putyin elnök nemrégiben emlékeztetett rá: amikor Oroszország feltételeket szab a fegyverszüneti tárgyalások megkezdéséül, e feltételek között egy olyan sincs, amiben a 2022 márciusi isztambuli fegyverszüneti tárgyalások idején már meg ne állapodtak volna az ukránokkal. És amit az aláírásukkal szentesítettek is. (Még ha némely cinikus vélemények szerint is – ezt követelni: irreális)
Oroszország most is csak azt követeli, hogy Ukrajna vonja ki csapatait abból a négy megyéből, amelyek népe arra az Oroszországhoz történő visszatérésre szavazott, amely Oroszországtól 1922-ben – a megkérdezésük nélkül, akaratuk ellenére kiszakították őket és átcsatolták egy számukra ismeretlen, újonnan létrehozott, “Ukrajna” nevű államhoz, amely évszázadokig “Kis-Oroszország” néven volt ismert. (Ennek kedvéért, hatalmi szóval, felszámolták az Orosz Föderáció keretein belül, 1918 és 1922 között létezett Krivoj-Rog – Donyecki Köztársaságot. (Ennek fekete-kék-piros trikolórja ma a Donyecki Népköztársaság lobogója; az oroszok lakta Krivoj-Rog iparváros pedig Zelenszkij szülővárosa.)
Itt mindjárt hozzá is tenném: miközben a Krím népe a védelmére indokoltan odaküldött orosz különleges alakulatok oltalma alatt szavazott (2014. március) ?
… és Bucsában:
2022 közepére Bucsában és környékén mintegy másfél ezer kivégzett ember holttestére találtak rá, tömegsírokban. (Mint utóbb kiderült: odahordták a környező településeken hasonló okból kivégzettek tetemeit is.)
Ezt a rémtettet használta föl aztán Boris Johnson brit miniszterelnök, hogy – tüstént Kijevben teremvén – nyomatékosan eltanácsolja az ukrán vezetést az Isztambulban elért fegyverszüneti megállapodás aláírásától.
Félve kérdezem meg ezek után: annyira elítélendő-e, hogy – értesülve a Donbassz elleni nagy ukrán offenzíva tervéről – Oroszország katonai beavatkozással vette elejét a készülő népirtásnak? Nincs-e benne a magyar alkotmányban is, hogy hazánk elkötelezte magát határon túli honfitársaink védelmére?
És egyáltalán: próbáljon meg bárki, akár egyetlen olyan példát is felhozni nekem, amikor orosz csapatok – tervszerűen, előre megfontoltan, mindenféle katonai szükségszerűség nélkül, még arra is gondosan ügyelve, hogy az emberéletekben, az anyagi javakban okozott kár minél nagyobb legyen – hasonló szörnyűségeket követtek volna el az ukrán polgári lakosság ellen. Például mint legutóbb: amikor egy amerikai drón vezette rá az ukránok által kilőtt amerikai rakétát a szevasztopoli tengerparton gyanútlanul strandoló emberekre. (És még ők vannak felháborodva azon, amikor az oroszok, a nemzetközi légtérben, lelövik az ilyen drónjaikat!)
“Az amerikai állampolgárok védelme…”: Mindannyian tudjuk, hogy Amerika bármikor kész – a világ túlsó végén is, akár fegyverrel is – beavatkozni állampolgárainak védelmében. Hány olyan fegyveres akcióról tudunk, amikor “állampolgárai védelmének” ürügyén Amerika fegyveres beavatkozással döntött meg neki nem tetsző – illetve tartott hatalmon számára baráti – rendszereket! Elég, ha a Karib-tenger túlsó végén lévő – merőben békés, így védtelen – Grenada esetére gondolunk. E parányi üdülőszigetet 1979-ben rohanták le, “az amerikai állampolgárok védelmében”. Csak azért, mert előzőleg a sziget népe, demokratikus választásokon, egy Amerikának nem tetsző kormányt juttatott hatalomra.
Amerika tehát a világ túlsó végén is beavatkozhat “állampolgárainak védelmében”. Oroszország viszont – közvetlenül a határai mentén, egykori, de időközben a szomszédjának ajándékozott – területeken sem. Ahol pedig már jóval a 2014-es fordulat előtt is az a mondóka járta, hogy “A Krím / a Donbassz VAGY UKRÁN LESZ, VAGY NÉPTELEN” Az általa elkövetett súlyos gazdasági bűntett miatt börtönviselt Julija Timosenko egykori miniszterelnök asszony pedig atombombával lövetett volna az ukrajnai oroszok közé. A lvovi egyetem ukrán nyelv szakos oktatja, egyben mesekönyvek írója, a hírhedten szélsőséges Irina Farion pediglen így uszított “(…) a megszállókat pedig agyonlövik (…)” A hozzá hasonlók felfogása szerint Ukrajna oroszai megszállók, terroristák.
Ez hát a ruszofób, tehát rasszista – kettős mérce.
Itt még érdemes megemlíteni, hogy a hírhedt “dekommunizáció” (“kommunista-mentesítés”) jegyében Ukrajnából száműztek mindent, ami a “szovjet-kommunista” kor öröksége. Joggal gondolhatnánk, hogy ebbe akkor beletartoznak mindazon területek is, amiket a Szovjetunió idején kaptak. Netán visszafizetnék mindazon pénzeket, amiket a Szovjetunió költségvetéséből Ukrajnát elmaradott agrárvidékből fejlett ipari-agrár országgá, az egyik leginkább jómódú szovjetköztársasággá fejlesztették.
Ukrajna lemondhatna, például, az ENSZ alapító tagjának címéről. Most 79 éve, 1945. június 24-én, (Szovjet-) Ukrajna is ott volt az Egyesült Nemzetek Szervezetét létrehozó San Francisco-i konferencián. Elfogadta, aláírta annak Alapokmányát. Ami, sok egyéb mellett kinyilvánította a népek önrendelkezési jogát, valamint azt a jogot, hogy a megtámadott fél védekezzen, illetve ehhez egy másik ország segítségét kérje.
Ha Kijev úgy gondolja, hogy – Szovjet-Ukrajna jogutódjaként – joga van ott terpeszkedni (ahelyett, hogy ekként kilépne, és immár a független Ukrajnaként [“nezalizsna ta szamosztyijna Ukrajina”] újra beadná felvételi kérelmét – akkor el kell hogy gondolkodjunk: milyen alapon fondorkodik azon (egyes nyugati mentoraival egyetemben), hogy azt az országot, amelynek köszönheti alapító tagi státuszát – Oroszországot – nemcsak hogy a Biztonsági Tanács állandó tagságától fosztaná meg, de még az ENSZ-ből is kizáratná (mert még ez is szóba került!)
1966-ban egyazon napon fogadta el az ENSZ Közgyűlése az emberi jogokról szóló két nemzetközi alapegyezményt: a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányát, illetve a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Egyezségokmányát. E két okmány egybehangzó, legelső cikkelye a népek önrendelkezési jogáról, továbbá arról a jogáról szól, hogy szabadon megválasszák fejlődési útjukat.
(De már az 1948. december 10-én elfogadott, Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata is tartalmazza mind a népek önrendelkezési jogáról, mind pedig a népeknek azon jogáról szóló kitételt, hogy maguk válasszák meg fejlődésük útját.)
Feltűnt-e valakinek is az idők folyamán, hogy a Helsinki Záróokmány emlegetésekor mindig csak a “harmadik kosárról” (polgári és politikai jogok) esik szó. Az első kettőről soha. Vagy tud-e valaki olyan példáról, hogy akár egyetlen egyetlen országot valaha is elszámoltattak volna lakossága gazdasági, szociális és kulturális jogainak helyzetéről? (Ahogy teszik azt, rendszeresen, a “harmadik kosár” kérdéskörével kapcsolatban.)
Vagy. Régen volt ifjú koromban is megütköztem azon, hogy a Nyugat csak az egyéni jogokkal foglalkozik, de tudni sem akar kollektív jogokról, azok létezéséről.
És ehhez jön akkor a kettős mérce. Amivel kapcsolatban Marija Zaharova, az orosz külügyminisztérium éles eszű, szókimondó, csípős nyelvű szóvivő asszonya találóan jegyezte meg: a ruszofóbia a rasszizmus megnyilvánulása, annak egyik válfaja. (És valóban: miközben Brüsszelben, Magyarországgal kapcsolatban, a szexuális kisebbség jogaiért aggódnak, Észtország, a Baltikum államai minden további nélkül lehetnek a hajdani dél-afrikai apartheim rezsim jelenkori reinkarnációi Európa északkeleti szegletében.
Hogy’ pártolhatnék én egy olyan háborút, amit EZEKÉRT, ezek oldalán kellene vívnunk egy nekünk immár évtizedek óta mit sem vétő, irántunk – “szövetségeseinkkel” ellentétben – jóindulattal lévő ország ellen?!
Kiemelt kép: Dnyipro városa melletti katonai temető / Fotó: NYT
Kapcsolódó cikkek:
Mementó 2006 emlékmű
