Kónya-Hamar Sándor: METAFORA-MÁGLYA
( A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium épületállományának felújítására, és közeledő 400 éves jubileumára)
Alma Materünk épületállományának és belterületeinek felújítását, tehát a jövőre való felkészítését szeretném én is megköszönni. Nemcsak immár 5O éve végzett véndiákként, a politikából visszatérített, tollát, agyát és nyelvét forgató közéleti emberként, de Székelykocsárd nevében is. Annak a még mindig magyarnak tudott helységnek szülötteként, ahol 1662. októberében, II. Apafi Mihály indítványára, fejedelmi tanács és az erdélyi rendek országgyűlése határozta el, az 1622-ben alapított Gyulafehérvári Bethlen Gábor Kollégiumnak, Nagyenyedre való átköltöztetését. És századok igazolták és igazolják e döntés helyességét.
I.
Mert az a Bethlen Gábor-i gondolat, hogy egy emberi, egy nemzeti közösség az iskolái révén emelkedhet fel, válhat szellemileg naggyá és erőssé, már nem bizonyulhat illúziónak, hiszen a nagyenyedi Kollégium élő példája is azt bizonyítja – immáron lassan 400-ik éve -, hogy az említett gondolat mellett bizony érdemes kitartani.
Hol van hát a Bethlen Gábor-i lehetőség, melyre politizálva manapság annyiszor hivatkozunk? Itt e kollégiumi falak között az Őrhegy tövében, ahol nemcsak a mondabeli csodaszarvas csontvázát és erdélyi honfoglalásunk nyomait keressük mindegyre, de bárhol, ahol önmagunkat és szellemi nagyhatalmunkat is kutatjuk. Hiszen mit kaphattunk Bethlen Gábor, a történelmi felelősségetika apostola által alapított intézménytől? Mit kaphattunk hamubasült pogácsaként mi, mindenkori nagyenyedi diákok? Lelki azonosságot kultúrával, hittel és eszmerendszerrel, a Bethlen Gábor-i értelemben, persze. És annak lángja-fénye költözött szemünkbe, hogy a világ bármelyik utcasarkán is erről ismerjünk egymásra, s a bizonylat kérdését bízakodva fel is tehessük egymásnak: úgy-e te is enyedi diák, Bethlen- kollégiumista voltál..?! Mert a soha ki nem hunyó identitástudat olyan a tekintetünkben, amilyenné a Bethlen Gábor Kollégiumban a magyar anyanyelvű fogalomképzés tette, amilyenné váltunk s megmaradtunk mind a mai napig.
II.
Véndiákként és életünk szétszórt tűzű alkonyában immár, amikor már belül vagyunk kivédhetetlenek -, mert érezzük az anyag bánatát -, a mítoszok nem fontosak, csupán a hely és az idő, mely megjegyez, mely megsebez. Érzékeinkben pedig mindegyre visszaverődik a fény, ama jegy, ama seb fénye, mely érdemtelen vagy megérdemelt, de megnevezhető és káprázata van… És enyedi diákkorunk ez a metaforamáglya, és a belőle eredő érzés ma is megnyugtató és biztonságot ad –
Miért hát a bizonytalanság, s a mozgás mágiája és a végtelenség érzete, mely végső megszorítás és elnyűtt esélyeink érzéki megtorlása is? Ám hasztalan kérdésekkel – ünnepi alkalomkor – hiába tiltakozunk, hiszen a magyarázkodások balzsama mit sem ér… Mert a jelző seb, hely és idő metaforájaként létezik csupán, s hallgatunk róla, miként a fák… De miként a máshol eltüzelt fák is csak azt lobogtatják, amit a gyökérrel ölelt egy bizonyos földből és tájból összegyűjtött bennük a szél és a víz,… vígasztalhatatlan némasággal mi is így teszünk… A hamu persze ott marad -, de a füst, ama merénylő metafora híreként -, mindig visszaszáll..! Hírünk mindig a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium felé száll…
III.
Ó, vén kollégium,
Egykor, s ma újra legszebb otthona a létnek!
Helytálló és visszavágyó diákjaid
Ma ismét szembenéznek.
S ha 400 év tudása halmozottan
E falak között itt,
És a sorsunkban is ott van,
Akkor a fejedelmi szellem ma is ép
És szolgálatra kész,
Akár a vitára mindig éber
Ókori Szókratész –
Akkor, ahol annyi ragyogást ásott
Az őrhegyi földbe,
Ott a fény sem porlad!
S nem lehetünk gyűjteménye csupán
Egy Erdélyen is túlfénylő égi honnak!
Szálljunk bár itthoni avagy távoli égre,
Miként a csillag!
Tűzfelelősökként is égve!
S az Alma Mater és Enyed,
Főnixként újra és újra élne,
Akár az erdélyi hegyek-!-