Japánságtudat – magyarságtudat: Széles Tamás és Széchenyi (II. rész)

D.-M.
Színházi pályafutását tekintve, mintha elkerülnék a jelentős szerepek. Ám örömömre legutóbb mégis a Soproni Petőfi Színházban főszerepet kapott. Ön alakítja Széchenyi István grófot. Mennyire tud azonosulni a „legnagyobb magyar” személyiségével, milyen hatást vár az előadásoktól?

SZ. T.

Minthogy korábban, a monodrámámban már foglalkoztam Széchenyivel, egyáltalán nem állt tőlem távol a gróf alakja. Sőt! Szép feladat és kihívás, hogy miközben nekem szerzőként és színészként megvan a saját Széchenyi–képem, egy másik előadásban egy egészen más felfogás szerint játsszam el a szerepet.

Azért játszottam főszerepeket is. Fiatal koromban, a Nemzeti Színházban voltam Romeó, Ádám, Atnipholus, Oresztész, majd a Radnótiban Trepljov, aztán Rogozsin, Goldberg, A Tizenkét dühös emberben a 8. esküdt, akit a filmben Henry Fonda játszott vagy épp Széchenyi, ami Bessenyei Ferenc egyik nagy alakítása volt és jópár operett főszerep van mögöttem. Persze az alkatom inkább karakterekre predesztinál, különösen így ötven felé.

Széchenyi igen bonyolult személyiség volt, sok lelki terhet cipelt életében és nehéz árnyak ültek a lelkén. Bevallom, én sem vagyok valami hurráoptimista típus. Nem áll tőlem távol a személyisége.

Amikor a színész kapcsolatba kerül egy szereppel, jó esetben valamiképpen a háttérbe húzza a saját személyiségét és a szerep személyiségét engedi érvényesülni. Ez az „elszemélytelenedési képesség”. Ám engem is meglepett, hogy Széchenyi esetében milyen nagy mértékben engedtem utat a gróf lelkületének. A darab az ő utolsó napjairól szól, amikor már egy hónapja nem aludt, és a végkimerülés keveredett a hazáért és a családért való aggódás marcangoló lelki haláltusájában. A próbaidőszak meghatározó szakaszaiban volt, hogy napokig nem tudtam lehunyni a szemem. Magam is eljutottam a végkimerülésig. Volt olyan pillanat, amikor attól tartottam, hogy komolyan bajom eshet, olyannyira azonosultam a legnagyobb magyarral, s nem csak eszméivel, de idegállapotával is.

D.-M.
Úgy tapasztaltam, hogy nem rejtegeti véleményét a világról, országról, nemzetről. A közszereplés sem áll távol Öntől. Az „Itt állok, másként nem tehetek” hitvallásának vállalása Önnek egyenesen küldetés. Fontos Ön számára a nemzet összetartása? Véleménye szerint milyen állapotban van ma a magyarságtudat?

SZ. T.

Szerintem rettenetes állapotban van, Magyarországgal együtt. Nem az anyagi valóságra, hanem a lelkiekre, a mentalitásra gondolok. Épp Széchenyi példája mutatja meg, miért. Ő egész életét önzetlenül, az áldozatvállalás bármilyen formáját latba vetve fejlesztette, építette hazánkat. Mutasson nekem ma egy politikust vagy meghatározó személyt, aki a saját vagyonából intézményeket alapít, hidakat épít, és az motiválja, hogy hathatósan tegyen a közjóért. Én nem tudok ilyet.

Ideológiákat ugyan látok, egyéni és csoport-érdekeket is, ám Széchenyi-féle odaadást és önzetlenséget sehol, senkiben. Hamlet azt mondja: „Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan…”, s mintha ez lenne szeretett hazám posztmodern szlogenje. A Kádár-rendszer elmúlt ugyan, de a mentalitása itt maradt. Rendszerváltás helyett én csak metamorfózisról, formaváltásról szólhatok.

A közérdeket fölfalja az egyéni érvényesülés, a gyors meggazdagodás vágya, a sikerorientáltság. Az életünk minden területét, sajnos az emberi kapcsolatainkat is átjárta a „használd, aztán dobd el és vegyél másikat” lelketlen metodikája. Széchenyi nemes volt, esetében a vagyon és a hatalom kéz a kézben járt a műveltséggel, a kifinomultsággal, a tudással, az iskolázottsággal, a magas művészi igénnyel. Ma hatalmas szakadék tátong a pénz és a kultúra, a kulturáltság között. Pénzemberek ugyan vannak, de nemes lélek nélkül. A mai kor a piac, az eladhatóság, a tervezett elévülés és a profitmaximalizálás bűvkörében él, amit a fenntartható fejlődés téveszméje hajt, mint valami ördögi motor. Holott világosan látszik, hogy az éghajlatváltozástól a túlnépesedésig ez az egyik oka az emberiség gyorsuló agóniájának. Még mindig arra büszkék a politikusaink, hogy az éves GDP hány százalékkal haladta meg az előző évi adatot, hogy fejlődünk, pedig mindenki tisztában van vele, hogy ez nem fejlődés.

Talán inkább arra kellene figyelnünk, hogy mit tudunk megőrizni abból, amit elődeinktől kaptunk? Hűek tudunk-e maradni önmagunkhoz, identitásunkhoz? Csökkent-e az analfabéták, mentális betegek, az öngyilkosok, a magas kultúrából, az oktatásból kirekesztettek száma? Nekem a GDP helyett az ország lelki és tudati állapota a fontos és legszívesebben a lakosság boldogságindexét mérném. Igyekeznék az emberek értékrendjét, gondolkodásmódját befelé, a valóban fontos és örökérvényű értékek felé fordítani ahelyett, hogy költekezésre, márkák és anyagi javak, a gyarapodás utáni hajszára sarkallnám őket. Azt hiszem, menthetetlen idealista vagyok.

D.-M.
Higashikuni Shingo, az első japán, aki hazánkat meglátogatta, azért volt kíváncsi ránk, mert hallott a „Kossuth-féle szabadságharcról”, a magyarok hazaszeretetéről, függetlenség utáni vágyáról.  Úgy érezte a japánoknak van mit tanulniuk a magyaroktól. Ön szerint, e szempontból, egy mai japán is példaként tekinthetne-e ránk, vagy inkább mi kényszerülünk „hazaszeretet-importra”?

SZ. T.

Kérem, ne vegye zokon, de szerintem mi magyarok tanulhatnánk a japánoktól. Nem nagyon ismerem az országot, de az a kevés, amit tudok, példaértékű számomra. Ámulattal csodálom, hogy a papír hajtogatástól a teázásig mindent művészi szintre fejlesztettek, vagyis – a színész beszél belőlem – a mélyére hatoltak és esszenciálisan ragadták meg. Nekem ez nem üres vagy kényszeres maximalizmus. Hanem bölcsesség, ami teljes mértékben önazonos akar lenni, ott és akkor, ahol és amikor van. Ez a jelen teljes megélése és teljessé tétele. Mi keresztények ezt Isten országának hívjuk.

Ha ma egy alföldi csikós csettint egyet a karikás ostorával, akkor azt jobbára népieskedő giccsnek titulálják. Ha egy japán hakamát ölt és a családi szamurájkarddal kimegy gyakorolni, akkor abban a tradícióhoz, az ősök szelleméhez való mély és eleven ragaszkodást látjuk. Holott a kettő majdhogynem egy és ugyanaz. Az, ahogyan egy szushi szakács elkészíti az ételt, szertartás, hagyomány, tudás. Ugyanilyen a tradicionális japán színház is. Vajon mi magyarok mikor ismerjük fel, hogy a mi kultúránk, hagyományaink ugyanilyen fontosak, épp ilyen mélyek és tiszteletreméltóak?

Tegnap a Budakeszi erdő alján sétáltam. Nagy táblákra kiírta az erdészet, hogy kitermelik az idegenhonos fákat, hogy az őshonos fajták több élettérhez jussanak. Nekem szimpatikus ez a program, bárcsak a kultúránkban is lenne ilyen program.

D.-M.
A XIX-XX század fordulóján keveset tudtak nálunk Ázsiáról, azon belül pedig Japánról. Japán bemutatásában úttörő szerepe volt a szigetországba érkező első magyar expedíciónak, amelyet Széchenyi Béla gróf, a legnagyobb magyar fia vezetett. Az Ön életének, munkájának van-e japán vonatkozása?

SZ. T.

Fiatalabb koromban a szamurájkard művészete, az Iaido foglalkoztatott, illetve érintőlegesen tanulmányoztam a kabuki színházat. Hívő keresztény vagyok, de a Zen – legalábbis amennyit felületesen ismerek belőle – szintén megragadott. Ahogy a fentebbiekből is kitűnhetett, érdekel és vonz a tudat, az emberi szellem fejlesztése és felszabadítása a közkeletűen fontos, de valójában illuzórikus értékek és kötődések alól. A japánok ezt is mesterfokra fejlesztették. Művészként, e tekintetben is közel érzem magamhoz a kultúrájukat és gondolkodásmódjukat.

D.-M.
Tehát Ön az „iaido” (japán kardvágás) magyarországi mestere. Hogyan került kapcsolatba a japán kultúrával, azon belül a japán harcművészettel?

 

SZ. T.

Nem vagyok mester, épp csak két övvizsgát tettem hajdanán, vagyis megmaradtam a kezdő szinten. Amikor a Színművészetiről kikerültem, 1995-ben, szomjaztam valamit, ami lelki táplálékot ad, ugyanakkor fejleszti a mozgásomat is. Nem vagyok valami sportos alkat, ezért számomra egyértelmű volt, hogy egy japán harcművészetet válasszak. Akkor is a szellemiség, a benső út, a Bushido izgatott, nem a fegyver, a harc vagy a kelet misztikuma. Akkoriban Magyarországon még nem volt sok választási lehetőség, így az első mesternél lecövekeltem, akivel módom volt találkozni.

D.-M.
Érzésem szerint még egy hosszú út elején áll. Mik a közeli és távlati a tervei?

SZ. T.

Egyáltalán nincsnek terveim. A Covid-járvány előtt még voltak, de ez az egy év sok mindenre megtanított. Például arra, hogy igyekezzem a jelenben élni, annak örülni, amit a mai nap ad, úgy, ahogy adja. Persze örömmel megvalósítanám a monodrámáimat, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a pillanat az emberiség történetében alkalmas az ilyen álmok szövögetésére. Vannak felkéréseim, papíron a 2020-2021-es évadom már tele van szerepekkel, de ki tudja, mit hoz még a pandémia, hányadik hullámmal kell még szembenéznünk?

Ez alatt az egy év alatt arra is rájöttem, hogy a korlátozások és a lezárások épp annyi lehetőséget tartogatnak, mint amennyire kellemetlenek. Volt időm elmélkedni, imádkozni, gondolkodni, fejlesztettem a konyhai tudományomat, sokkal több időt tölthettem a gyermekeimmel és önmagammal.

Bevallom – bár lehet, hogy ez kínos –, de bizonyos szempontból örültem is a lezárásoknak. Szerintem ilyen lassú tempóban, stressz nélkül, ráérősen kellene élnünk. Nagyokat sétálok naponta, figyelem a természet változásait, ami banálisan hangzik, de nekem fontos. Nem csinálok mást, mint amit éppen csinálok. Azt is komótosan, ízlelgetve. Nem akarok máshol lenni, mint ahol épp vagyok és nem hiszem, hogy majd a jövőben valami boldogabbá tehetne, mint itt és most, a tomboló járvány közepette. Elnézést kérek, ha ez valakit megbotránkoztat.

Számomra az élet lelassulása, az én-idő növekedése, az egészségesebb életritmus rutinná válása, a munkával járó stressz megszűnése volt a járvány nagy nyeresége, amit igyekeztem lelkileg és spirituálisan is maximálisan megélni és kiaknázni. Kicsit félek is a visszatéréstől a régi kerékvágásba. Nem vágyom vissza a lezárások előtti hajszába.

Ám, hogy a kérdésre konkrétan válaszoljak, ősszel mutatjuk be a Soproni Petőfi Színházban az emlegetett Németh László: Széchenyi című előadást. Közvetlenül előtte, Szolnokon, Örkény István: Kulcskeresők című darabjában játszom Bolyongó szerepét. Januárban a tatabányai színházban, az Illatszertárban lépek színpadra, aztán tavasszal ismét visszatérek egy szerepre a Szolnoki Szigligeti Színházba. Jankovics Marcell Toldi rajzfilmsorozata talán valamikor idén november táján kerülhet adásba. Legalábbis ezek a tervek. Meglátjuk, hogy mi valósulhat meg belőlük.

Köszönöm az értékes és tanulságos beszélgetést! További sikereket kívánok!

Doma-Mikó István
Inter Japán Magazin

Előző rész:

Japánságtudat – magyarságtudat: Széles Tamás és Széchenyi (1. rész)