Imádkozni pénzért? – kegyetlen kufárkodás a bazilikában

A minapi budapesti utam bosszúságból és csalódásokból állt. Kórházból jövet – mert arra vitt az utam –, gondoltam belépek a Szent István bazilikába adorálni. Hiszen, nemrégen volt a nagy ünnep, amelyen betegségem miatt nem voltam Budapesten, mert nem tudtam volna végigállni az ünnepi misét. Így örültem, hogy ma ezt a kényszerű mulasztást, ha csak egy csendes imával is, de pótolni tudom a Szent Király Jobbjánál. S mert a Budavári Koronázó Főtemplomba és a Tihanyi Apátságba a belépti díj nélkül is – egy imára –, be lehet menni, odaballagtam a bejárathoz, ahol a nyikhaj kölyök, kezében valamilyen leolvasóval – nem Olvasóval! –, értetlenül megkérdezte, hogy miben segíthet, mivel jegy nem volt nálam. Mondtam, hogy csak egy imára lépnék be a bazilikába. Mire nyeglén és fennhéjázó módon a kassza felé mutatott…, hogy ez csak úgy lehetséges, ha megveszem a jegyet.

Tehát, adorálni ma egy budapesti bazilikában, csak pénzért lehet! Persze, nem túl keresztényi módon, a melegtől kínlódva, elöntött a düh. Miféle ócska rendszer ez, ahol a magyar, keresztény polgár nem mehet be az államalapító Szent Istvánról nevezett budapesti bazilikába?

Ennek a felháborodásomnak hangot is adtam, mire a nyikhaj kölök azt mondta, hogy beszéljem meg ezt Erdő Péter bíborossal.

Ha ezt így, és egy kocsmában vágják a fejemhez, akkor bizonyára az ifjú jegyvizsgáló kápónak két fogával kevesebb lett volna, mint amennyivel eljött otthonról. Ám, egy bazilika bejáratánál, sok keskenyszemű, fekete és egyéb turista láttára effélét nem tesz a halandó, kivált – ha vallását ugyan e bazilikában gyakorolni nem tudó, de – magyar keresztény az ember, s esetemben mintegy negyvenöt éve katolikus újságíró és író is. Nos, a kis kápó jegyszedő foga megmaradt, én pedig a templom előtt bevettem az szívritmus zavar elleni gyógyszereimet, mivel az ember, nyugtató szilvóriumos lapos üveggel nem jár kórházba.

A sárga, fekete és mesztic közönség, valamint külföldi, reverendás papok özönlöttek az egykor volt magyar, budapesti bazilikába, jó pénzért megvásárolt jegyükkel. A kis kápó ezeket a fizető vendégeket mosolyogva fogadta. Pecunia non olet. Magyarország Prímását természetesen nem zavarom azzal, hogy írok neki e nem csak engem bántó esetről. Ám javaslatom van erre a megalázó, kufárviselkedésre, amely eredményeként a Szent Jobbot, mint a vásári portékát mutogatják pénzért, s pár ezresért meghajthatnám a térdemet még a tabernákulum előtt is… azaz, az Úr Jézus előtt… pénzért.

Át kellene szervezni ezeket a pénzcsináló műveleteket. Eleve érthetetlen és felháborító, hogy a Szent István Bazilikában egy magyar-keresztény vagy csak simán magyar embernek fizetnie kell. Ám, ha már kell, akkor miért nem elég ennek a fizetési kötelezettségnek a felmentésére, ha a magyar, keresztény ember azt mondja, hogy csak egy Miatyánkra ugrana be?

Miért nem vezetik be azt, hogy aki az 1 %-át a Katolikus Egyháznak utaltatja a NAV-val, az kapjon egy kártyát, ami feljogosítja az ingyen adorálásra mindaddig, amíg a templom – ez esetben a bazilika – nyitva van a közönség előtt? Ezernyi megoldás lenne a szatócsmegoldás helyett. Ugyanis azt megakadályozni, hogy az Isten házába – fizetség nélkül – bemehessen bárki imádkozni, aki magyar és keresztény, és aki egyházadót fizet, az nem igazán keresztényi eljárás. Ha jól emlékszem, ilyen esetben Jézus kötelet font…

A dolgot legegyszerűbben úgy lehetne megoldani, hogy magyar személyi igazolvánnyal – amit a kis kápó leolvashat a kütyüjével – minden magyar bejuthasson a Szent Jobbhoz, és adorálhasson az Oltáriszentség előtt.

„Kis kápót” írok, mert egy apró mentegetőzés még elhangzott a részéről:

„Nem rajtam múlik, én utasítást hajtok végre…”

Mint az egykori háborús bűnösök, akik ugyanezzel a „magyarázattal” éltek számonkérésük idején.

Csendes imádság helyett bosszantó és megalázó volt a délutánom. Elsétáltam hát a Deák térre, ahol a templom ajtaja nyitva volt, az oltáron egy Feszület és a Szentírás… Itt, ingyen mondtam el ugyanazt az imát, amelyet a bazilikában szándékoztam volna elmondani. És éreztem a megnyugvást, amit egy „istenháza” nyújt a hívő embernek… Ebben a lutheránus templomban, egyháztörténeti tanulmányaimból valami visszarémlett:

Luther, egykori római útjának fájdalmas tapasztalatai…

Azt, e csalódást jelentő délutánon megfogadtam, hogy a budapesti Szent István Bazilikába többé nem teszem be a lábamat. Még ingyen sem! Mert vásári mutatványosokkal, Szent István Jobbját keresztény-magyaroknak pénzért mutogató vásárosokkal eddig sem kokettáltam. Eztán sem fogok…

Stoffán György

Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt képen: a Szent István Bazilika Budapesten / Fotó: visitesztergom-budapest.hu

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!