Nézzünk szembe azzal a realitással, hogy hazánk húsz évvel ezelőtti Európai Unióhoz való csatlakozásának folyamata minden volt, csak éppen nem fáklyás menet. Az EU olyan csatlakozási feltételeket szabott, amelyek rendkívül hátrányosan érintették a magyar gazdaságot, elsősorban az agráriumot. Még az akkor hatalmon lévő balliberális magyar kormány is, persze a maga módján, igyekezett némileg enyhíteni a várható negatív következmények hatását. Végül is engedett Brüsszel zsarolásának.
Majdnem huszonkét évvel ezelőtt, pontosabban 2002. december 13-án, a kora esti órákban Medgyessy Péter zsebében megszólalt a telefon. A magyar miniszterelnök a Ferihegyi repülőtér kormányvárójában rápillantott a kijelzőre, majd gyorsan fogadta a hívást. „Nem tudunk időben elindulni, mert a Balti-tenger felett dühöng a vihar. Késni fogunk. Várjatok meg minket. Amíg nem érkezünk meg, ne írjatok alá semmit, együtt kell fellépnünk” – mondta némileg idegeskedve Leszek Miller. A lengyel kormányfőnek volt oka a nyugtalanságra, de nekünk is.
A 2002. december 13-i koppenhágai uniós csúcstalálkozó volt az utolsó lehetőség arra, hogy az Európai Unió tíz tagjelölt állama valamelyest módosíthasson – legalábbis elméletileg – a közösséghez való csatlakozás feltételein. Ezt követően a tagjelölteknek márt elméletileg sem lett volna esélyük arra, hogy bármilyen változást eszközöljenek a már parafált szerződésen. A csatlakozási folyamat utolsó stációja a 2003. június 8-i athéni csúcs volt, ahol a tagjelölt államok miniszterelnökeinek már csak a szerződést kellett aláírniuk, hogy az kevesebb, mint egy évvel később, 2004. május 1-én hatályba lépjen.
Csakhogy a koppenhágai csúcs előtt volt egy nem elhanyagolható probléma, mégpedig az uniós mezőgazdasági támogatások ügye. Brüsszel a fejlett nyugat-európai mezőgazdaság védelmében nem akarta megadni a kelet-európai országoknak a mezőgazdasági támogatás teljes összegét, végül nem is adta meg.
Ez a térségre nézve teljes katasztrófát jelentett, mint ahogy ez majdnem be is következett, többek között a magyar agráriumot is érintve. Az uniós elképzelés szerint ugyanis 2004-től Brüsszel csak a mezőgazdasági támogatás 25 százalékát volt hajlandó kifizetni. Az EU hosszas huzavona után beleegyezett, hogy Magyarország a nemzeti költségvetésből ezt 30 százalékkal kipótolja. De még így is a magyar gazdák 45 százalékkal kaptak kevesebbet, mint nyugat-európai társaik. A terv szerint az uniós támogatást évente öt százalékkal emelték, így a magyar termelők és tenyésztők hat év alatt hozták be a támogatási lemaradást. Ez még mindig óriási versenyhátrányt jelentett a magyar agrárium számára.
A nyugati fejlett mezőgazdaság jóval előbbre járt, például olcsóbban termelt, mint térségünk agráriuma. Ne felejtsük el, hogy húsz évvel ezelőtt – a csatlakozás után – megszűntek a tagállamok közötti vámok, a nyugati mezőgazdasági termékek akadálytalanul juthattak be Magyarországra. Csak egy példa, hogy mit okozott az EU diszkriminatív eljárása. Az EU-hoz való csatlakozás előtt hazánkban 12 millió sertés volt, ez az állatállomány bőven kielégítette a magyar fogyasztókat és még exportra is tellett. A csatlakozást követő néhány év elteltével már csak kétmillió sertés volt az országban. Magyarország sertéshús-behozatalra szorult.
Mindez előrelátható volt, ezért akarták a visegrádi országok megváltoztatni az eléjük terjesztett csatlakozási szerződést. Erre utalt Miller, amikor azt mondta: Ne írjatok alá semmit.
A magyar delegáció abban a hiszemben ült fel a repülőgépre, hogy van még keresnivalója a dán fővárosban. Koppenhágában viszont hűvös fogadtatásban részesült. Ünnepélyes fogadtatás helyett a csúcstalálkozónak helyt adó szálloda egyik, amolyan irodaféle helysége elé terelték a magyar delegációt. Majd közölték a küldöttséggel, hogy a terembe csak Medgyessy Péter miniszterelnök, Kovács László külügyminiszter és még egy személy – róla nincs információnk – léphet be. A teremben több asztalt összetoltak, egy tekintélyes méretű abrosszal leterítették – így az Európai Bizottság összes tagja elfért mögötte –, középen Romano Prodi bizottsági elnök ült. Más szék nem volt a teremben, tehát a háromtagú csonka magyar delegációnak állnia kellett. Prodi a csatlakozási szerződésre mutatott, jelezve, hogy a magyar miniszterelnök írja alá.
Medgyessy Pétert saját baloldali közössége sem tartotta erős politikusnak, de ebben a helyzetben mégis igyekezett a sarkára állni. Közölte, hogy a mezőgazdasági támogatás ügyében módosítást akar elérni. Prodi csak a fejét rázta, majd azt mondta, hogy írja alá a szerződést, mert rövidesen kezdődik a vacsora, és akkor erre már nem lesz lehetőség. Medgyessy időt kért, szerette volna a dolgot a másik három visegrádi ország miniszterelnökével megbeszélni. Csakhogy a lengyel kormánygép, amely közben ugyan felszállt Varsóból, még a Balti-tenger felett küzdött az elemekkel, a cseh küldöttség „felszívódott”, végül a magyar politikusok a szlovákokkal ültek le egy rövid tanácskozásra, de érdemi eredményre nem jutottak. Közben az Európai Bizottság tagjai is „felszívódtak”, az aláírás helyszínéül választott szoba hátsó ajtaján távoztak, ezzel határozott üzenetet küldve a magyar delegációnak, hogy nincs tovább.
A magyar miniszterelnök végül is – „műsoron kívül” – aláírta a csatlakozási szerződést. Mindezek után betoppant a lengyel delegáció, élén Leszek Millerrel, és az „unionisták” megkezdték a lengyelek „megdolgozását”.
Miller, ha lehet mondani, még Medgyessynél is nehezebb helyzetben volt. Hazai támogatottsága a magas munkanélküliség miatt alaposan leapadt, ellenfelei azzal vádolták, hogy kommunista múltja miatt képtelen a piacgazdasághoz alkalmazkodni.
De talán ez lett volna a lengyel politikusnak a legkisebb baja. Nagyobb problémát jelentett számára, hogy tudta: politikai hulla lesz abban az esetben, ha elfogadja a rettenetesen kedvezőtlen uniós mezőgazdasági támogatás tervét. A lengyel mezőgazdaság abban az időben a GDP-nek csak a három-négy százalékát adta, de akkor a bérből élők 16 százalékát alkalmazta. Ha Miller elfogadja az EU kedvezőtlen ajánlatát, akkor ez a munkanélküliséget tovább dagasztotta volna. Viszont mellette szólt, hogy Lengyelországnak nagy gazdasága van, jelenleg az EU-ban az ötödik.
Miller nem engedett, közölte: a száz százalékos támogatást akarja. Az idő haladt, közeledett az éjfél, és a protokoll szerint a csatlakozó országok mindegyikének addig alá kellett írni a szerződést. A lengyel miniszterelnök azonban erre nem volt hajlandó. Tegyük hozzá, hogy Lengyelország negyvenmilliós lakossága több volt, mint a másik kilenc csatlakozó ország népessége együttvéve. A teremben éjfél előtt öt perccel megállították az órát.
A hajnalig tartó heves vita után Lengyelország összességében 70 százalékos támogatást harcolt ki magának.
Fölösleges lenne feltenni az ilyenkor szokásos, „Mi lett volna ha Magyarország is…….” kérdést. Hazánkban akkor nyolc évig tartó balliberális kurzus volt. Medgyessy után jött Gyurcsány, majd Bajnai. A regnáló MSZP és SZDSZ nyolc év alatt a csőd szélére juttatta Magyarországot, a gazdaságot kiszolgáltatták a globális pénzügyi érdekeknek. Az uniós csatlakozást úgy tálalták a lakosságnak, mint a minden problémára való megoldást. A magyar népesség egy része pedig ezt el is hitte, és csodát várt Brüsszeltől. Arról már nem is beszélve, hogy az akkori kormányzat nemzetközi politikai beágyazottságának egyik fő pillére az Európai Unió volt.
Így nem volt meg, nem is lehetett meg a politikai akarat, hogy a kormányzó pártok szembe menjenek Brüsszel zsarolásnak is beillő követeléseivel. Azt meg végképp nem kockáztathatták, hogy kimaradjanak az uniós bővítési „hullámából”. Így az Európai Unió könnyen megzsarolhatta Magyarországot.
G. Fehér Péter – Magyar Hírlap
Kiemelt képen: Ünnepség a budapesti Hősök terén 2004. május 1-én, amikor Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz. Akkor még sokan nem sejtették, hogy a csatlakozásnak lesznek árnyoldalai is / Fotó: AFP/Attila Kisbenedek
Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg.Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.
