KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Himnusz a föld alól: 78 éve a magyar és német csecsemőket is lelőtték Přerovnál

Éppen 78 évvel ezelőtt, az 1945. június 18-áról 19-ére virradó éjjelen gyilkoltak halomra 267 felvidéki magyar és német lakost, közöttük 75 gyermeket a morvaországi Přerov városa mellett. „Bűnük”, hogy magyarok, vagy éppen németek voltak. Történetük különös visszahangot kap napjainkban, amikor Pozsonyban elhangzott: „nincs rendben, hogy Szlovákiának magyar nemzetiségű miniszterelnöke legyen”.

„Egyméteres távolságból, tarkólövéssel lőtték őket agyon, így zuhantak az áldozatok a megásott árkokba. A nőket, akik csecsemőiket, esetleg kisgyermekeiket tartották karjukban, azokat

együtt lőtték agyon, gyermeket és asszonyt”

– így idézte fel Frantisek Hýbl cseh történész, muzeológus annak a 267 magyar és német polgári lakosnak a kivégzését, akiket már a második világháború fegyvereinek elhallgatása után, békeidőben gyilkoltak meg a cseh hadsereg 17. gyalogezredének katonái.

Béke után háború

A német és magyar lakosok meggyilkolása egy olyan, az egész újjáalakult csehszlovák állam területére kiterjedő, fegyveres akció része volt, melynek előkészítését Eduard Beneš cseh politikus már 1943 decemberében, Moszkvában megkezdte.

Beneš, „az egyetlen elnök, aki kétszer mondott le és egyszer választották meg”, ahogy ezt Sidonia Dedina írónő is megfogalmazta, annak ellenére is a csehszlovák állam első embereként tüntette fel önmagát, hogy a müncheni egyezményt követően 1938. október 5-én lemondott hivataláról. Azt, hogy komolyan vegyék Moszkvában, saját ambíciói mellett erőteljesen megalapozta az is, hogy

1938-tól a szovjet titkosszolgálat ügynöke volt.

A politikus, aki 1945-ben, hónapokkal meglehetősen sajátos újraválasztása előtt is olyan dekrétumokat adott ki, melyekhez nem rendelkezett a szükséges elnöki főhatalommal, már moszkvai látogatásán, amikor Vjacseszlav Molotovval, a Népbiztosok Tanácsának elnökével tárgyalt, memorandumokat adott át a németek és magyarok tervezett kitelepítéséről. Emellett

bejelentette igényét egy teljes hadsereg felszerelésére – a háború után.

Molotov kérdésére, hogy ugyan mi szüksége lesz erre a csehszlovák államnak, Beneš azt mondta: polgárháborúra készülnek, „egy partizánháborúra a németek ellen.”

Tömeges lincselések

Szavait tett követte: 1945 májusától, ahogy elhallgattak a második világháború fegyverei, az ismét megalakult Csehszlovákiában, különösen Csehország területén rendkívül brutális módszerekkel megkezdődött a német polgári lakosság elüldözése, melyet számos településen és Prágában is a német polgári lakosság

fényes nappal, a nyílt utcán történő, tömeges lemészárlása,

meglincselése kísért. A népirtás fogalmát kimerítő cselekményekhez a Szovjetunió által szállított fegyverekkel és lőszerekkel került sor.

A Felvidéken szinte megszámlálhatatlan mennyiségű kisebb és nagyobb településen került sor német és magyar lakosok meggyilkolására:

a mai Szlovákia területén mintegy 217 máig feltáratlan tömegsír jelzi

a visszatérő és újra berendezkedő csehszlovák hatalom agresszív és deklarált kisebbség-ellenességét. A különbség csak annyi, hogy ezekre a kivégzésekre többnyire nem a nyílt utcán (és nem a helyi lakosság „bevonásával”), hanem a települések közelében került sor.

A mai Szlovákia területén élő németek és magyarok gyakorlatilag teljesen jogfosztottá váltak: a nemzeti nyelvű oktatásukat 1945 szeptemberétől több évre beszüntették, s egy ideig még szavazati joguktól is megfosztották őket. Anyanyelvüket nem használhatták, a német vagy magyar nyelv utcán való használatát súlyos atrocitások, bántalmazások kísérték. Jogfosztásukra többek között a máig érvényben levő, hírhedt „benesi dekrétumok” adtak alapot.

Mindez csak előkészítése volt a magyar lakosság tömeges elüldözésének, melyre 1947-ben került sor. A magyar államra kényszerített, cinikus módon lakosságcserének nevezett, brutális kitelepítés keretében 76 ezer magyar kényszerült szülőföldje elhagyására.

Dobsina szülöttei Přerovban

A történelem vihara számos településen már 1944-től lakóhelyük tömeges elhagyására kényszerítette a Felvidék őshonos magyar- és németajkú lakosait. A Magyar Királysághoz vissza nem tért területeken berendezkedő, 1939-ben megalakult,

hitlerista szlovák bábállam vakon engedelmeskedett a német megszállók utasításainak.

A front közeledtével a Felvidék keleti, szlovák kézen maradt részein is elrendelték a lakosság evakuálását. Így történt ez az akkori magyar határ közelében fekvő, Rozsnyótól északra elterülő Dobsinán is. Annak ellenére, hogy az itt élő német és magyar lakosok többnyire nem akarták elhagyni otthonukat, az ősi bányavárosból és környékéről több száz német és magyar civil lakost deportáltak.

Ez is érdekelheti:  Kiütést mértek Karikó Katalin vakcinájára Amerikában

Az innen nyugat felé induló transzportban többnyire teljes családokból álltak. Többnyire dobsinai illetőségűek, voltak, velük együtt deportáltak Késmárkról is egy nagyobb csoportot.

Az így összeállt, lovas szekerekre parancsolt transzport Pozsonyon keresztül Csehország északi zónáiba indult. Az 1938-ban Németországhoz csatolt

sziléziai településeken jelölték ki lakhelyüket

(ilyen volt például az 1947-ig Georgswalde nevet viselő, ma a cseh-német határon fekvő Jiříkov). A családok magukkal vitték számos mozdítható ingóságukat is.

Mintegy másfél hónappal a második világháború lezárása után egy 267 fős, főleg dobsinai németekből és magyarokból, valamint késmárki németekből álló konvoj engedélyt kapott arra, hogy maradék holmiját vonatra rakodja és meginduljon végre hazafelé. Vonatukat viszont Morvaország közepén, Přerov városánál feltartóztatta egy katonai egység, a 4. számú csehszlovák hadsereg 17. számú gyalogezrede.

A történelem egyik legszörnyűbb éjszakája

Az ezred Prágából tartott Pozsonyba, hogy ott átvegyék a Pozsony területéről kitelepített magyar és német családok pozsonyligetfalui táborának őrizetét.

Jelenet a Népirtás Pozsonyligetfun című filmből (Forrás: hirado.hu)

A két, egyaránt Pozsony felé tartó szerelvény egymás mellett állt Přerov városának vasútállomásán június 18-án. Egyelőre még nem tisztázott kérdés, hogy a két vonat találkozása véletlenül történt-e meg, vagy egy tudatosan előkészített akció volt. Különös mindenesetre, hogy a katonák között számos dobsinai is volt – nekik pedig nem feltétlenül állt érdekükben, hogy az értékes ingatlanok tulajdonosai hazatérjenek otthonukba.

A 17. gyalogezred parancsnoka, Karol Pazur rögtön terrorizálni kezdte katonáival a vonat magyar és német utasait, lefasisztázva és megfélemlítve őket, majd elrendelte a hazatérő dobsinaiak vonatának átirányítását a városon kívülre, Lovesice település állomására. Ide már a 17. gyalogezred egy kijelölt szakaszával, a katonák szigorú felügyelete alatt érkeztek meg a hazainduló családok.

Pazur itt leszállíttatta a szerelvén összes utasát, mind a 267 főt, akiket először egy közeli kistelepülés felé tereltek, majd megfordulva a Lovesice melletti, dombos vidék egy elhagyott fennsíkjára, a Svéd Sáncokra meneteltették foglyaikat.

A menetben az összesen 75 gyermek – közöttük számos karon ülő csecsemő – mellett egy 90 éves asszony is volt.

Az áldozatok között volt néhány, szintén hazatérni szándékozó szlovák nemzetiségű ember is, egyes források szerint a vasút állományából, sőt egy szovjet állampolgárságú orosz asszony is, aki magyar férjével Dobsinán élt.

A fennsíkon Pazur egy hatalmas, hosszú mélyedést ásatott lovasicei férfiakkal, akiket kivégzéssel fenyegetett, amikor vissza akarták utasítani a munkát. A megásatott,

17 méter hosszúságú, 2 méter szélességű és 2 méter mélységű gödörbe

éjféltől, 1945. június 18-ról 19-re virradóra belelőtték mind a 267 nőt, gyermeket és idős embert.

A náciellenes ellenállási mozgalom hőse

Infernális jelenetek játszódtak le a családok apraja-nagyjának kivégzése éjjelén. Pazur személyesen lőtt le pisztolyával több csecsemőt. Pazurt a szovjet hatóságok a mészárlás után (nyilván, hogy a hadsereg által végrehajtott mészárlást „túlkapásnak” lehessen később beállítani) formálisan őrizetbe vettek, ám a tisztet ennek ellenére később még elő is léptették. Tettének kivizsgálása után egy rövid ideig börtönbe is került, de az 1948-as kommunista hatalomátvétel után

Bedřich Reicin, az NKVD korábbi ügynöke, honvédelmi miniszterhelyettes nyomására rövidesen szabadlábra került.

Pazúrra későbbi pályafutása során, mint „a náciellenes ellenállási mozgalom hősére” jövedelmező állami pozíciók vártak a szocialista Csehszlovákiában, ahol kitüntetések sorát kapta meg.

Ez is érdekelheti:  Lavrov: Oroszországnak megdönthetetlen bizonyítéka van arra, hogy az amerikai újságíró egy kém

Az áldozatokat a katonák

nem csak meggyilkolták, de ki is fosztották.

Az ezred ezután Přerovból tovább indult Pozsonyba. (Pozsonyligetfalunál újabb tömeggyilkosságokat követtek el, szintén az áldozatok kirablásával, erről a következő cikkünkben írunk részletesebben.)

Szemtanúk szerint három napig mozgott az áldozatokra szórt, mindössze 30 centiméternyi föld, mivel a lövésektől nem mindegyikük halt meg azonnal.

Krematóriumban törölték el a múltat

Ennek a 267 embernek még a földi maradványai sem nyugodhattak békében. Mivel a Csehszlovákiában elkövetett tömeggyilkosságról 1947-ben beszélni kezdtek, a hatalom jobbnak látta a nyomok eltüntetését. 1947. október 8–9-én az állambiztonsági szervek emberei és a terezíni katonaság kiásta a tömegsírokat. A férfiakat a přerovi temetőben, egy jeltelen tömegsírban hantolták el. A nők és gyermekek földi maradványait pedig teherautóra rakták, s a tetemeket egy olmützi krematóriumban égették el, hogy végképp megsemmisítsék a népirtás bizonyítékait.

Frantysek Hybl cseh történész. Részlet a Népirtás Pozsonyligetfalun című filmből (Forrás: hirado.hu)

Az áldozatok földi maradványainak megsemmisítésekor,

1947-ben újra krematóriumok füstje szállt az égnek Európa közepén.

A rettenetes népirtást – éppen úgy, ahogy az ezred katonái által néhány héttel később, Pozsonyligetfalunál történt tömeggyilkosságokat – államtitokként kezelte az 1948 elején hatalomra került csehszlovák kommunista rezsim. A diktatúrának ugyanis számos, a szovjet rezsimmel igen szoros kapcsolatokat ápoló, magas karriert befutott vezetője volt érintett az ügyben. Pályájuk akár az államelnöki székig (Gustav Husák, Ludvík Sloboda) vagy a Varsói Szerődés vezérkaráig (Eduard Kosmel) emelkedett.

Azt, hogy a történtek mégis napvilágra kerültek, többek között

Frantysek Hýbl cseh történésznek, a přerovi városi múzeum korábbi munkatársának köszönhetjük.

Hýbl hihetetlen bátorsággal és kitartással (ismeretlen személyek még egy robbantásos merényletet is elkövettek egyik, tényfeltáró kiállításán) szó szerint a föld alól kaparta ki a közel fél évszázadon át államtitokként kezelt múlt tárgyi bizonyítékait, fetárva az elkövetett népirtás áldozatainak sírhelyét.

Akik emlékeznek és akik felejtenek

Több évtizedes, megfeszített kutatómunka után Hýbl nemcsak a přerovi temetőben, a férfi áldozatok tetemét rejtő tömegsírt találta meg, de

az olmützi temetőben 2016-ban nyomára bukkant az elhamvasztott magyar és német nők és gyermekek hamvait tartalmazó ládáknak is.

Nemes gesztusként, Olmütz városa és az áldozatok egyik hozzátartozója támogatásával végrehajtották a megrendítő családegyesítést: a přerovi temetőben a nők és gyermekek hamvait az egykori férjek, apák tömegsírja mellett helyezték örök nyugalomra. Az olmützi és a přerovi temetőben is emlétáblát állítottak fel; mi több, a přerovi sírhelyen emlékmű is áll, díszes síremléket állítottak fel, melyen a kivégzettek nevei olvashatók. Szintén Hýbl érdeme, hogy a Svéd Sáncoknál, a kivégzések és az egykori tömegsír helyszínén egy hatalmas keresztet állítottak fel. A történész gyakran hangoztatja, hogy itt több embert gyilkoltak meg, mint a németek Lidicében.

A történeteket Magyarországon nem ismerik, s vérengzés története a Felvidéken sem kellőképpen ismert, bár a szlovákiai magyar sajtó egy része rendszerint megemlékezik a mészárlásról.

A Felvidékről vagy Magyarországról sem magánszemélyek, sem szervezetek nem látogatják a přerovi emlékhelyet,

míg Németországból évtizedek óta, rendszeresen jönnek el ide a kivégzettek rokonai.

Mégis elmondható, a történtek lassú tudatosulása is megindult.

Ez is érdekelheti:  Zavargás egy ukrán dandárnál

Ezt bizonyítja többek között, hogy Szili Katalin miniszterelnöki megbízottként 2022. március 20-án koszorút helyezett el a přerovi temető emlékművénél, František Hýblnek pedig átadott egy Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkárral közösen jegyzett elismerő oklevelet, és megköszönve a professzor állhatatos munkáját.

Himnusz, messziről

A kivégzettek igen tekintélyes része (az első becslések szerint 70 fő, ám a későbbi információk alapján az is elmondható, hogy akár a lemészárolt családok legalább fele, tehát közel 150 fő)

vagy magyar anyanyelvű volt, vagy magát németnek vallották ugyan, de anyanyelvünk és kultúránk ismerete meghatározó részét képezte identitásuknak.

Jó példa erre, hogy a történelmi Magyarország összeomlása után, a cseh megszállást követően, még 1919-ben Dobsinán volt az első felvidéki „Himnusz-per”, a magyar Himnusz eléneklése miatt indított eljárás. Nemzeti imánkat pedig a helyi, „bulénereknek” nevezett német közösség tagjai énekelték el.

Udvardy Zoltán – hirado.hu

(Kiemelt kép: Részlet a Népirtás Pozsonyligetfalun című filmből. Forrás: hirado.hu)

Kapcsolódó cikkek

Mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük