Emlékezzünk rájuk!
Mostanában hosszabbak az esték, éjszakában nyúlnak, emlék koszorúkat kötünk a napokban. Sorsunk kertjében nyílott bimbókkal, szirmaikat vesztett virágokkal, és tövisbokor ágával díszítjük a koszorúnkat, melyeket harmatcsepp vagy könny áztatott a múltban… Szerettünk, nevettünk, öleltünk, sírtunk, majd elveszítettünk…
Emlékezünk szeretteinkre, akik előrementek…
Életünk filmje pereg előttünk, egy-egy kocka kiemelkedik a részletekből, könnyet csal a szemünkben. Az eltávozottak hiánya ma is fáj, vigaszt nem találunk. Gyertyafénybe merengve várunk választ kérdésünkre, vagy egy jelt, a bocsánatkérésünkre…
Gyermekkorom temető járásai jutnak az eszembe. Aprófejű őszi rózsával, kis seprűvel és lapáttál, kisujjnyi gyertyaszállakkal érkeztünk édesapámmal a temetőbe. Az elhanyagolt katonák sírjainál kezdtünk. Lesöpörtük a levéllel borított hantokat, mindegyiknél elhelyeztünk egy száll virágot, és gyertyát gyújtottunk. Kevesen voltunk ebben a sírkertben.
Volt egy másik, vörös csillagos óriási emlékművel. Ott egyenruhás őrök álltak, és a sírok rendezettek voltak. Ma már tudom ennek is a titkát. Sikk volt ott megjelenni, nagyfejű, hosszú szárú vörös szegfűvel, és az elvtársakkal találkozni, információt cserélni, vagy továbbadni.
Mi ezt a helyet elkerültük.
Annak a kornak a következményeként, ma több, mint hatmillió kis lélek kering hazánk felett. Megfogantak, életet kértek, de az anyaméhből kitépték őket…
Nem lett belőlük aranyfürtű, vagy éjfekete hajú, vidáman kacagó, és anyjuk szoknyájába kapaszkodó síró gyerek…
Nem tudjuk kik és milyenek lettek volna… Lehetett volna belőlük ács, vagy tudós, beteget gyógyító doktor, vagy házat építő kőműves, bármi…
Emlékezzünk rájuk is! Gyújtsunk egy szál gyertyát, mondjunk el egy imát, értük, a meg nem született magyar testvéreinkért! Legyen áldott az emlékük!
Lélek Ekpafat
Nemzeti InternetFigyelő
Mementó 2006 emlékmű
