Makoldi Sándor (1945-2017) festőművészként közeledett a néprajzhoz, melyben felismerte a magyarság ősi hagyatékát. A népművészet kifejezési formái izgatták magyar festőként, főiskolai tanárként, diplomás néprajzosként. Ugyanis a népművészet őrizte meg leginkább a nemzet karakterét, közösségi formáját (közérthetőségét), képírásba tömörített egyetemes mondanivalóját.
A mai Magyarországtól félig elcsatolt Gömör vármegyében találkozott az egyik legősibb bútordarabunk, az ácsolt ládák továbbélésével a XX. századig. A már elfeledett (padlásokra, kamrák mélyére száműzött) egykor itt, a Felvidéken a legdíszesebb kelengyés ládák jelei elkápráztatták. Mint kiderült, az országosan elterjedt bútordarabok legősibb, geometrikus (elvont) jeleinek értelmezésével eddig alig foglalkozott a szakma.
Mivel tudta alkotóként, hogy e jelek nem lehetnek csak üres díszek, meg akarta érteni, hogy miért kerültek főleg a kelengyés ládákra, amit az emberi élet csúcspontján, a házasságkötés ünnepén mutattak meg. A szakrális alkalom szülte fontos tartalmaikat analógiák segítségével fejtette fel, más ácsolt tárgyak (bútorok) hasonló jeleivel együtt a koporsók és bölcsők esetében is, az emberi élet nagy fordulópontjaihoz kötődően.
Népek, nemzetek, felekezetek, kultúrák egymásrauszításából nem is lehet semmiféle nemzetköziséget létrehozni.
Nagy tévedésben van az, aki azt képzeli, hogy éppen harcolni kell a „világközösségért”.
Egymásra kell találnunk, nem pedig egymásra erőszakolni akaratunkat.
Szép példája a nemzetek közötti összefogásnak a hagyományos Lengyel-Magyar Barátság.
De sajnos tapasztalhatjuk, hogy a politika és a világpolitika ezt is rossz néven veszi.
Ha a népek és nemzetek összefognának a közös ellenség, a világhatalom szervezői ellen, létre is jöhetne egy VALÓDI, békés és barátságos nemzetközösség.
Ebben a mostani formában viszont, valamennyi nép és nemzet elvész a nagy olvasztókemencében.
Dienes Erzsébet.