Gondolatok a civil társadalomról – képzelt levél

Drága Lily!

Talán hallottad már, hogy az emberek „civil társadalomról” beszélnek, és szeretnéd tudni, mit jelent az. Azt mondják, hogy ezt az eszmét olyan helyekre exportálják, amelyek mostanáig nélkülözték, nevezetesen Kelet-Európa kommunista övezeteibe, a volt Szovjetunióba, valamint Kínába.

Bizonyára tudsz róla, hogy sokan emlegetik a „demokrácia”, a „szabadság”, a „nyílt és toleráns társadalom” értékeinek megvédelmezését azok ellen, akik támadják ezeket. mindez a szóbeszéd azonban ritkán fogalmaz meg bármiféle magyarázatot vagy kérdést azzal kapcsolatban, hogy honnét eredtek ezek a különös javak, azaz a szabadság és a nyitottság.

A „civil társadalom” rendszerint az egyesületek és szervezetek világára vonatkozik, amely az állam és az egyén között helyezkedik el. Sok társadalomban a családcsoport, és olykor a vallási kaszt foglalja el ezt a teret. A modern Nyugaton azonban ezek kevésbé fontosak.

Igen elterjedt viszont az olyan szervezetek sokasága, amelyekhez az emberek tartoznak, de nem az állam működteti őket. Iskolák, egyetemek, szakszervezetek, politikai klubok, sportegyesületek, vallási csoportok, tudományos és irodalmi körök, gazdasági intézmények – mindez és sok más teszi lehetővé, hogy valaki szervezethez tartozzon.  Ez a létszám és a források összefogása révén nyújthat erőt. A letűnt civilizációk zömében, valamint a múlt századi fasiszta és kommunista nemzeteknél mindezeket az intézményeket vagy föloszlatták, vagy állami ellenőrzés alá vonták. Az egyének az államnak vagy a pártnak, nem pedig más szervezeteknek tartoztak hűséggel. A civil társadalmat betiltották. Miként lehetséges hát, hogy ezek az egyesületek és csoportok ma a világ nagy részén szembeötlően virágzanak? és milyen hatással jár ez? (…)

A bizalom, ez az öszvér jellegű eszköz felelős a civilizációk fejlődésének legtöbb erőteljes tendenciájáért. Rövid idő múltán a társadalom szinte minden anyagi vagy hatalmi gyarapodását magához ragadta a központi hatalom.

A tudás hatalom, tehát be kell vonni a központba. A társadalmi állás hatalom, tehát meg kell lovagolni. A gazdasági eredményeket be kell kebelezni. A hithűséget a főpapsággal kötött szövetség révén az állam felé kell terelni. Az állam mindezt magának követeli. Ha veszély fenyegeti, vagy úgy tesz, mintha veszély fenyegetné akkor követeléseit szinte lehetetlen visszautasítani.

A túlzottan fenyegető intézményeket módszeresen kiküszöbölik vagy legyöngítik, mígnem minden birodalom – Róma, Kína, a habsburgok, az oszmán-törökök vagy Franciaország – fennállásának kései időszakaiban a perifériális hatalmak el nem erőtlenednek. Kialakul egy Központi hatalom, amely minden befolyás magához ragadására törekszik, és egyre erősebb hivatalnoki karra meg állandó hadseregre támaszkodik. Miután a huszadik századi abszolutista rendszerek létrehozták a megfigyelés magasrendű formáit és az ellenőrzés fejlett technikai eszközeit, még a családcsoport is széthullott. Semmi sem áll az egyén és Joszif Sztálin, Mao elnök vagy Pol Pot között.

Az állam olyan, akár a fűnyíró gép, amelynek vágóélét a legerősebb fokozatra állították, hogy a földhöz egészen közel kerüljön. Lemetsz és magába szippant mindent, ami egy icipicinél jobban kiáll a felszínből. ha az egyetemek, a kolostorok, a városok, a kézművesek és kereskedők, az ipari termelők vagy mások jól látható vagyont meg hatalmat kezdenek fölhalmozni, főleg ha saját szabályokat és független önkormányzatot létesítenek, akkor az állami tisztviselők vadul nyesegetik vagy megsemmisítik őket. Csupán kétféle szervezet élheti túl az efféle rendszert, amely elkoboz minden szembeötlő vagyont, és lerombol minden alternatív hatalmi struktúrát.

Az egyik a titkos, betiltott szervezet, amelynek tagjai rejtőzködnek az állam elől. A maffia, a jakuzák, a triádok, sőt némileg eltérő módon még a szabadkőművesek is árnyéklétbe kényszerülnek, mint fekete vagy kifordított civil társadalom. Ezek a törvényen kívül helyezett csoportok gyakran valamely állami hivatalnok részleges cinkosságával nyújtanak szolgáltatásokat az egyénnek.

A másik túlélő az erős és szövevényes családi összeköttetések vastag, lapos, alacsonyan húzódó fedezéke. Úgy tűnik, a történelem túlnyomó részében semmi más nem tudott valamelyes oltalmat nyújtani az egyszerű embereknek, biztonságos terepet kínálni az állami prédálás ellen, csak a születés természetes kötelékei, vagy az olyan intézmények által teremtett műrokonsági kapcsolatok, mint a vértestvérség vagy a keresztkomaság. Csakis a családban bízhatunk. Rendszerint kialakul a gyanakvás és a szoros családcsoportok világa, amilyet Olaszországtól Kínáig és Dél-Amerikáig sok helyütt megtalálhatunk. (…)

A civil társadalom, azaz a szervezetek vastag rétege, amely az állam és az egyes alattvalók vagy polgárok között húzódik, véletlen folytán fennmaradt és virágzott, s egyre inkább értékelték a polgári szabadságjogokat és a gondolatszabadságot meg a gyülekezési szabadságot.

A civil társadalom és az alternatív hatalmi központok efféle virágzására a történelem során korábban is sor került, például Athénban annak fénykorában vagy egy ideig az itáliai városállamokban. A legtöbb esetben azonban a kísérlet kis hatósugarú és rövid életű volt. Csak akkor szilárdulhatott meg a civilizáció új típusa, amikor a bizalom egybeesett két másik fejleménnyel (amelyek létrejöttét is elősegítette).

Ezek egyike a természetes világot illető megbízható ismeretek szerzésének új módja (a természettudományos forradalom) volt, a másik pedig ezen ismeretek munkába fogásának új módja, amellyel új hatalmat és gazdagságot termeltek az emberek számára (az ipari forradalom). Amikor ez a kettő összekapcsolódott a bizalommal, kialakult egy erőteljes politikai és társadalmi rendszer, amelyet gyakran a „nyílt társadalom” kifejezéssel jelölünk.

(Alan Macfarlane: Levelek Lilynek)

Nemzeti InternetFigyelő