Ezért jelentheti Ukrajna veresége a NATO mostani formájának végét

Miközben a szerencsétlen Jens Stoltenberg azt szeretné elhitetni velünk, hogy a NATO soha nem volt erősebb mint jelenleg, a valóság sokkal kevésbé rózsás a „védelmi szövetség” számára, amely végigbombázta Európát majd a Közel-Keletet, és most a Csendes-óceánra akar terjeszkedni.

***

Ahogy a Nyugat ukrajnai proxy-háborúja feltartóztathatatlanul halad a teljes kudarc felé, a katasztrófa mögött álló neokonok egyre kevesebb visszavonulási lehetőséggel számolhatnak.

A korai bizakodás, hogy Oroszország jelenlegi formájában összeomlik a történelem legkeményebb szankciórendszerének nyomása alatt, nem vált be. A korai orosz tévedéseket a csatatéren nem katonai összeomlás követte, hanem a stratégiai alkalmazkodóképesség pragmatikus megnyilvánulása, amelyet a nyugati katonai tanácstermekben irigykedve szemlélnek. Az orosz hadsereg távolról sem omlott össze, hanem bátor döntéseket hozott, hogy ha kell, visszavonuljon, ha kell, előrenyomuljon, ami mindkét esetben pusztítónak bizonyult az ukrán fegyveres erők számára. Ebből következik, hogy miközben a nyugati politikai elit, amely ezt a konfliktust gerjesztette, a politikai, katonai és potenciálisan gazdasági elégedetlenség újabb időszakának néz elébe, miközben a második világháború kitörése óta a legveszélyesebb időszak jön el Európában.

Egy szélesebb körű európai háború katalizátora valójában nem egy önmagában korlátozott ukrajnai konfliktus, amely 2014-ben kezdődött, és amelyről a nyugati hatalmak nevezetesen majdnem egy évtizeden át nagyrészt tudomást sem vettek. A valódi probléma az, hogy a NATO, amely jelenleg egy Oroszországgal folytatott proxy-háborúban vesz részt, az ukrajnai növekvő katonai szerepvállalásával kapcsolatban egy „”elkárhozol, ha megteszed, elkárhozol, ha nem” forgatókönyvvel néz szembe. Ha az USA vezette blokk tovább eszkalálja a helyzetet – mivel a vereség fenyegeti -, az valószínűleg közvetlen konfrontációhoz vezethet Oroszországgal. Ha viszont nem teszi, akkor a bábja összeomlik, és Oroszország győztesként távozik, ami egykor Brüsszelben, Washingtonban és Londonban teljesen elképzelhetetlen volt, de mostanra rémálomszerű valósággá vált.

Egy ilyen vereség pusztító és potenciálisan végzetes lenne az egész NATO presztízsére és hírnevére nézve. Végül is, annak ellenére, hogy a Szovjetunió már régen megszűnt létezni, a tömb még mindig nélkülözhetetlen bástyaként reklámozza magát az elképzelt orosz terjeszkedéssel szemben. Egy egyre valószínűbb ukrán vereség esetén ez a „nélkülözhetetlen partner” az „Oroszország elleni küzdelemben” teljesen impotensnek és nagyrészt irrelevánsnak bizonyul. Még cinikusabb módon az USA hatalmas fegyveriparától is megtagadnának egy hatalmas és jövedelmező piacot. Hogyan kezdhet tehát egy több milliárd dolláros gépezet – amely abszolút győzelmet jósolt Oroszországgal szemben – egyáltalán elgondolkodni a vereségen? És hogyan jönnek le az olyan magas rangú uniós bürokraták, mint Ursula Von der Leyen, az Oroszország teljes legyőzésének „ügye” iránti kvázi, vallásos áhítatukról, amelyet ő már több mint másfél éve szégyentelenül evangelizál? Végül, hogyan gondolkodik az amerikai kormányzat, amely politikailag, erkölcsileg és gazdaságilag „mindent beleadott” Oroszország ellen Ukrajnában, azon, ami egyre inkább az Afganisztán 2.0 mindinkább elkerülhetetlen európai változatát jelenti?

Két dolgot kell megtenniük: Először is találniuk kell valakit, akit hibáztathatnak a vereségükért, másodszor pedig találniuk kell egy új ellenséget, akire ráterelhetik a közvélemény figyelmét. A „valakit, vagy valakiket, akit, vagy akiket majd okolni lehet”, elég könnyű lesz azonosítani. A narratívájukban olyan államokat fognak támadni, mint Magyarország, Kína és bizonyos mértékig India, akiket azzal fognak vádolni, hogy „aláássák az Oroszország elszigeteléséhez és legyőzéséhez szükséges egységes erőfeszítést”.

Magának Ukrajnának a hibáztatása is központi szerepet fog játszani ebben a narratívában. A nyugati média biztosítani fogja, hogy úgy emeljék ki, mint aki képtelen „bevenni a NATO által felajánlott gyógyszert”, és ezért elszenvedi a következményeket, nem hallgat a nyugati katonai tanácsokra, nem használja fel megfelelően a nyugati segélyeket, és természetesen – mivel Zelenszkij keveset tett az Ukrajnában végigsöprő korrupció ellen – ezt a tényt könnyen fegyverként fogják felhasználni ellene, és arra fogják használni, hogy megolajozzák a „megpróbáltunk segíteni nekik, de egyszerűen nem lehetett őket megmenteni önmaguktól” sima narratívát.

A „más ellenségre összpontosítani” narratíva a legegyszerűbb és legnyilvánvalóbb – ez Kína lesz. A NATO már most is igyekszik kiterjeszteni befolyását Ázsiában, többek között egy Japánba tervezett „összekötő iroda” révén. A „Kína az igazi fenyegetés” narratíva folyamatosan a felszínre tör a nyugati médiában.

És ami a legaggasztóbb, ha a nyugati hatalmaknak nem sikerülne „hihető tagadással” alátámasztaniuk a háború miatti bűnösségüket, akkor továbbra is fennáll a háború további eszkalálásának lehetősége. Egy ilyen eszkaláció gyorsan a NATO és Oroszország közötti közvetlen konfrontációhoz vezethet, és ezt a kimenetelét a vita egyik oldalán sem gondolhatja, és nem is kellene fontolóra vennie egyetlen józanul gondolkodó megfigyelőnek sem. A probléma az, hogy a racionális értékelés és a tárgyalási szándék a jelek szerint olyan ritka szemponttá vált Washingtonban és Kijevben, hogy egy pusztító eszkalációra az egyre kétségbeesettebb washingtoni és brüsszeli politikai osztály felett aránytalanul nagy befolyást gyakorló, megtévesztett neokonzervatív agytrösztök tanácsadói is opcióként tekintenek. Abban az esetben, ha a NATO valóban szentesíti a közvetlen ukrajnai beavatkozást, azt természetesen lengyel vagy román csapatok „békefenntartó” vagy humanitárius beavatkozásaként fogják igazolni, de a „küldetés” kategorizálása dicsőségesen irrelevánssá válik, amikor az orosz erőkkel való első összecsapásokra kerül sor, amit egy potenciálisan gyors, Oroszország és a NATO közötti totális háborúba torkolló spirál követ.

Már lehet azt mondani, hogy az Ukrajnától való elhatárolódás folyamata megkezdődött, kezdve azzal a kínos helyzettel, amellyel Zelenszkijnek a legutóbbi NATO-csúcstalálkozón kellett szembenéznie, és folytatva a nyugati „partnerek” közötti nyílt vitákkal arról, hogy adjanak-e Ukrajnának egyre halálosabb fegyvereket, hogy alapvetően az önpusztítást biztosítsák.

Innentől kezdve egy dolog teljesen világos: semmi sem fog véletlenül történni az EU és a NATO Zelenszkij-rezsimmel való interakciójában. Bármi is következik, lehet, hogy mindkét irányba kell cselekedni, vagy a kivonulással, vagy az eszkalációval. Erre példa az ukrán ellentámadás nyilvánvaló kudarca körül nyíltan zajló hibáztatási játék, amelynek során a nyugati médiában olyan ukrán tisztviselők mutogatnak ujjal a másikra, mint például Alekszej Makejev németországi nagykövet. Kijev első embere Németországban nemrégiben a Nyugatot hibáztatta a szerencsétlenül járt projekt véres kudarcáért, azt sejtetve, hogy az kizárólag az európai és amerikai pénz és fegyverek késedelmes, Kijevnek való szállítása miatt következett be. A nagykövet szerint nyilvánvalóan ez a nyugati kudarc tette lehetővé, hogy az oroszok kiépíthessék védelmi rendszerüket Kelet-Ukrajnában, ahol az elmúlt három hónapban több tízezer szerencsétlen ukrán sorkatona vesztette életét.

A valóságban az ellentámadás, amely mára lassú mozgású katasztrófává vált, már majdnem egy éve jelezte az oroszoknak és a nagyvilágnak is azt, hogy ezt majd minden bizonnyal a történelem egyik legnagyobb katonai szerencsétlenségeként fogják emlegetni. Azt a tényt, hogy az ukrán rezsim nyíltan hirdette terveit, sőt nyíltan megjelölte a támadás útvonalát és a stratégiai célokat, a Makeevhez hasonlóak kényelmesen figyelmen kívül hagyják. Most már nyilvánvalónak tűnik, hogy Kijev azt hitte, hogy nyílt kardcsörtetésével gyorsabb és nagyobb fegyverszállításokra fogja ösztönözni egyre aggódó partnereit. Ez azonban nem így történt, és mire ugyanezen támogatók türelme elfogyott a kijevi eredmények hiánya miatt, már nyilvánvalóvá vált, hogy a régóta előkészített orosz védelem elleni támadás kudarcra van ítélve. Mégis, Kijev PR-szükséglete és a nyugati politikai elit követelései miatt megkezdődött az ellentámadás, amely az ukrán csapatok egész zászlóaljait semmisítette meg, és a korábban biztosított nyugati nehézfegyverzet nagy részét is felemésztette.

A helyzet egyfajta tragikus-romantikus ostobaságot idéz: Ukrajna az öngyilkosságig elszántan udvarol a NATO-nak és az EU-nak, akik viszont a távolságtartó szeretőt játsszák; akik soha nem gondoltak igazán a házasságra, de hajlandóak megengedni, hogy hódolójuk a figyelmük valódi tárgyának – Oroszországnak – a lándzsájának hegyére tűzze magát. Természetesen az EU-NATO paktumot most az foglalkoztatja igazán, hogyan lehet ezt az egész ízléstelen ügyet túlélni és ezen továbblépni. Miközben a szerencsétlen Jens Stoltenberg azt szeretné elhitetni velünk, hogy a NATO soha nem volt erősebb mint jelenleg, a valóság sokkal kevésbé rózsás a „védelmi szövetség” számára, amely végigbombázta Európát és a Közel-Keletet, és most a Csendes-óceán felé igyekszik terjeszkedni. A valóság az, hogy az ukrajnai konfliktus tönkreteheti a NATO-t. A NATO egyfajta modern Nemzetek Szövetségévé vált, amely a kis halak elmarasztalására alkalmas, de teljesen alkalmatlan arra, hogy szemtől szembe álljon bármelyik egyenrangú ellenféllel, egy katonai szövetségnek álcázott, kudarcot vallott politikai intézmény, amely a valóságban összeomlana egy Oroszország vagy Kína részéről érkező közvetlen kihívással szemben. Persze tegyük hozzá azt is, hogy nagyon úgy tűnik, hogy a NATO szándékosan a saját propagandájának a bűvkörébe került.

A nagy kérdés most az, hogy a blokk valóban fontolóra venné-e a közvetlen konfrontációt Oroszországgal Ukrajnában, vagy a nyugati politikai elitek – akik előidézték azt a helyzetet, amelynek következménye a lángoló ukrajnai konfliktus – mások hibáztatásával kimásznak belőlev vagy inkább a kétségbeesés szülte eszkaláció mellett döntenek majd?

Egy dolog vitathatatlan, itt eldőlhet a NATO sorsa és a „védelmi szövetségként” való hitelessége, mely visszavonhatatlanul összefonódik az ukrán konfliktus kimenetelével. A NATO azonban valójában inkább politikai, mint katonai intézmény és ezeket a döntő fontosságú kérdéseket soha nem fogják nyíltan megvitatni, mivel a válaszok olyanok súlyúak lennének, mintha egy pap a szószékről azt hirdetné, hogy Isten nem létezik.

Írta: Chay Bowes , újságíró és geopolitikai elemző

, a Russia Today tudósítója

Eredeti cím: Here’s why Ukraine’s defeat could mean the end of NATO in its current form

Fordította: a Nemzeti InternetFigyelő (NIF) közössége

Megjelent a Russia Today (RT) angol nyelvű oldalán 2023. szeptember 10-én

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt képen: Joe Biden amerikai elnök, Jens Stoltenberg NATO-főtitkár és Vlagyimir Zelenszkij Ukrajna elnöke a NATO-csúcson Vilniusban 2023. július 12-én © Ludovic MARIN / AFP

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!