KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Dohán Mihály: „Ölni, ölni és rabolni!”

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Már annyira kiveszett belőlük minden jóérzés, hogy szégyen nélkül teszik ki közszemlére a mocskukat. Annyira természetesnek tartják, hogy már nem is leplezik. „Miért? Mi van abban, hogy megöltünk félmillió kisgyermeket? Nagy cucc! Ha elűzték volna Szaddam Husszeint, semmi bajuk nem lett volna. De hiába mondtuk nekik! Nem űzték el. Magukra vessenek, vagy a szüleikre! Úgy kell nekik! Ők akarták!”

***

Hihetetlenül érdekes dolog az öregség. Sok mindent hallottam róla már fiatal koromban is, örömtelinek nem nevezhető, valós jelenségeket, amelyekben már vastagon benne vagyok, durva és szellemes vicceket egyaránt, de most, miután már elég régen reám köszöntött, néha elképedek, hogy olykor micsoda, régesrég elfeledett emlékeim bukkannak fel a múltból.

Gyerekkoromban – nem mint manapság – még gyakran énekeltek, dúdolgattak az emberek. Kétkezi munka közben szinte mindig. Ha nem énekeltek, akkor fütyürésztek. Nem tudom, iskolás voltam-e már, amikor fiatal suhancok között népszerű volt a címben idézett amerikai – na mi? Nem nevezem sem éneknek, sem dalnak, mert nem akarom ezeket a szavakat meggyalázni. Megvan! Legyen „szubkulturális megnyilvánulás”. Kicsit hosszú, többen biztosan erőltetettnek érzik, az idézetten kívül sok egyéb jelenség is belefér, de mégis ezt látom a legtalálóbbnak, mert egyetlen magyar szót sem nemtelenít. Éppen egy amerikai szerző eszmefuttatását olvastam, amelyben két amerikai szenátor szubhumánus politikai megnyilvánulásait elemezte, amikor emlékeim temetőjéből, biztosan egészen véletlenül, feltámadt a címül választott, sok évtizede a feledés áldozatává vált „szubkulturális megnyilvánulás”.

Az USA politikusai nem egyszer botránkoztatták már meg a világot az emberi szenvedések iránti félelmetes érzéketlenséget tanúsító szavaikkal, szubhumánus politikai megnyilvánulásaikkal. Az egész világ elképedt, amikor Madeleine Albright, az USA külügyminisztere arra a kérdésre, hogy mi a véleménye arról, hogy az USA Irak elleni szankciói félmillió tíz éven aluli kisgyermek halálát okozták, azt válaszolta, hogy „a politikai eredmény megérte”. (Az embargó, de nevezhetjük „szankcióknak” is, még gyógyszerekre is kiterjedt.)

Számoljanak, tisztelt Olvasóim. Ha egy koporsó elhelyezésére széltében fél méter helyigénnyel számolunk, akkor félmillió koporsó egymás mellett 250 km-t foglal el. Az útvonaltervező szerint a budapesti Clark Ádám tértől Törökszentmiklósig a 4-es úton a távolság 123 km. Kerekítsük fel 125-re. Ez azt jelenti, hogy ha az USA „szankciói” következtében életüket vesztett 10 éven aluli iraki gyermekek koporsóit a 4-es út mindkét oldalán próbálnánk meg méterenként kettesével egymás mellett elhelyezni, a koporsók sora a Clark Ádám tértől Törökszentmiklósig érne. Ugyancsak az útvonaltervező szerint ez két órás út. Képzeljék el, milyen élmény volna két órán át vezetni két sor gyermekkoporsó között, annak a tudatában, mindegyikben egy megölt, 10 éven aluli gyermek nyugszik. Azt hiszem, egyikük sem tudná soha, de soha elfelejteni.

Tal Afar, 2005. január 18. / Az ötéves Samar Hassan kétségbeesetten sír miután szüleit megölték a 25. gyalogoshadosztály amerikai katonái. A csapatok rálőttek a Hassan család autójára, amikor az a városhoz közeledett szürkületkor. Az amerikaiak éppen járőröztek… / Forrás: Vanity Fair

Erre mondta ez az Albrightnak nevezett emberi véglény, a világ állítólag legdemokratikusabb államának a külügyminisztere, hogy „a politikai eredmény megérte”. Én már tudatosan éltem végig az „éljen Sztálin, éljen Rákosi” időszaktól kezdve egészen az „irány a fejlett szocialista társadalom teljes és maradéktalan felépítése” jelszó napjaiig terjedő kort, de ennyire embertelen szavakat soha egyetlen kommunista politikus szájából nem hallottam. Bennük még élt az erkölcsnek legalább annyi maradéka, emléke, vagy ha az nem, akkor politikai okosság, hogy tudták, hogy – bármit is tettek titokban, a börtönök sötétjében és a távoli gulágokban – ilyet a nyilvánosság előtt kimondani nem szabad. Albright már büszkén vállalta az USA rémtetteit. Ez az, ami igazán dermesztő és félelmetes. És mi volt a politikai eredmény? Megszállták az iraki kőolajmezőket és kiprovokáltak egy hosszú, manapság terrorizmusnak nevezett önvédelmi partizánháborút, amely oda vezetett, hogy végül csúfosan ki kellett takarodniuk Irakból. Közben persze az országot félig elpusztították. A hajdani „szubkulturális megnyilvánulást” az USA mára bevallottan külpolitikai gyakorlattá tette: „Ölni, ölni és rabolni!”

Ez is érdekelheti:  Válság a szomszédban: bukhat Ausztria kormánya is?

Nem csak Albright kijelentésének a félelmetes cinizmusa és kegyetlensége volt megdöbbentő, hanem az is, hogy az egyenirányított, bocsánat, újmagyarul méjnsztrím nyugati sajtó egyáltalán nem botránkozott meg rajta. A világ más tájain azonban a kijelentés nem kerülte el az emberek figyelmét. Csoda-e ezek után, ha az egykor bámult USA-t ma már az egész világon utálják és megvetik és természetesen – félnek tőle, mint a világ gátlástalan fenegyerekétől, és – ami fontosabb – szervezkednek ellene.

Amikor fény derült az USA hadserege által Abu Ghraibban elkövetett szörnyűségekre, Bush elnök azt mondta, hogy az a viselkedés nem jellemző az ő magas erkölcsi színvonalon álló hadseregükre, hanem csupán „néhány férges alma műve” volt. Értelmezzük esetleg úgy, hogy Albright is csupán „egy férges politikus” volt? Sajnos nem megy. Nem csak azért, mert ezt senki sem mondta ki, hanem mert tovább folytatták az Albright teremtette őszinteségi hagyományt. Ezt komolyan mondom. Már annyira kiveszett belőlük minden jóérzés, hogy szégyen nélkül teszik ki közszemlére a mocskukat. Annyira természetesnek tartják, hogy már nem is leplezik. „Miért? Mi van abban, hogy megöltünk félmillió kisgyermeket? Nagy cucc! Ha elűzték volna Szaddam Husszeint, semmi bajuk nem lett volna. De hiába mondtuk nekik! Nem űzték el. Magukra vessenek, vagy a szüleikre! Úgy kell nekik! Ők akarták!” A dolgok megszépítésére kitaláltak egy undorító kifejezést, „collateral damage”, talán „velejáró veszteséggel, kárral” fordíthatnánk. „Sajnos, a világ olyan, hogyha el akarjuk vinni mindenkinek a boldogító demokráciát és – anélkül, hogy kérnék – fölszabadítani őket az önkényúr rabszolgaságából, annak sajnos vannak ártatlan szenvedői is” – mondják szemforgatóan. Az álszent képmutatás Csimborasszója. Hasonlón, ha a rossz irányítás miatt az amerikai katonák a saját bajtársaikat ölik meg, azt „baráti tűznek”, „friendly fire”-nak nevezik. Nevezhetnék „rossz tűznek”, „balsikerű tűznek”, „öngyilkos tűznek”, „testvér-”, vagy „barát-”, vagy „bajtársgyilkos tűznek”, de nem, ők baráti tűznek nevezik. Hátborzongató!

Emlékszünk McCain szenátorra, aki, amikor megkérdezték, hogy mit kell tenni Iránnal, egy akkor divatos dallamra énekelni kezdte az emelvényen, hogy „bombázd, bombázd Iránt”. Ebben már nem vagyok biztos, de talán ő volt az is, aki Afganisztánt „a kőkorszakba” akarta visszabombázni.

Miután a „Szabad Világ” elpusztította a jóléti államot Líbiában, az ország népét polgárháborúba hajszolta és ezzel megnyitotta az utat az afrikai törvénytelen, bocsánat, újmagyarul illegális menekülthullámnak nevezett népvándorlás előtt, amikor Kadhafit állatias kegyetlenséggel meggyilkolták, Hillary Clinton a következőket mondta: „Jöttünk, láttunk, ő meghalt”.

Nem tudom, hogy Clintonné tisztában volt-e azzal, hogy tulajdonképpen Julius Caesar egyik hadijelentését (jöttem, láttam, győztem) utánozta izléstelenül, de a mondást – legalább hallomásból – ismerte és valószínűleg nagyon szellemesnek és éles elméjűnek találta saját magát a humorosnak gondolt mondata miatt. Videón láttam: kezeit összecsapva, önfeledt vidámsággal nevetve és egyetértő tömegröhögésre számítva adta elő, mint egy kabarétréfát. Micsoda poén! Ő ugyanúgy nem érzett semmi helyteleníthetőt a líbiai háborúban, Kadhafi embertelen, betegesen kegyetlen lemészárlásában, az utána következő, máig tartó polgárháborúban, mint Albright a félmillió kisgyermek meggyilkolásában. Vérfagyasztó! Nagy kegyet gyakorolt az Úristen az emberiséggel, hogy megakadályozta, hogy ez a vérszomjas némber, Clintonné, legyen az USA elnöke, mert az ő hirdetett politikája mindig is az volt, hogy „ölni, ölni és rabolni”. Hozzá képest Biden egy aranyos, csupa szeretet, öreg óvóbácsi. Az ő vezérelve sokkal emberibb. Mindössze „ölögetni, ölögetni és rabolgatni”.

Ez is érdekelheti:  Foci EB: Többezer magyar szurkoló érkezett együtt vonulva a stuttgarti stadionhoz (videó)

Ha az ember olykor hallgatja a műsorszolgáltatókat, gyakran találkozik azzal a szófordulattal, hogy „ennél aztán már nincs lejjebb!” Aztán kiderül, hogy van. Sokszor nehéz eldönteni, hogy csak csúcsbeállításról van-e szó, vagy csúcs döntésről. Nagyon-nagyon régen, sok évtizeddel ezelőtt talán Victor Hugo egy könyvében, amelyben több, kiemelkedő szerző munkásságát vizsgálta, olvastam azt a kifejezést, hogy „100 fokos lángelmék”. Arra utalt ezzel, hogy a vízhez hasonlóan, ami 100 fokon forrni kezd és nem hevíthető magasabb hőmérsékletre, az általa tárgyalt szerzők is az emberi szellem legmagasabb elérhető csúcsára jutottak fel, tehát nincs értelme semmiféle összehasonlítgatásnak közöttük. A most tárgyalt amerikai politikusokat hallva jutott eszembe Victor Hugo ihletésére, hogy ezek mind 100 fokos gazemberek. Talán pontosabb a fizikából vett hasonlat, ha inkább azt mondjuk, hogy abszolút 0 fokos gazemberek, mert annál tényleg nem létezik alacsonyabb hőmérséklet, annál már tényleg nincs „lejjebb”.

Az „amerikai értékeken” alapuló 21. századi hivatalos amerikai politikai gondolkodás két újabb, igazi „gyöngyszemére” az amerikai Antiwar nevű honlapon találtam. Mitt Romney szenátor a Twitteren nyilatkozott augusztus 25-én  az alábbiak szerint:

„Az egyedüli és legfontosabb dolog, amit tenni tudunk azért, hogy Amerikát Kínához képest erősítsük, hogy lássuk, amint Oroszország vereséget szenved Ukrajnában. Oroszország meggyengülése el fogja riasztani Kínát a területszerző törekvésektől és véget fog vetni a régi Szovjetunió feltámasztását célzó putyini látomásnak. Ukrajna segítése a mi érdekünk.”

Romney az ukrajnai fegyverszállításokat „a valaha volt legjobb nemzetvédelmi befektetésnek” nevezte. „Egyetlen életet sem veszítünk Ukrajnában, az ukránok pedig hősiesen harcolnak Oroszország ellen.” – mondta. „Nagyon csekély pénzösszegért gyengítjük meg és verjük szét az orosz hadsereget … Oroszország meggyengítése nagyszerű dolog.”

Óriási! Az oroszok halnak és meggyengülnek, a kínaiak megszeppennek, az ukránok hullanak, mint a legyek, az országuk romba dől, miközben az USA egyetlen katonája sem esik el, a hadiiparuk elképesztő bevételekre tesz szert, az amerikai államnak fillérekbe kerül, aminek az előteremtéséhez pedig csak a bankjegynyomdát kell járatniuk. Mint a mesében: „Hetet egy csapásra!” És mi kell hozzá? „Ölni, ölni és rabolni!” Íme, az amerikai értékek! Íme, a világ legokosabb, legnagyszerűbb népe! „Szlava USA!” – „Dicsőség az USA-nak!” Hát nem „a hegyre épült város”? Nem „világítótorony a népek sötétségében”? Nem a legtehetségesebb nemzet? Nem az erkölcsi értékekre alapozott politika mintaképe?

Ez is érdekelheti:  Medvegyev: Az orosz offenzíva folytatódik, ha Ukrajna visszautasítja Putyin javaslatát

Egy Richard Blumenthal nevű szenátor, miután Ukrajnában járt, a Connecticut Post-ban írta augusztus 29-én a következőket:

„Még azok az amerikaiak is, akiket nem különösebben érdekel a világ demokráciáinak a szabadsága és függetlensége, elégedettek lehetnek, mert az ukrajnai befektetésünknek visszanyerjük az ellenértékét.” … „A nemzet katonai költségvetésének kevesebb mint 3%-ával képessé tettük Ukrajnát arra, hogy Oroszország katonai erejét felére csökkentse … Mindezt úgy, hogy egyetlen amerikai katona sem sérült meg vagy veszett oda.”

Tehát nagyszerű dolog ez az ukrajnai háború, mert míg az oroszok gyengülnek, halnak, egyetlen amerikai katona sem vész el, ráadásul az USA-nak alig kerül valamibe (azt is csak frissen nyomtatott papírpénzzel fizetik), azt pedig, hogy az ukránokat halomra ölik, meg sem említi. És arról is hallgatnak, hogy a legjobb ukrán termőföldeket – ugyancsak papírpénzért és nagyrészt selejtezendő fegyverekért – már fölvásárolták. Minek az a föld az ukránoknak? Úgysem fogják tudni a földeket megművelni, hiszen lassan már nem lesz, aki művelje, mert mert a munkaképes népességet kiirtják a háborúban, hiszen a jelszó: „Ölni, ölni és rabolni!” Még azokat is hazatoloncoltatják, akik a háború elől külföldre szöktek, akik esetleg a háború végeztével hazatérhetnének és nekiláthatnának az újjáépítésnek. Mert mindenkit meg kell ölni! Ha nem is az utolsó, de legalább az utolsó munkaképes ukránig.

Kíváncsi vagyok, hogy mit szólnának az ukránok, ha hallanák az amerikai barátaik fenti szubhumánus politikai megnyilvánulásait. De nem hallják, mert a hírközlésük csak a Zelenszkij féle propagandát hirdeti a számukra. Szegények pedig többnyire kényszerből, de sokszor félrevezetve, hazafiúi lelkesedéssel mennek meghalni az USA busásan jövedelmező üzleti vállalkozásáért. Ugye, nem felejtették el: Romney „befektetésnek” nevezte az ukránok segítését. A „befektető” mindig hasznot vár „befektetése” után. Nekik az ukránok nyomorúsága bomba üzlet.

Életemben először egy izraeli, palesztinbarát mozgalmárnak és újságírónak, Uri Avnery-nek egy írásában találkoztam azzal a fohásszal, hogy „Istenem, oltalmazz meg a barátaimtól! Az ellenségeimmel magam is elbánok.” (Nem hiszik el, de a nem Izraelben élő, „Izrael-barát” zsidó milliomosokról írta. A Soros félékről. Ő úgy viszonyult hozzájuk, mint én Soroshoz. Az Ury Avnery által idézett milliomosok Avnery szerint a fennen hirdetett „jóakaratukkal” rengeteg kárt okoznak Izraelnek. Mint Soros nekünk. Soros is azt mondta, hogy „csak jót akar Magyarországnak”. Gondolom, az „örök kötvényekkel”.)

Nekünk is érdemes megfogadnunk Uri Avnery szavait és hétszer is meggondolnunk, hogy kit tekintünk a barátunknak.

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt kép: Tal Afar, 2005. január 18. / Az ötéves Samar Hassan kétségbeesetten sír miután szüleit megölték a 25. gyalogoshadosztály amerikai katonái. A csapatok rálőttek a Hassan család autójára, amikor az a városhoz közeledett szürkületkor. Az amerikaiak éppen járőröztek…

Mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük