„Egyszer csak megjelent a gyűlölet, a kiközösítés, és velük a félelem” – Egy kárpátaljai magyar lány története

„Leírhatatlan érzés volt mindent hátrahagyni” – mondta sok Kárpátaljáról menekült honfitársunk helyett is Eszter (nevezzük így). A 20 éves beregszászi lány ma már Budapesten él. Neki is, mint a legtöbbjüknek az elmúlt több mint két év az otthon, a haza és az identitás elvesztéséről szólt. Az élet, amelyet szeretettel és nosztalgiával idéznek fel, megrázóan tört össze az orosz–ukrán háború kirobbanásával. A hirado.hu fontosnak tartja, hogy elmondja a határátlépő magyarok történetét, érkezzenek bárhonnan. Elsőként Eszterrel beszélgettek, aki fiatal kora ellenére meghatározó tapasztalatokat szerzett az elnyomásról, a kiszolgáltatottságról és az újrakezdésről.

„Sosem fogom elfelejteni azt az átlagosnak tűnő líceumi napot és a tanáraim rémült arcát, amikor valaki azzal a hírrel jött, hogy Beregszász ívóvizét megpróbálta megmérgezni egy ukrán nacionalista szervezet” – idézte fel. „Fenyegető levelükben az írták, hogy ha nem megyünk el az ukrán hazából, ahová mi nem tartozunk, akkor kiirtanak minket, mint a patkányokat. Elmondhatatlan, milyen egy olyan helyen élni, ahol holtan akarnak látni.”

Nem volt ez mindig így: „Emlékszem, amikor még kislány voltam, az utcán, a városokban, a piacokon szabadon lehetett magyarul beszélni, nem néztek rád gyűlölettel” – idézte fel Eszter, aki szerint Zelenszkij 2019-es megválasztásával és a nyelvtörvény elfogadásával (ugyanabban az évben – a szerk.) mindez megváltozott, az addigi békés magyar–ukrán együttélést felváltotta a gyűlölet, a félelem, a kiközösítés. A magyar orvosok nem beszélhettek anyanyelvükön a magyar páciensekkel, a boltban nem szolgálták ki őket, ha magyarul köszöntek.

„Megkezdődtek a tömeges elbocsátások a munkahelyeken, ahol ukránokra cserélték le a magyar dolgozókat, folyamatosan megrongálták emlékműveinket, felgyújtották nemzeti lobogónkat és még sorolhatnám, de úgy érzem, soha nem érnék a lista végére” – sorolta elcsukló hangon a lány, aki mindezek ellenére nem akarta elhagyni a szülőföldet.

„A fájdalmas tapasztalatokat elnyomták a gyerekkori emlékek. Ezért az egyetlen magyar felsőoktatási intézmény, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola óvodapedagógiai szakán kezdtem el tanulni. A diáktársaim is mind magyarok voltak. Egy biztonságos hely volt, amely menedéknek tűnt, míg az utcákon terjedt a gyűlölet.”

Aztán egyszer csak mindennek vége lett

„Csütörtök. Hajnalban keltünk a borzasztó hírre, hogy kitört a háború. Emlékszem a néma csöndre, ami akkor a konyhában megtalált minket, percekig nem tudtunk megszólalni. De nem volt időnk a szótlanságra, anyukám vállára szállt élete legnehezebb kérdése: mit tegyünk? A kérdés amennyire nehéz volt, annyira egyszerű is egyben. Apukámra gondoltunk, aki már évek óta az anyaországban dolgozott, hogy meg tudjunk élni. Ha nem menekülünk ki hozzá, és lezárják a határokat, mikor látjuk legközelebb? Így nem tétováztunk, jöttünk, édesapám miatt, a jövőnk miatt, magunk miatt. Pár óra alatt összepakoltuk a legszükségesebb dolgokat, és sírós búcsút vettünk nagyszüleimtől, akik időskoruk miatt nem jöhettek velünk” – idézte fel Eszter most már könnyek között 2022. február 24-ét.

Édesanyjával és a húgával együtt érkeztek meg a határra, ahol kétségbeesett emberek tömegei menekültek a veszély elől. Budapesten először menekülttáborban, majd édesapja munkásszállóján találtak menedéket, ahonnan csupán nemrég tudtak elköltözni.

„Leírhatatlan érzés volt mindent hatrahagyni. Talán édesanyámnak volt a legnehezebb, majdnem negyven év alatt sosem volt távol az otthonától. Ennek ellenére a legkimerítőbb, legreménytelenebb napokban is próbálta tartani bennünk a lelket, nevelni minket, mellette erősnek kellett maradni: örökké hálás leszek neki.”

Budapesten sem volt minden fenékig tejfel

„Sajnos nem volt könnyű munkát találni. Megkaptuk, hogy el akarjuk venni a magyar emberektől a lehetőségeket. De mi is magyarok vagyunk, egy életet hagytunk hátra minden felkészülés nélkül, nem akarunk mi elvenni senkitől semmit. Csupán élni szeretnénk” – foglalta össze egyszerűen a terveit Eszter. „De Isten végül mindent kirendelt számunkra. Tudtam az ELTE-n folytatni a tanulást, munkába álltam, hogy segítsek a szüleimnek, hogy könnyebb legyen, tartozom nekik ennyivel.”

„Nagyon hálás vagyok azokért az emberekért is, akiket volt szerencsém megismerni, az életre szóló élményekért, amelyet magammal viszek az utamon” – tette hozzá.

A családban pár hónapja tragédia történt. Rég nem látott nagyapja rákban halt meg, a gyászt megnehezítette a bűntudat, amiért nem voltak ott vele utolsó napjaiban. „Tudom, hogy papim nem haragszik azért, hogy nem voltunk ott vele. Tudja, hogy nem lett volna rá lehetőségünk, de ettől nem lesz könnyebb.”

Aztán Eszter a szerelemben talált menedéket. Párja szintén kárpátaljai, nem mehet haza a besorozások miatt.  „Úgy gondolom, ebben a helyzetben nekünk, nőknek az a feladatunk, hogy tartsuk a lelket a férfiakban, hogy egyszer majd visszamehetnek arra a helyre, ahol felnőttek, ahol kiskorukban játszottak, sírtak, nevettek.” 

„Ittlétem alatt sok kárpátaljai testvéremmel találkoztam. Mindannyiunknak más-más a történetünk, két dolog azonban egyezik: a kitartás és az élet iránti vágy. Remélem, a történeteink eltörölik az irántunk táplált ellenszenvet az emberekben, hiszen hadd ismételjem el, hogy ne feledjék: mi csak élni akarunk.”

Dóka Boglárka – hirado.hu

Kiemelt kép: Menekültek érkeznek Kárpátaljáról / Fotó: hirado.hu