Hirdetés

Dr. Polgárdy Géza: Legszeretettebb magyar verseim I.

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Nem magamtól támadt az ötletem, hogy összeállítsam a tíz, általam legjobban kedvelt verset a magyar költészet hihetetlenül gazdag kínálatából. Különben is, ha én adom magamnak a feladatot, akkor a 100 legkedveltebbet állítottam volna össze, hiszen az biztosan sokkal könnyebb feladatnak bizonyul. Hanem a kisebbik unokám kapott az iskolában házi feladatot: meg kellett itthon tanulnia egy könnyen szavalható verset, s azt másnap az iskolában elmondania. Ennek kapcsán megkérdezett: „Papa, neked melyek a legkedveltebb magyar verseid? De ne sorolj sokat!”  Jó, mondtam én, bele egyezően, – de mégis hányat? „Mondjuk tízet!”

Összeállítottam hát, tíz költőtől egy-egy költeményt, a költők születési sorrendjében feltüntetve az évszámaikat is. Majd két részre bontva felkerültek a blogomra. Íme, az I. rész öt költeménye:

Petőfi Sándor (1823-1849):

                                              ÉLET VAGY HALÁL

                                              A Kárpátoktul le az Al-Dunáig

                                             Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!

                                             Szétszórt hajával, véres homlokával

                                             Áll a viharban maga a magyar.

                                             Ha nem születtem volna is magyarnak,

                                             E néphez állanék ezennel én,

                                             Mert elhagyott, mert a legelhagyatottabb

                                             Minden népek közt a föld kerekén.

 

                                             Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,

                                             Mit vétettél, hogy így elhagytanak,

                                             Hogy isten ördög, minden ellened van,

                                             És életed fájón pusztítanak?

                                             S dühös kezekkel kik tépik leginkább

                                             Gazul, őrülten a zöld ágakat?

                                             Azok, kik eddig e fa árnyékában

                                             Pihentek hosszú századok alatt.

 

                                            Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,

                                            Mit marjátok mindnyájan a magyart?

                                            Török s tatártól mely titeket védett,

                                            Magyar kezekben villogott a kard.

                                            Megosztottuk tivéletek híven, ha

                                            A jó szerencse nékünk jót adott,

                                            S felét átvettük mindig a tehernek,

                                            Mit vállatokra a balsors rakott.

 

                                            S ez most a hála!… vétkes vakreménnyel

                                            Reánk uszít a hűtelen király,

                                            S mohó étvággyal megrohantok minket,

                                            Miként a holló a holttestre száll.

                                            Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,

                                            De a magyar még nem halotti test,

                                            Nem, istenemre nem! s hajnalt magának

                                            Az égre a ti véretekkel fest.

 

                                           Legyen tehát úgy, mint ti akartátok,

                                           Élet-halálra ki a síkra hát,

                                           Ne legyen béke, míg a magyar földön

                                           A napvilág egy ellenséget lát,

                                           Ne legyen béke, míg rossz szívetekből

                                           A vér utolsó cseppje nem csorog…

                                           Ha nem kellettünk nektek, mint barátok,

                                           Most, mint bírókat, akként lássatok.

 

                                          Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,

                                          Mely birtokodra s életedre tör,

                                          Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,

                                          Föl az utolsó ítéletre, föl!

                                          A századok hiába birkózának

                                          Velünk, és mostan egy év ölne meg?

                                         Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,

                                         És most e tetvek egyenek-e meg?

 

                                        Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe

                                        Világhódító híres őseid.

                                        Egy ezredév néz ránk ítélő szemmel

                                        Attilától egész Rákócziig.

                                        Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is

                                        Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,

                                        El fogja lepni árnyékunk a sárba

                                        És vérbe fúlt ellenség táborát!

 

 

Sajó Sándor (1868-1933):

                                                MAGYARNAK LENNI

 

                                        Magyarnak lenni, tudod mit jelent?

                                        Magasba vágyva tengni egyre – lent:

                                        Mosolyogva, mint a méla őszi táj.

                                        Nem panaszkodni senkinek, mi fáj:

                                        Borongni mindig, mint a nagy hegyek,

                                       Mert egyre gyászlik bennünk valami.

                                       Sok százados bú, amelyet nem lehet

                                       Sem eltitkolni, sem bevallani.

                                       Magányban élni, ahol kusza árnyak

                                       Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak,

                                       S szálaiból a fájó képzeletnek

                                       Feketefényű fátylat szövögetnek…

                                       És bút és gyászt és sejtést egybeszőve

                                       Ráterítik a titkos jövendőre…

                                       Rabmódra húzni idegen igát.

                                       Álmodozva róla: büszke messzi cél,

                                       S meg-megpihenve a múlt emlékinél,

                                       Kergetni téged: csalfa délibáb!…

                                       Csalódni mindig, soha célt nem érve,

                                       S ha szívünkben már apadoz a hit:

                                       Rátakargatni sorsunk száz sebére

                                       Önámításunk koldus rongyait…

                                      -Én népem! múltba, vagy jövőbe nézz:

                                       Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…

                                       Magyarnak lenni: tudod mit jelent?

                                       Küzdelmet, fájót, véges végtelent.

                                       Születni nagynak, bajban büszke hősnek,

                                       De döntő harcra nem elég erősnek:

                                        Úgy teremtődni erre a világra,

                                        Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,

                                        Hogy amikor már érik a vetés,

                                       Akkor zúgjon rá irtó jégverés…

                                       Fölajzott vággyal, szomjan keseregve

                                       A szabadító Mózest várni egyre:

                                       Hogy porrá zúzza azt a színfalat,

                                       Mely végzetünknek kövült átkául

                                       Ránk néz merően, irgalmatlanul,

                                       S utunkat állja zordan, hallgatag…

                                       Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,

                                       Mely sírni késztő tréfát űz velünk,

                                       S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:

                                       Egymást vádolni, egymást marcangolni!

                                      -Majd, fojtott kedvünk, hogyha megdagad,

                                       Szilajnak lenni, mint a bércpatak,

                                       Vagy bánatunknak hangos lagziján

                                       Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! –

                                       Háborgó vérrel kesergőn vigadni,

                                       Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,

                                       Hogy annyi szent hév, annyi őserő,

                                       Megsebzett sasként sírva nyögdelő,

                                       Miért nem repülhet fönn, a tiszta légben,

                                       Munkásszabadság édes gyönyörében, –

 

                                       Hogy miért teremtett bennünket a végzet

                                       Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!…

                                       Tombolva inni hegyeink borát,

                                       Keserveinknek izzó mámorát,

                                       S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,

                                       Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, –

                                       S amikor már szívünk majdnem megszakad:

                                       Nagy keservünkben,

                                       Bús szégyenünkben

                                      Falhoz vágni az üres poharat…

                                     -Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:

                                      Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…

 

                                      De túl minden bún, minden szenvedésen

                                      Önérzetünket nem feledve mégsem,

                                       Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,

                                       Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!

                                       Magyarnak lenni nagy, szent akarat,

                                       Mely itt reszket a Kárpátok alatt:

                                       Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:

                                       Viselni sorsunk, ahogy meg van írva: –

                                       Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,

                                       Vérünkbe oltva örök honszerelmét,

                                       Féltőn borulni minden magyar rögre,

                                       S hozzátapadni örökkön – örökre!…

 

Szathmáry István (1877.febr. -1943):

 

                                                 NEM, NEM, SOHA!

 

                                       Vihar süvölt, hogy reng belé a Kárpát,

                                       Kelj fel sírodból, kacagányos Árpád!

                                      Nézd, romba dőlni készül kis világunk,

                                      Amit szereztél hős, nemes fajodnak,

                                      S e bősz viharban kínjaink zokognak,

                                      Míg új csodákra, új igékre várunk.

                                      Azért hullt annyi Golgotára vérünk,

                                      hogy tépett, csonka, rab hazában éljünk?

                                      Lobogva ég szívünkben büszke daccal,

                                      S kacagjon bár a poklok tábora,

                                      Felé dörögjük szent egy-akarattal:

                                      Nem, nem, soha!

 

                                    Voltunk Európa keletén a bástya,

                                    Földünk török, tatár vész dúlta-járta

                                    S hogy jött Mohács és elbukott a nemzet,

                                    Császári hóhér font nyakára hurkot,

                                    De Anteusként mindig talpra ugrott

                                    És szent jogáért új csatákba kezdett.

                                    És most e kor, kiáltó szégyenére

                                    Hazát veszítsen hős Rákóczi népe?

                                    Lobogva ég szívünkben, büszke daccal,

                                    S kacagjon bár a poklok tábora,

                                   Feléjük dörögjük szent egy-akarattal:

                                   Nem, nem soha!

 

                                  Hisz lelke van e föld minden rögének,

                                  Szent Golgotákról szól a hősi ének:

                                  Pozsony…Eperjes…Kassa…mennyi oltár…

                                 Arad porából vérrózsák fakadnak…

                                 S te, kincses Erdély, mily szent akaratnak,

                                 Merész álmoknak hordozója voltál!

                                 S most tolvajkézre jusson minden ékünk,

                                 S mi koldusokként rongyainkra nézzünk?

                                 Lobogva ég szívünkben, büszke daccal,

                                S kacagjon bár a poklok tábora.

                                Felé dörögjük szent egy-akarattal:

                                Nem, nem soha!

 

                                Tudd meg világ, ki láttad hősi harcunk,

                                Mi igazunkért végsőkig kitartunk!

                                Karunk kihullt…a harcok hőse béna…

                               Széjjeltagolhatsz… darabokra téphetsz…

                               De ősi földünk lelke a miénk lesz,

                               Ahhoz nem férhet sírrabló hiéna,

                               S csodás erőre kapva szent rögétül

                               A béna hős új, szent csatákra készül,

                               Lobogva és szívünkben, büszke daccal

                               S kacagjon bár a poklok tábora,

                              Felé dörögjük szent egy-akarattal:

                              Nem, nem, soha!

 

Ady Endre (1877. nov.-1919):

                                                     

                                      AZ ÉLET

 

                                Az élet a zsibárusok világa,

                                Egy hangos vásár, melynek vége nincs.

                                Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,

                                Megvehető akármi ritka kincs.

                                Nincs oly érzés, melyből nem csinálnak,

                                Kufár lélekkel hasznot, üzletet:

                                 Itt alkusznak, amott már áll a vásár,

                                 A jelszó mindig: eladok, veszek!…

 

                                Raktárra hordják mindenik portékát,

                               Eladó minden, hogyha van vevő:

                               Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,

                               Rajongás, hit, eszmény és szerető.

                               Aki bolond, holmiját olcsón adja,

                               Az okos mindig többet nyer vele,

                               A jelszó: egymást túl kell licitálni,

                               Ádáz versennyel egymást verve le!

 

                               A szív az üzlet leghitványabb tárgya,

                               S eladják mégis minden szent hevét.

                              Akad vevő rá, egymást licitálja,

                              Hogy a holmit atomként szedje szét.

                              Folyik a vásár, harsogó zsivajban,

                              Az egyik kínál, másik meg veszen,

                             Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,

                             Kifosztott lélek zokog csendesen.

 

                             Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,

                             Bolondok bizton, balgák szerfelett.

                             Eddig én is az ő példájukat követtem,

                             Ezután én is másképpen teszek.

                             Szívem, lelkem a piacra kitárom,

                             Túladok én is minden kincsemen,

                             …De nincs erőm, ily nyomorulttá válni,

                             Ó, nincs erőm, én édes istenem.

 

 

Dutka Ákos (1881-1972):

 

                               Mily furcsa lesz

 

                      Mily furcsa lesz, ha asztalomon árván,

                      magában sétál majd a lámpafény,

                      tollam előtte nem szánt végtelen sort,

                      s megáll fáradtan a karcsú kéz, – szegény.

 

                     És szemem tükrében nem fürödnek majd

                     földi és égi vándorcsillagok,

                     nem kapcsol már a fejben majd a központ

                     ingeredre Élet, nem szól: itt vagyok.

 

                    Bolond táncát az Élet járja, járja,

                    Ölnek, ölelnek holnap is tovább,

                    mindenki játssza, bár meg egy sem érti

                    az örökfolyású, nagy komédiát.

 

                    Talán jobb is lesz, mit se tudni róla:

                    avult receptre, hogy mivé fajul, –

                    ki győz a percek múló mámorával,

                    s ki marad a porondon alul.

 

                   Jó volna mégis, olykor visszajönni,

                   testetlenül a vesztett múltba még,

                   s megnézni, hogy amit gyújtottam,

                   kialudt a lámpa, vagy még mindig ég?

 

 

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás