KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Dr. Polgárdy Géza: Legszeretettebb magyar verseim I.

Nem magamtól támadt az ötletem, hogy összeállítsam a tíz, általam legjobban kedvelt verset a magyar költészet hihetetlenül gazdag kínálatából. Különben is, ha én adom magamnak a feladatot, akkor a 100 legkedveltebbet állítottam volna össze, hiszen az biztosan sokkal könnyebb feladatnak bizonyul. Hanem a kisebbik unokám kapott az iskolában házi feladatot: meg kellett itthon tanulnia egy könnyen szavalható verset, s azt másnap az iskolában elmondania. Ennek kapcsán megkérdezett: „Papa, neked melyek a legkedveltebb magyar verseid? De ne sorolj sokat!”  Jó, mondtam én, bele egyezően, – de mégis hányat? „Mondjuk tízet!”

Összeállítottam hát, tíz költőtől egy-egy költeményt, a költők születési sorrendjében feltüntetve az évszámaikat is. Majd két részre bontva felkerültek a blogomra. Íme, az I. rész öt költeménye:

Petőfi Sándor (1823-1849):

                                              ÉLET VAGY HALÁL

                                              A Kárpátoktul le az Al-Dunáig

                                             Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!

                                             Szétszórt hajával, véres homlokával

                                             Áll a viharban maga a magyar.

                                             Ha nem születtem volna is magyarnak,

                                             E néphez állanék ezennel én,

                                             Mert elhagyott, mert a legelhagyatottabb

                                             Minden népek közt a föld kerekén.

 

                                             Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,

                                             Mit vétettél, hogy így elhagytanak,

                                             Hogy isten ördög, minden ellened van,

                                             És életed fájón pusztítanak?

                                             S dühös kezekkel kik tépik leginkább

                                             Gazul, őrülten a zöld ágakat?

                                             Azok, kik eddig e fa árnyékában

                                             Pihentek hosszú századok alatt.

 

                                            Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,

                                            Mit marjátok mindnyájan a magyart?

                                            Török s tatártól mely titeket védett,

                                            Magyar kezekben villogott a kard.

                                            Megosztottuk tivéletek híven, ha

                                            A jó szerencse nékünk jót adott,

                                            S felét átvettük mindig a tehernek,

                                            Mit vállatokra a balsors rakott.

 

                                            S ez most a hála!… vétkes vakreménnyel

                                            Reánk uszít a hűtelen király,

                                            S mohó étvággyal megrohantok minket,

                                            Miként a holló a holttestre száll.

                                            Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,

                                            De a magyar még nem halotti test,

                                            Nem, istenemre nem! s hajnalt magának

                                            Az égre a ti véretekkel fest.

 

                                           Legyen tehát úgy, mint ti akartátok,

                                           Élet-halálra ki a síkra hát,

                                           Ne legyen béke, míg a magyar földön

                                           A napvilág egy ellenséget lát,

                                           Ne legyen béke, míg rossz szívetekből

                                           A vér utolsó cseppje nem csorog…

                                           Ha nem kellettünk nektek, mint barátok,

                                           Most, mint bírókat, akként lássatok.

 

                                          Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,

                                          Mely birtokodra s életedre tör,

                                          Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,

                                          Föl az utolsó ítéletre, föl!

                                          A századok hiába birkózának

                                          Velünk, és mostan egy év ölne meg?

                                         Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,

                                         És most e tetvek egyenek-e meg?

 

                                        Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe

                                        Világhódító híres őseid.

                                        Egy ezredév néz ránk ítélő szemmel

                                        Attilától egész Rákócziig.

                                        Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is

                                        Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,

                                        El fogja lepni árnyékunk a sárba

                                        És vérbe fúlt ellenség táborát!

 

 

Sajó Sándor (1868-1933):

                                                MAGYARNAK LENNI

 

                                        Magyarnak lenni, tudod mit jelent?

                                        Magasba vágyva tengni egyre – lent:

                                        Mosolyogva, mint a méla őszi táj.

                                        Nem panaszkodni senkinek, mi fáj:

                                        Borongni mindig, mint a nagy hegyek,

                                       Mert egyre gyászlik bennünk valami.

                                       Sok százados bú, amelyet nem lehet

                                       Sem eltitkolni, sem bevallani.

                                       Magányban élni, ahol kusza árnyak

                                       Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak,

                                       S szálaiból a fájó képzeletnek

                                       Feketefényű fátylat szövögetnek…

                                       És bút és gyászt és sejtést egybeszőve

                                       Ráterítik a titkos jövendőre…

                                       Rabmódra húzni idegen igát.

                                       Álmodozva róla: büszke messzi cél,

                                       S meg-megpihenve a múlt emlékinél,

                                       Kergetni téged: csalfa délibáb!…

                                       Csalódni mindig, soha célt nem érve,

                                       S ha szívünkben már apadoz a hit:

                                       Rátakargatni sorsunk száz sebére

                                       Önámításunk koldus rongyait…

                                      -Én népem! múltba, vagy jövőbe nézz:

                                       Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…

                                       Magyarnak lenni: tudod mit jelent?

                                       Küzdelmet, fájót, véges végtelent.

                                       Születni nagynak, bajban büszke hősnek,

                                       De döntő harcra nem elég erősnek:

                                        Úgy teremtődni erre a világra,

                                        Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,

                                        Hogy amikor már érik a vetés,

                                       Akkor zúgjon rá irtó jégverés…

                                       Fölajzott vággyal, szomjan keseregve

                                       A szabadító Mózest várni egyre:

                                       Hogy porrá zúzza azt a színfalat,

                                       Mely végzetünknek kövült átkául

                                       Ránk néz merően, irgalmatlanul,

                                       S utunkat állja zordan, hallgatag…

                                       Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,

                                       Mely sírni késztő tréfát űz velünk,

                                       S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:

                                       Egymást vádolni, egymást marcangolni!

                                      -Majd, fojtott kedvünk, hogyha megdagad,

                                       Szilajnak lenni, mint a bércpatak,

                                       Vagy bánatunknak hangos lagziján

                                       Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! –

                                       Háborgó vérrel kesergőn vigadni,

                                       Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,

                                       Hogy annyi szent hév, annyi őserő,

                                       Megsebzett sasként sírva nyögdelő,

                                       Miért nem repülhet fönn, a tiszta légben,

                                       Munkásszabadság édes gyönyörében, –

 

                                       Hogy miért teremtett bennünket a végzet

                                       Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!…

                                       Tombolva inni hegyeink borát,

                                       Keserveinknek izzó mámorát,

                                       S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,

                                       Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, –

                                       S amikor már szívünk majdnem megszakad:

                                       Nagy keservünkben,

                                       Bús szégyenünkben

                                      Falhoz vágni az üres poharat…

                                     -Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:

                                      Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…

 

                                      De túl minden bún, minden szenvedésen

                                      Önérzetünket nem feledve mégsem,

                                       Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,

                                       Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!

                                       Magyarnak lenni nagy, szent akarat,

                                       Mely itt reszket a Kárpátok alatt:

                                       Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:

                                       Viselni sorsunk, ahogy meg van írva: –

                                       Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,

                                       Vérünkbe oltva örök honszerelmét,

                                       Féltőn borulni minden magyar rögre,

                                       S hozzátapadni örökkön – örökre!…

 

Szathmáry István (1877.febr. -1943):

 

                                                 NEM, NEM, SOHA!

 

                                       Vihar süvölt, hogy reng belé a Kárpát,

                                       Kelj fel sírodból, kacagányos Árpád!

                                      Nézd, romba dőlni készül kis világunk,

                                      Amit szereztél hős, nemes fajodnak,

                                      S e bősz viharban kínjaink zokognak,

                                      Míg új csodákra, új igékre várunk.

                                      Azért hullt annyi Golgotára vérünk,

                                      hogy tépett, csonka, rab hazában éljünk?

                                      Lobogva ég szívünkben büszke daccal,

                                      S kacagjon bár a poklok tábora,

                                      Felé dörögjük szent egy-akarattal:

                                      Nem, nem, soha!

 

                                    Voltunk Európa keletén a bástya,

                                    Földünk török, tatár vész dúlta-járta

                                    S hogy jött Mohács és elbukott a nemzet,

                                    Császári hóhér font nyakára hurkot,

                                    De Anteusként mindig talpra ugrott

                                    És szent jogáért új csatákba kezdett.

                                    És most e kor, kiáltó szégyenére

                                    Hazát veszítsen hős Rákóczi népe?

                                    Lobogva ég szívünkben, büszke daccal,

                                    S kacagjon bár a poklok tábora,

                                   Feléjük dörögjük szent egy-akarattal:

                                   Nem, nem soha!

 

                                  Hisz lelke van e föld minden rögének,

                                  Szent Golgotákról szól a hősi ének:

                                  Pozsony…Eperjes…Kassa…mennyi oltár…

                                 Arad porából vérrózsák fakadnak…

                                 S te, kincses Erdély, mily szent akaratnak,

                                 Merész álmoknak hordozója voltál!

                                 S most tolvajkézre jusson minden ékünk,

                                 S mi koldusokként rongyainkra nézzünk?

                                 Lobogva ég szívünkben, büszke daccal,

                                S kacagjon bár a poklok tábora.

                                Felé dörögjük szent egy-akarattal:

                                Nem, nem soha!

 

                                Tudd meg világ, ki láttad hősi harcunk,

                                Mi igazunkért végsőkig kitartunk!

                                Karunk kihullt…a harcok hőse béna…

                               Széjjeltagolhatsz… darabokra téphetsz…

                               De ősi földünk lelke a miénk lesz,

                               Ahhoz nem férhet sírrabló hiéna,

                               S csodás erőre kapva szent rögétül

                               A béna hős új, szent csatákra készül,

                               Lobogva és szívünkben, büszke daccal

                               S kacagjon bár a poklok tábora,

                              Felé dörögjük szent egy-akarattal:

                              Nem, nem, soha!

 

Ady Endre (1877. nov.-1919):

                                                     

                                      AZ ÉLET

 

                                Az élet a zsibárusok világa,

                                Egy hangos vásár, melynek vége nincs.

                                Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,

                                Megvehető akármi ritka kincs.

                                Nincs oly érzés, melyből nem csinálnak,

                                Kufár lélekkel hasznot, üzletet:

                                 Itt alkusznak, amott már áll a vásár,

                                 A jelszó mindig: eladok, veszek!…

 

                                Raktárra hordják mindenik portékát,

                               Eladó minden, hogyha van vevő:

                               Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,

                               Rajongás, hit, eszmény és szerető.

                               Aki bolond, holmiját olcsón adja,

                               Az okos mindig többet nyer vele,

                               A jelszó: egymást túl kell licitálni,

                               Ádáz versennyel egymást verve le!

 

                               A szív az üzlet leghitványabb tárgya,

                               S eladják mégis minden szent hevét.

                              Akad vevő rá, egymást licitálja,

                              Hogy a holmit atomként szedje szét.

                              Folyik a vásár, harsogó zsivajban,

                              Az egyik kínál, másik meg veszen,

                             Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,

                             Kifosztott lélek zokog csendesen.

 

                             Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,

                             Bolondok bizton, balgák szerfelett.

                             Eddig én is az ő példájukat követtem,

                             Ezután én is másképpen teszek.

                             Szívem, lelkem a piacra kitárom,

                             Túladok én is minden kincsemen,

                             …De nincs erőm, ily nyomorulttá válni,

                             Ó, nincs erőm, én édes istenem.

 

 

Dutka Ákos (1881-1972):

 

                               Mily furcsa lesz

 

                      Mily furcsa lesz, ha asztalomon árván,

                      magában sétál majd a lámpafény,

                      tollam előtte nem szánt végtelen sort,

                      s megáll fáradtan a karcsú kéz, – szegény.

 

                     És szemem tükrében nem fürödnek majd

                     földi és égi vándorcsillagok,

                     nem kapcsol már a fejben majd a központ

                     ingeredre Élet, nem szól: itt vagyok.

 

                    Bolond táncát az Élet járja, járja,

                    Ölnek, ölelnek holnap is tovább,

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!

 

                    mindenki játssza, bár meg egy sem érti

                    az örökfolyású, nagy komédiát.

 

                    Talán jobb is lesz, mit se tudni róla:

                    avult receptre, hogy mivé fajul, –

                    ki győz a percek múló mámorával,

                    s ki marad a porondon alul.

 

                   Jó volna mégis, olykor visszajönni,

                   testetlenül a vesztett múltba még,

                   s megnézni, hogy amit gyújtottam,

                   kialudt a lámpa, vagy még mindig ég?

 

 

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!

Itt várjuk hozzászólását!