Chris White: Szeptember 11. összefüggései egy veterán tengerészgyalogos szemével

(A szerkesztő megjegyzése: A következő egy előadás részlete, amely 2003. szept. 11-én hangzott el a Bethel főiskolán, Kansasban)

Két évvel ezelőtt mindenki, aki ebben a szobában van, olyan rémületet és félelmet érzett, amelyhez hasonlót nem tudtak el sem képzelni. A szíven még mindig sajog, ha arra a rettenetre gondolok, amelyet annak a napnak az áldozatai érezhettek. Gyakorlatilag senki sem tudja ebben az országban, hogy a csilleiek is gyászoltak azon a napon, de egészen más okból. 28 évvel azelőtt, ezen a napon történt, hogy az USA kormánya közreműködött abban az Augusto Pinochet által vezetett államcsínyben, amely megbuktatta a demokratikusan megválasztott elnököt, Salvador Allendét, és 3000 csillei módszeres meggyilkolásához és több ezer megkínzásához vezetett, továbbá egy 17 éves önkényuralomhoz, amelyet mi teljes szívvel támogattunk. Mi szept. 11-ét 3000 amerikai jogtalan megölése emléknapjának tekintjük, de miért nem gyászoljuk azokat is, akik az amerikaiak kezétől haltak meg?

Az afféle helyek, mint Irán, ahol a CIA 1953-ba megszervezett egy államcsínyt és megbuktatta Mohammed Mossadeghet, a demokratikusan megválasztott miniszterelnököt, hatalomba helyezte a sahot és támogatta az ő titkosrendőrségét, a SAVAK-ot, amely irániak ezreit kínozta és gyilkolta meg, nem csalnak elő amerikai könnyeket. Az a számtalan Fülöp szigeti sem váltja ki azokat, aki az USA által támogatott diktátortól, Ferdinand Marcostól szenvedtek. A guatemalaiak tízezrei, akiket megkínoztak, akik eltűntek és meghaltak azok miatt a diktátorok és bábelnökök miatt, akiket az USA támogatott az 1954-es CIA puccsot követő négy évtizedben, amellyel megbuktatták a demokratikusan megválasztott Jacobo Arbenz elnökségét, ugyancsak nem részesülnek az amerikaiak hivatalos részvétében. Így van ez az 500 ezer indonéziaival vagy a 200 ezer kelet timorival, amelyet az USA támogatta diktátor, Suharto tábornok mészárolt le egy másik, 1965-ös államcsíny után. A 2 millió vitnami, a 300 ezer laoszi és a 600 ezer kambodzsai, akiket az USA hadserege ölt meg a 60-as és 70-es években, ugyancsak csekély helyet foglal el a mi kollektív lelkiismeretünkben, és nincs nemzeti emléknapjuk, mint amilyen nekünk van a szept. 11-ei 3000 áldozat miatt. A több tízezer haitinek az elfojtott hangja, akiket az USA tengerészgyalogosai öltek meg az 1900-as évek elején vagy az USA által támogatott Papa és Baby Doc Duvalier a hidegháború alatt, nem érdemel meg egy gyásznapot abban az országban, amely tapsolt a szenvedésükhöz és semmibe vette a boldogulásra törekvésüket.

Amikor Zaire népe 1961-ben a demokráciával próbálkozott, a CIA a halálát követelte azzal, hogy támogatta Patrice Lumumba megölését, majd a következő három és fél évtizedben a diktátor Mobutunak a rémuralmát. Mobutu áldozatinak a tízezreiről nem tud az USA, sem azokról, akiket a 60-as években az USA által felbérelt dél-afrikai zsoldosok öltek meg, akik közül többen azért lincselték meg az áldozataikat, mert azok ellenezték a diktatúrát. A peruiak ezreinek, akiket a 80-a években az USA támogatta hadsereg ölt meg, nem jut egy pillanatnyi hivatalos csend egy megszentelt napon, mint a mi szept. 11-ikénk esetében. Raffael Trujillo, a dominikai diktátor a haitiak és a dominikaiak tízezreit ölte és kínozta meg az USA támogatás három évtizede alatt, de még sincs egy napunk az áldozatai számára, mert mi bátorítottuk a kínzásukat. Az argentinok, brazilok, uruguayiak, boliviaiak, mexikóiak és paraguayiak tízezrei, akiket Amerika támogatta, vagy valódi diktátorok öltek meg a hidegháború idején, csak kiegészítik az USA támadások közvetlen áldozatainak a milliós számát, akiket számba sem vesznek, és lényegében kiesnek a történelemből. A többi százezrek számára, akiket mi öltünk meg Iránban, Angolában, Grenadában, Kubában, Líbiában, Nicaraguában, Panamában, El Salvadorban, Hondurasban és Irakban sincs hivatalos megemlékezés, vagy egy pillanatnyi csend az USA-ban, mert mi okoztuk a halálukat, és az amerikai külpolitika meghatározása szerint a mi áldozataink MINDIG megérdemlik, ami kijut nekik.

Mint amerikai állampolgárt, akinek az adódollárjai hozzájárultak a nevemben végrehajtott néhány fenti szörnyűséghez, a lelkiismeret furdalás gyötör. Elkeserítenek a szept. 11ei áldozatok, de jobban elkeserít az a tény, hogy népünk, a maga egészében, nagyon keveset tanult a csapásból. Ahelyett, hogy szemügyre vettük volna, hogy miért támadtak meg, mi hadat üzentünk mindenkinek, akik gyűlölnek bennünket, azt remélve, hogy a gyűlöletet még több gyűlölettel taposhatjuk szét.

Ez egy meghatározhatatlan hosszúságú háború, amely meghatározhatatlan számú áldozatot fog szedni, mindezt ama hiedelem létrehozásának a nevében, hogy ennek eredményeképp valahogy nagyobb biztonságban leszünk. Nevetséges, hogy az embertelenségek, amelyeket a múltban elkövettünk, soha semmi kapcsolatban nem voltak az amerikaiak tényleges biztonságának a növekedésével, noha mindig a nemzetbiztonság zászlaját lengették, ha efféle politikát akartak elfogadtatni.

Ezen a nyáron ténylegesen meglátogattam néhányat a fent említett helyek közül, ahol az amerikai beavatkozásról azt tételezték fel, hogy a diktátorok támogatása fokozni fogja Amerika biztonságát. Chiapasban és Közép-Amerikában azoknak a százezreknek a haláláról, amelyeket okozni mi segítettünk, valahogy azt képzeltük, hogy növelik a biztonságunkat, de én ezt nem láttam. Chiapasban, Guatemalában, El Salvadorban, Hondurasban és Nicaraguában (ahol jártam), a School of the Americas (katonai iskola Ford Benningben, az USA Georgia államában dél- és közép-amerikai terroristák kiképzésére) által képzett, „az alacsony intenzitású hadviselésben” jártas tiszteknek adtak szabad kezet abbeli erőfeszítéseikben, hogy a mi „demokratikus” kormányunk által támogatott diktatúrák iránti engedelmességet kikényszerítsék.

Noha egész Közép-Amerika nagyon érdekel, több okból El Salvador húz vissza a legjobban. Az ember a legnagyobb szomorúságot érzi a levegőben, mihelyt átlépi az országhatárt. San Salvador egyik utcája sötétebb lett, amikor a hírhedt rendőrségi épület mellett haladtunk el, ahol valaha a mi szeretett diktátoraink kínozták és tüntették el az áldozataikat. De annak, hogy El Salvadorba mentem, a fő oka az volt, hogy megnézzem az el mozote-i tömegmészárlás színhelyét, mert ez volt az a hely, ahol 1981. decemberében a salvadori hadsereg Atlacatl zászlóaljának az USA-ban kiképzett tisztjei 800 és 1000 közötti, többségükben asszonyt, gyereket és idős embert  gyilkoltak meg a Morazan tartományban folytatott „felperzselt föld” hadviselés részeként. Meglátogattam ezt a helyet, hogy személyesen lássam az USA külpolitikájának a nagyszerűségét. Egy család fém árnyképe egy téglafal előtt, amelyen táblákon függenek az áldozatok százainak a nevei, bizonyára a büszkeség érzeték keltené George W. Bushban ama áldozat miatt, amelyet készek voltunk meghozni az USA nemzetbiztonsága érdekében. A felrobbantott otthonok, a bombatölcsérek, az emlékmű az áldozatok közül 132-nek a maradványai fölött, amelyek közül 121 gyermek volt, a mezőn megmaradt csontszilánkok és vértől megkeményedett ruhamaradványok és a kút, amelybe 75 gyereket fojtottak bele az Amerikában kiképzett salvadori tisztek, nyilván mindennél jobban felismertetné Don Rumsfelddel, hogy bármilyen árat is kell másoknak fizetni a szabadságunkért, az megéri.

Amikor arrább mentem a kúttól, észrevettem, hogy egy kis filmes csapat készülődött az emlékmű előtt és megláttam, hogy Rufina Amaya, az el mozotei szörnyűség napjának az egyetlen túlélője is ott volt. Vettem a bátorságot, hogy bemutatkozzam, de mi az ördögöt mondhatnék? Az én kormányom képezte ki azokat az embereket, akik elrendelték az ő gyerekei és a többi falubelije halálát, és ő mindennek a szemtanúja volt. Ráadásul én egy hajdani tengerészgyalogos vagyok. Még ráadásul az én kormányom a tömeggyilkosságért hatásosan megjutalmazta a salvadori hadsereget az eset utáni további katonai segítséggel. Én elmondtam neki, hogy mennyire sajnálom, hogy a kormányom annyi bajt okozott a falujának és országának.

Most ott vagyunk Irakban és Afganisztánban, és az amerikai katonák meg vannak zavarodva amiatt, hogy rengeteg ember nem szereti őket. Képtelenek rájönni, hogy a világ többi része miért ellenezte a háborút (kivéve néhány gerinctelen vezetőt, akiknek kellett a dohány).* Ők, a katonák, ahogyan én is voltam, azt gondolják, hogy mi sosem teszünk rosszat szándékosan, hogy a kormányunk tájékozottsága lehet ugyan rossz, vagy valami hasonló, ahhoz, hogy háborút kezdjünk, de végül is, a mi szándékaink mindig a legjobbak voltak. Én nem hiszem, hogy a Bush kormánynak az a célja, hogy a terror ellen harcoljon, mert mi vagyunk azok, akik ártatlan emberek ezreit öljük meg, pont úgy, ahogy hosszú évtizedeken át is tettük, mindenfelé a világon. De hadd szögezek le valamit: annak ellenére, hogy sokszor vádoltam, én nem gyűlölöm Amerikát. Én féltem őt. Bár minden részvétem 2001. szeptember 11-e áldozataié, úgy érzem, hogy az USA agresszió minden áldozata legalább akkora figyelmet érdemel, és amíg mi nem érzünk gyászt miattuk, amíg nem kezdünk törődni azokkal, akiket megölünk, addig okunk van arra, hogy féljünk a jövőtől. Köszönöm.

A beszéd végén a szokásos, gyűlölködő visszhang volt. Ez alkalommal azért egy kissé más volt, mert az egyik asszony, aki engem támadott, elvesztette az egyik bátyját Irakban, aki az én szabadságomért harcolt. Valami ilyesfélét mondott: „Csak azt szeretném mondani, hogy engem vérig sértett az, amit ön itt ma elmondott. A testvérem az ön szabadságáért harcolva halt meg Irakban, és ha arra gondolok, hogy az önhöz hasonló emberek gyűlölik őt, és gyűlölik Amerikát, az feldühít és elszomorít.”

Mit mondhatok erre? Mint Ruffinának, neki is azt mondtam, hogy nagyon sajnálom, hogy a kormányom olyan sok fájdalmat okozott neki.

Chris White egy hajdani tengerészgyalogos őrmester, aki pillanatnyilag a doktori értekezésén dolgozik a kansasi egyetemen. Ő 1994-től 98-ig szolgált a gyalogságnál Diego Garciában, Camp Pedletonban, Japánban Okinawán, Dohában Qatarban. A Veteránok a Békéért szervezet tagja.

Elérhetősége: juliopack@swbell.net .

Szerkesztette és fordította: Dohán Mihály

Nemzeti InternetFigyelő