Bene Gábor: Hiányzik a „terápia”, a társadalmi megoldás?

NEM hiányzik, csak nem jutnak el odáig, hogy elolvassák az elemzéseket, vagy megnézzék és értelmezzék is a nemzeti civilek tudásátadó videóit!! Legtöbb elemzésben tökéletesen leírják, hogy milyen az a „társadalmi betegség” ami bennünk van, tehát a diagnózist pontosan megállapítják! Azonban a „terápia”, vagyis a betegség gyógyítása nem biztos, hogy szóba kerül. Pedig van jó néhány kísérlet most is arra, hogy kialakuljon egy olyan gyógyító „terápia”, amely biztosítani tudná a gyermekeink számára a jövőt! Ám az elemzésekben sokszor megjelenik az egoizmus, s legtöbb gyógyítani akaró ember csak azt fogadja el amit maga talált ki, s amit mások tesznek le a nemzet asztalára azt biztosan elutasítja. Még a jobbik eset, ha átalakítva eltulajdonítja és mint a saját ötletét kezdi el hirdetni. Van ebben jó szándék biztosan, de szerintem a próbálkozások eddig, elég sivár eredményt hoztak!

 

Mi is a jó diagnózis?

A gyógyító szándékhoz konkrét betegség-megnevezés kell, s ez jelen esetben szerintem a vadkapitalizmus pénzdiktatúrája! E betegség fenntartói a pártok és a média. Ez utóbbi felelős a véleménydiktatúráért, s fellegvárai a televíziók. Az ott dolgozók nagy része komoly agyfertőzésben él, s talán nem is tudja, hogy valójában a pénzdiktatúra lobbistája ő is! Azonban ideje lenne már leszámolni azzal a tévhittel is, hogy a PÁRTPOLITIKUSOK megoldják az elszegényedő magyarság és annak államának gondjait, mert Ők valójában az említett betegséget fenntartó legerősebb vírus! A jelen vadkapitalizmus pénzdiktatúráját tehát a „pártok megosztó szerepe” mint egy betegséget terjesztő vírus tartja fenn: folyamatos újra fertőzésként! E „vírus” okozta vadkapitalista betegségnek az egyik tünete a közmagyarok elszegényítése!

Széchenyi István már 1843-ban kifejtette a véleményét, hogy „a magyarság módszeres elszegényítése folyik”! S azóta ez a tény még inkább láthatóvá vált, s ennek a stációi a Habsburgok által folyamatosan ránk szabadított migráns özön, az alkotmányvédő fegyveres szabadságharcaink elvesztése, melyeket a közjogi győzelmeink tudtak ugyan enyhíteni, de 1956 után a kommunisták gerincpuhító rendszerének „legvidámabb barakkja” az adósságcsapdába ejtés korszaka volt, s az adósságcsapda máig ebben a betegségben tart minket. Jó azt tisztázni, hogy a kádár kor eladósító politikája nélkül a vadkapitalizmus pénzdiktatúrája nem tudott volna a „kommunista agyfertőzés” helyébe lépni! Pont úgy, ahogy a szükségszerű Kiegyezés mellékhatása lett a nagy háború, s abból következett Trianon. A nyugati vadkapitalizmus sem véletlen engedte rá hazánkra az erkölcsromboló „szovjet kísérletet”, majd az 1956-os szabadságharcunk kiprovokálása és eltiprása után, sem volt véletlen a kádári gerincpuhítás és adósságcsapdába ejtés, s végül a rendszerváltásnak hazudott gyarmatosító váltás. Mindez a bankárkaszt kísérletezgetése volt, hiszen sajnos a bankárok akarták kipróbálni a marxi eszmerendszert és a „vírus amit így kitenyésztettek”, több mint 100 millió ember erőszakos halálát okozta, s mégsem hívjuk azt bolsevik-kommunista holokausztnak! (No ennek mi lehet az oka?)

 

Nézzük a tüneteket!

Széchenyi már az 1830-as években figyelmeztette kora politikusait, hogy „a pártoskodás csak a Nemzet megosztására szolgál”. Ám azóta sem jutott a nemzeti egység újjászervezése az a pártos gondolat helyébe. S amit képvisel a népünk az a részekben (magyarul a pártokban) való feltétlen, naiv bizalom.

Rájuk bízza a közhatalmat a szavazással elkábított közember, mert elhiszi, hogy a pártok azt vállalták, hogy bennünket szolgálnak majd. Ám a pártelit gyakorlatában ellenkezőleg cselekszik. S el is hiszi, hogy a közhatalmat a „rendszerváltás” végleg privatizálta a részek (vagyis pártok) részére. Így az addigi egyetlen MSZMP hatalmaskodása helyett, annak a tagjaiból, vagy rokonságából alakult TÖBB párt kezébe jutott a közhatalom, amit a hazai társadalom gyenge szervezettsége, illetve a nyugati „szakértők” – vagyis a bankárkaszt lobbistáinak a tevékenysége – tökéletesen ki is használt!!

A mai vezető pártpolitikusi kör sem elsősorban a közjót szolgálja, márpedig az államformák attól lesznek elfogadhatók, vagy elutasítandók hogy a céljuk a saját/pártérdek, vagy a közérdek? Kimondható-e hogy a közjó a céljuk ma?

  A pártrendszerben gondolkodók érvei azért hamisak, mert nem számolnak az „emberi tényezővel”! Eleink nem akarták olyan személy kezébe adni a főhatalmat, akinél nincs tökéletesen kizárva az esendő, emberi tényező!

Eleink ezt tökéletesen megoldották azzal, hogy elvonatkoztatás segítségével a szakrális királyaink kihalása után a koronát tekintették a főhatalom egyedüli birtokosának. Ezzel ugyanis a végrehajtó-hatalom és a törvényhozó hatalom számára hatalmi mellérendelést valósítottak meg, amit a szovjet megszállás tüntetett el 1946-ban a magyar közjogból. Így attól kezdve beszélhetünk csak idegen eredetű jogrend uralmáról Magyarországon.

 

S milyen megoldás kínálkozik a jó irányú változás eléréséhez?

A gyógyuláshoz magának a betegnek kell leginkább hozzájárulnia, s tudjuk, hogy a betegségek zöme pszichoszomatikus, vagyis biztosan lelki eredetű!

Mivel azt már bőven megtapasztaltuk, hogy a pártoskodás nem hoz jelentős változást, hiszen a valós nemzeti érdekek eddig, minden párt által kiállított kormány részéről áldozatul esett a külső nyomásnak, így más utat kellene találnunk a vadkapitalista pénzdiktatúra „vírusának a” legyőzéséhez!

Azonban a régi mondás szerint „több vasat kell tartani a tűzben!” Így azt javaslom, hogy ne egyetlen megoldásra koncentráljunk, hanem egy egész megoldási hálózatra, amit szerintem csak kemény nemzetegyesítő munkával lehetséges létrehozni. Kérdés, hogy a társadalom elkényelmesedett tagjai vállalják-e ezt a gyógyuláshoz szükséges erőfeszítést?

• 1/ Szervezzük meg a pártonkívüli civilek országos, mellérendelő hálózatát!
• 2/ Ezen háló mellérendelő pontjaiként legyenek erős, helyi kisközösségek!
• 3/ Melyek tudatemelő, szellemi-gazdasági és szükség esetén önvédelmiek is!
• 4/ E kisközösségek értékrendi alapon, és kettős vezetésben működjenek!
• 5/ Legyen mellérendelés az operatív vezető és értékrend őrző-ellenőr között!
• 6/ Ha jó a szervezettségük, indítsanak „önkormányzati” képviselő-követeket!
• 7/ Azon követekből fel lehet állítani egy legitim Nemzetgyűlés alsóházát!

Ez a hét terápiás pont az, amelyre nagy szükség lesz akkor, amikor a helyzet megkívánja a Nemzetgyűlés felállítását. Kérdés: megindul-e önszerveződés?

Fontos megérteni, hogy a pártokhoz privatizált közhatalom a látszat ellenére nem legitim, csak legális! (Ezért nem kellene erőszakkal neki menni!)

Legitim csak akkor lenne, ha NEEM a megszállások alatt született jogra – pontosabban ál-alkotmányosságra – hivatkoznának mint jogalapra, hanem a szervezett nemzet akaratára. Mivel szinte az összes állam egy uniformizált pénzdiktatúrában él, nekünk magyaroknak a küldetésünk az, hogy ezen közjó ellenes rendszerrel szemben felmutassuk azt a bevált megoldást, ami 400 éven át sikerrel vette fel a harcot a pénzdiktatúrának régen elkötelezett Habsburgokkal. S a bevált magyar közjog ahhoz a politeiához áll közel, amit Platon a demokráciával szembeni közjót szolgáló államformaként határozott meg. S ha már a sokszor meghivatkozott görög bölcsek is tudták, hogy nem a legjobb államforma a demokrácia, akkor biztosan nincs szükségünk rá! Helyette építsük vissza a nemzeti értékrendünk alapján működő állam teljes intézményrendszerét úgy, hogy az eddig tapasztalható hibák (gőg, önzés, akarnokság, pénzimádat, stb.) ne tudjanak érvényesülni! Hiszen ezt már nem kell feltalálni, ez a magyar történeti alkotmányosság gerince, a főhatalom kérdése. Az évszázadokig jól működő koronaszuverenitás elmélete ugyanis egyaránt elvetendő volt, mind a bolsevikok, mind a pénzdiktatúra számára. 56 pedig ezért akartak eleink SEMLEGESSÉGET, FÜGGETLENSÉGET és se nem kapitalizmust, se nem szocializmust, hanem a sajátos magyar állam visszaállításával e kettőnek az előnyeit egybefoglaló: SAJÁTOS MAGYAR GAZDASÁGI és POLITIKAI UTAT! Szerintem nekünk 1956 követeléseit kell ma is a szemünk előtt tartani ahhoz, hogy a felgyógyuljunk!

A szerző közjogász és a NEEM önkéntes, civil szóvivője

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)Kiemelt képen a cikk szerzője