Belovai István és kora, valamint kortársai

A II. világháborút követő hidegháborús időszakban Damoklesz kardjaként fenyegette az emberiséget egy újabb világégés, amely az élővilág példátlan pusztítását, valamint a civilizáció által létrehozott értékek felbecsülhetetlen nagyságrendű rombolását (megsemmisülését) eredményezte volna. Németország és Japán kapitulációját követően, a győztes Szövetséges Hatalmak között áthidalhatatlan szakadék keletkezett az új „világrend” kialakításának kérdésében. Sztalin (alias: Joszif Visszarionovics Dzsugaszvili, Szoszo, Koba, Vaszilij, Petrov, Iván, Gazda, stb.) annak a tradicionális„nagyorosz” politikának szovjetesített (bolsevizált) zászlóvivőjévé vált, amely évszázadok óta a birodalom területének növelésében és érdekszférájának kiterjesztésében nyilvánult meg.

A proletár internacionalizmus sztaniolpapírjába csomagolt „új-régi” terv leplezetlen célját képezte, a közép-és nyugat-európai államok bekebelezése. A terv-, a győzelmet követő (a propaganda eszközeivel mérhetetlenül felszított) eufóriás hangulatra, a tőkés országok elleni ideológiai aknamunkára, valamint a hadiipari kapacitás, illetve a szárazföldi, légi-és haditengerészeti erők olyan gigantikus mértékű fejlesztésére épült, amely reális fenyegetést jelentett a szabad világ számára. Sztalin ars poeticáját híven tükrözi annak a táviratnak egymondatos kivonata, amelyet Joszip Broz Titonak küldött 1944-ben, amikor elvtársa (később az imperialisták „láncos kutyája”) reklamálta a zsákmányolt anyagok elosztását: „A zsákmány azé, aki megszerzi!”…

Sztalin halálát követően (1953. március 5.), a szovjet külpolitikában lényeges változás csupán 1985-ben, Gorbacsov (Mihail Szergejevics) idejében kezdődött, mivel elődjei: Hruscsov (Nyikita Szergejevics), Brezsnyev (Leonyid Iljics), Andropov (Jurij Vlagyimirovics) és Csernyenko (Konsztantyin Usztyinovics), a génjeikben hordozták a nagyhatalmi terjeszkedés és uralkodás szimptómáit.  Addig viszont, a több mint negyven évig tartó, – változó intenzitású – feszült nemzetközi helyzetben, kiemelkedő képességű, közismert: politikusok, tudósok, művészek, vallási vezetők, sportolók,katonák, polgárjogi „harcosok”, valamint az ismeretlenség homályában maradt százezrek vagy milliók, minden lehetőt megtettek annak érdekében, hogy a világot fenyegető tragédia ne következzen be. Közülük sokan, az életüket, szabadságukat és egzisztenciájukat kockáztatták, vagy áldozták az emberiségért. A számtalan ismert vagy ismeretlen hősök soraiban olyan magyarokat is találhatunk, akiket mindeddig méltatlanul „kezeltek” azok az „ILLETÉKESEK”, akik lesöpörték az asztalukról, ezt a történelmi-jogi-hadtudományi-erkölcsi összetevőket tartalmazó kérdést.

 

A HIDEGHÁBORÚ KEZDETE ÉS GYÖKEREI

Churchill (Sir Winston Leonard Spencer) ismerte fel elsőként a szovjetek terjeszkedési szándékát, és a híressé (vagy hírhedté) vált fultoni beszédében (1946 márciusában) rámutatott a Nyugat-Európát fenyegető „keleti” veszélyre.

A szabad világ demoralizálása céljából, Sztalin 1947-ben létrehozta a Kominformot (az 1943-ban megszüntetett Komintern utódját), és ideológiai össztűz alatt tartotta a nyugati demokráciákat. Hadipotenciáljának gyarapításával, az emberek megfélemlítésével, a GULAG „szigetvilág” bővítésével, a koncepciós perekkiterjesztésével, valamint a személyi kultusz abnormális mértékű fokozásával növelte hatalmát. A frontharcosok többségét munkatáborokba vitette, a háborús sebesült katonák tömegeit orvosi ellátás nélkül hagyta, a hadifogságba esettek zömét pedig likvidáltatta, még azokat is, akik a fogságból megszöktek, és tovább harcoltak a„Hazáért, Sztalinért!” jelszó szellemében, hogy minél kevesebb tanú maradjon a nyugati világot megismert szovjet állampolgárok körében.

Az alapgondolat valójában Lenin (alias: Vlagyimir Iljics Uljanov) koponyájából „pattant ki” 1922 májusában, amikor szóban és írásban utasította Kurszkij (Dimitrij Ivanovics) igazságügyi népbiztost, az új Büntető Törvénykönyv kidolgozóját, hogy a külföldről engedély nélkül visszatérők büntetésének felső határát golyó általi kivégzésre változtassa meg, mivel a „pipogya” cár-atyuska, csak néhány havi börtön kiszabásával sújtotta, ezt az égbekiáltó bűntettet!

Sztalin – tulajdonképpen – tovább fejlesztette Lenin „hagyatékát”: un. „vasfüggönyt” létesített a birodalom köré, belföldi útlevél bevezetésével korlátozta az állampolgárok mozgási szabadságát. A „muzsikok” még személyi igazolvánnyal sem rendelkezhettek, nem beszélve a „kulákokról”, akiket gyakorlatilag kiirtottak a hithű bolsevikok. A parasztok „blokád” alá kerültek, katonák, KGB-s legények és komszomolisták „vigyázták” minden lépésüket.

A „lángeszű” generalisszimusz, 1948 tavaszán elérkezettnek látta az időt, hogy Berlin amerikai-brit-francia szektorait blokád alá helyezze, megbénítsa Nyugat-Berlin iparát, kiéheztesse a lakosságot és a helyőrséget, ezzel távozásra kényszerítse egykori szövetségeseit. A szárazföldi erők mennyiségi fölényében bízva, felkészült egy konfrontációra is, feltételezve, hogy ellenfelei katonai erőt alkalmaznak a blokád áttörésére. A „földhözragadt” gondolkodású „zseniális hadvezér” nem számolt a nyugatiak légi fölényével, akik a légifolyosójukon létesített „légihíddal” megoldották városrészük ellátását, így a blokád kudarcot vallott, és egy év elteltével visszaállt Berlinben a blokádot megelőző status quo.

A folyamatos szovjet kardcsörtetés (fenyegetés) ellensúlyozására 1949-ben, 12 állam részvételével (Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Izland, Kanada, Luxemburg, Nagy-Britannia, Norvégia, Olaszország, Portugália, USA), létrehozták a NATO-t (North Atlantic Treaty Organization), amely további négy fővel gyarapodott(1952-ben Törökország és Görögország, 1955-ben NSZK, 1982-ben pedig Spanyolország csatlakozásával).

A berlini fiaskó, valamint a NATO megalakulása után, Sztalin átmenetileg „takarékra kapcsolt” Európában, és Koreában próbált szerencsét. Kim Ir Szen elvtársát biztatta Dél-Korea lerohanására 1950-ben. Katonai tanácsadókkal, harci tapasztalatokkal rendelkező pilótákkal és haditechnikai anyagokkal támogatta Észak-Korea támadó tevékenységét. A kezdeti látványos sikereket felmutató északi erők katasztrofális vereséget szenvedtek, és csupán Mao Ce-tung „önkéntesei” hoztak létre egy olyan patthelyzetet, amely feloldása egyik félnek sem állt érdekében, az eszkaláció veszélye miatt. Sztalin terjeszkedési terve tehát a Távol-Keleten is meghiúsult.

A HIDEGHÁBORÚ FOLYTATÁSA

Az újabb kudarc után, a szovjetek ismét Európára koncentráltak. Az osztrák államszerződésben (1955. május 15-én) kinyilvánított örökös semlegességet követően, Ausztria területéről kivonták a Szövetséges Hatalmak négy megszállási övezetben lévő katonai erőit. Ezzel a hazánkban lévő „útvonal-biztosítási” csapatok feladata is véget ért! A szovjetek viszont résen voltak: a semlegesség kimondása előtt egy nappal (május 14-én!), létrehozták a Varsói Szerződést (VSZ), így lehetővé vált, hogy Magyarország területén – „ideiglenes” jelleggel – állomásozzanak csapatai.

Ez az „átlátszó” (a világ közvéleményét semmibe vevő) katonapolitikai megoldás, a szovjetek nyugati irányba való terjeszkedési stratégiájának részeként,Magyarország megszállását jelentette.

A VSZ tagállainak (Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, NDK, Románia és Szovjetunió) legfelsőbb katonai vezetési szerve (az EgyesítettFegyveres Erők Főparancsnoksága – EFEF) Moszkvában volt, Varsó csupán a nevét adta a szerződéshez.

A Szovjetunió, a NATO ellen tervezett katonai akciójának sikerét, a hadiipar minden ágazatának intenzív fejlesztésére, valamint a fegyveres erők létszámának folyamatos növelésére alapozta. Ebbe a koncepcióba a nukleáris eszközök (és hordozóik) gyártása, korszerűsítése is beletartozott (az atombombát 1949-ben, a hidrogénbombát 1953-ban állították elő).

A feladat megoldására már az ötvenes évek elején közel hatmilliós(!) fegyveres erő (és mintegy 16-18 millió kiképzett tartalékos) állt készenlétben.Haditechnikai arzenáljukban pedig prioritást kaptak a kifejezetten támadó hadművelet céljait biztosító harckocsik, páncélozott szállító harcjárművek, tüzérségi fegyverek (lövegek, tarackok, aknavetők, sorozatvetők) és csapatrepülők tömegei.

A Szovjetunió, a VSZ többi tagállamai anyagi és személyi kapacitásának gátlástalan bevonásával, tovább fokozta hadi potenciáljának növelését.

A „tömeghadseregek” (koalíciós összetételű front és frontcsoportok) alkalmazási szintjén gondolkozó EFEF bízott a váratlansággal párosult, és elsöprő nagyságrendűvé vált erőviszonyukkal kialakított, támadó tevékenységük sikerében.

Az ún. koalíciós összetételű: BARÁTSÁG, PAJZS és SZÖVETSÉG „fantázianevű” gyakorlatok tömegein készültek a „nagy leszámolásra”, ahol (térképeken, terepasztalon, plakátokon, számvetésekkel, valamint elhatározások, illetve jelentések tömegével), néhány nap alatt „szétverték” az „agressziót elkövető” NATO erőket, és„felszabadították” Európát az imperialista elnyomás alól.

Ezzel együtt,- a józanabbul gondolkodó szovjet politikusok és katonai szakértők óvatosságra intették a „héjákat”, akik egyébként is elbizonytalanodtak a Berlinben, Poznanban, Budapesten, Tbilisziben, Kijevben, a Balti-államokban és Prágában bekövetkezett forradalmi megmozdulások miatt. Megkülönböztetett figyelmet érdemel az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc, amely során a törvényes magyar kormány,- hivatalosan deklarálta a VSZ-ből való kilépésünket, és milliók (ezen belül fegyverrel harcolók, nyugatra menekülők vagy itthon sztrájkolók) mondtak nemet, az embertelen szovjet rendszerre.

HRUSCSOV, KÁDÁR ÉS A HIDEGHÁBORÚ

Sztalin népirtó tevékenységét, katonai-és politikai baklövéseit, példátlanul kegyetlen és abnormális (paranoiás) viselkedését leleplező Hruscsov, változtatott elődjebelpolitikáján, de a külpolitikája, valamint cezaromániás allűrjei alig különböztek egykori tanítómesterétől és bálványától. Beriját (Lavrentyij Pavlovicsot) többek között azért végeztette ki, mert a két Németország (NDK, NSZK) egyesítését szorgalmazta. Berija kegyetlenkedésének emlegetése csupán „porhintés” volt, hiszen a törvénytelenségek sorozatát kalákában követték el!

Lenin és Sztalin Szovjetuniójában nem egy Berija volt, hanem Beriják tömegei! A KGB archívumából előkerült halálraítéltek listáján: Molotov, Malenkov, Vorosilov, Bulganyin, Berija aláírásai láthatók. Ha – történetesen – Berija végezteti ki Hruscsovot, akkor az ő szignói helyett, Hruscsové „díszítené” ezeket a napfényre került okmányokat.

A bűnös rendszer „futószalagon gyártotta” szörnyetegeit szerte a világon! Dzerzsinszkij (Feliksz Edmundovics), Jagoda (Genrih Georgijevics), Jezsov (Nyikoláj Ivanovics), Visinszkij (Andrej Januarjevics), Szamuely Tibor, Kun Béla, Rákosi Mátyás, Péter Gábor, Kádár János, Wladislaw Gomulka, Klement Gottwald, Todor Zsivkov, Erich Honecker, Pol Pot, Kim Ir Szen, Mao Ce-tung, Enver Hodzsa és társaik, egymást irtva is úgy szaporodtak, mint eső után a csiperkegomba.

Hruscsov 1956-ban, forradalmunk és szabadságharcunk brutális eltiprásával (is) igazolta, hogy a Szovjetunió érdekeinek védelme szentebb számára, mint egy nép függetlenségi szándéka.

Kádár János (alias: Czermanik, Csermanek, Barna, Lipták), a Quislinget (árulásban) és Haynaut (megtorlásban) túlszárnyaló kollaboráns, nem csupán támogatta és ajnározta a Szovjetunió politikáját, hanem t i l t a k o z o t t, amikor Hruscsov szóba hozta a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonási tervét. A puritánkulákverető, virsli-és csapolt sört osztogató, nem bízott sem a hadseregben, sem munkásőreiben, csak a megszálló erőkben! Több mint huszonöt évig „állta” az állam, a százezer fős Déli Hadseregcsoport teljes fenntartási költségeit (illetmény, lakás, fűtés, villany, gáz, gyakorlat, távolsági pótdíj, utaztatás, üdültetés, stb.). Vajon tudnak-e erről a nosztalgiázók?

Kádár népszavazás nélkül,- de még az MSZMP KB-t, valamint a parlamentet is levegőnek nézve, hozzájárult ahhoz, hogy a szovjetek nukleáris rakétákat tároljanak Magyarország területén! Szigetszentmiklós, Gyulaj, Baj, Dombóvár, Császár, Tótvázsony, Tab, Pápa és Tapolca körzetében voltak a szovjet rakétahordozók és/vagy nukleáris-töltetek bázisai, illetve harcálláspontjaik, ezen belül egy atom-biztos stratégiai vezetési pontjuk. Történelmünk legnagyobb árulója, a szovjet rulett egyes számú (piros színű) kockájára tette fel nemzetünk létét, mert egy NATO-VSZ fegyveres konfliktus esetében,- az ide telepített szovjet nukleáris eszközökkel együtt elpusztult volna mindenünk!

Nem véletlen, hogy Kádár kiérdemelte a „Szovjetunió hőse” kitüntetést a Kreml uraitól! Ekkora gaztettért teljesíteni kellene Moldova, Thürmer, Berecz, Fekete, Lakatos és más elvtársaknak azt a hőn áhított kívánságát, hogy állítsanak szobrot imádott vezérüknek, mert ha Sztalinnak „kijárt” egy otromba nagy szobor Budapesten, és ma is fővárosunk díszpolgáraként van számon tartva (Demszky Gábor jóvoltából), akkor Kádárnak is kijárna egy köztéri figura! Nem hibáztatható azért, mert nem végeztetett ki annyi embert, mint Sztalin, és akceptálni kell, hogy barátai, miniszterelnöke, valamint hazája elárulásával,- mégiscsak tett valami maradandót a bolsevikok kincsestárába!

Kádár további „érdemeként” kell elismerni, hogy (a langyos „jólétet” biztosító gulyáskommunizmussal) igyekezett a világ közvéleménye előtt szalonképesnekbeállítani a nevével fémjelzett diktatúrát (szögesdrótos és aknásított határzár, cenzúra, szólásszabadság hiánya, hamis propaganda, útlevél-megvonás vagy kiállítás megnehezítése, retorzió a disszidáltak hozzátartozói ellen, stb., stb.). Jó színészi képességével nem csupán az egyszerű embereket tévesztette meg, hanem számos külföldi (vezető) politikust is. Ezzel a mentalitásával közvetlenül és közvetve támogatta a szovjetek hidegháborús politikáját.

1962-ben Hruscsov igazolta, hogy nem csak Közép-Európát, hanem a világ más részét is betelepíttetné rakétáival, ha erre lehetősége lenne. Nem számolt azzal, hogy az amerikai légi-felderítés felfedi a (nagy titokban) Kubába szállított (SS-4, típusú) „röppentyűit”. A szovjet tagadás bizonyított cáfolata kínos helyzetbe hozta Hruscsovot, meghátrált Kennedy (John Fritzgerald) határozott fellépésétől, és kivonta rakétáit Kubából. Ezzel a hidegháború egyik legkritikusabb epizódja ért véget.

A Kubába telepített rakéták története rámutatott a szovjet vezetés kalandor akciójára, és leleplezte Hruscsovnak a haditechnikai arzenáljuk fölényét szajkózó blöffjét, amely annyi igazságtartalommal bírt, mint az az állítása, hogy 1980-ra, a termelés minden (!) szférájában túlszárnyalják az USA mennyiségi és minőségi mutatóit!

BREZSNYEV ÉS A HIDEGHÁBORÚ

Tekintettel arra, hogy Hruscsov túlságosan kompromittálta magát a sztalini érában, mindennapi tevékenységében, valamint a külföldi hivatalos útjai során, ezért a legfelsőbb szovjet párt-és politikai vezetők kerestek, és Brezsnyev személyében találtak, egy megfelelő személyt, aki kevésbé foglalkozik Sztalin ügyeivel, ugyanakkor narkófüggőségéből és vezetési tapasztalatlanságából kifolyólag engedelmes bábjuknak mutatkozott.

Brezsnyev folytatta a hidegháborús politikát, és visszafogta a sztalini törvénytelenségek feltárását. Látványosan romló egészségi állapotát kitüntetések ésrendjelek tömegével, rendfokozatainak és háborús tevékenységének feltupírozásával, valamint díszmadár gyűjteményének bővítésével próbálták (pszichés terápia részeként) kezelni, nem sok eredménnyel.

1968-ban Hruscsovhoz hasonló mentalitással, de már koalíciós közreműködőkkel,- fojtotta el a csehszlovákok, (Alexander Dubček vezette) forradalmi megmozdulását.

Kádár politikai és katonai segítséget nyújtott Brezsnyevnek, holott előzőleg Dubčeknek személyesen (kétszer is) megígérte, hogy támogatni fogja reformtörekvéseiben. Alighanem Brezsnyev szenvedélyes csókjai ingatták meg fogadkozásainak teljesítésében.

„Bölcs stratégáira” hallgatva, Brezsnyev belekeveredett Afganisztán belügyeibe is (1979-ben), amely a gimnasztyorkájuk megtépázását, valamint 45-50 ezerkatonájuk pusztulását jelentette. A hadműveleteiket az sem segítette, hogy Brezsnyev ekkor már a Szovjetunió marsallja volt, holott a II. világháborúban – mint komisszár-, csupán ezredesi rendfokozatot ért el. Azt viszont a róla megjelentetett biográfia is tanúsítja, hogy a „Kis földön” (Novorosszijszk elővárosában, Miszhako körzetében, egy század erejű deszanttal létesített hídfő elnevezése) vívott harcokban, oroszlánrészt vállalt a hídfő, és a szovjet hadsereg által megragadott hadászati kezdeményezés megszilárdításában (Sic! Második világháború, Zrínyi-Kossuth Kiadók, Bp., 1985.).

Brezsnyev (marsallként és a Szovjetunió ötszörös hőseként) a hadászati kezdeményezés megszerzését tűzte ki célul maga elé, mert tovább fokozta a Szovjetunió fegyverkezési versenyben való részvételét, bár „uralkodásának” és életének utolsó éveiben már mentálisan annyira leépült, hogy aligha értette, mi történik a nemzetközi politikában vagy környezetében. Lengyelországi látogatása során, pl., a vagonról lelépve, az egyenruhás forgalmistát ölelte át, és elhalmozta csókjaival, majd a megdöbbent kísérőitől a kitüntetéseket reklamálta, hogy a tisztelgő vasutas mellére tűzhesse.

ANDROPOV ÉS CSERNYENKO

Andropov 1982-től 1984-ig tartotta a kezében a Brezsnyev kezéből kiesett „karmesteri pálcát”. A minden hájjal megkent egykori KGB-s főguru folytatta elődje politikáját, talán abban bízott, hogy a Nyugatot is képes lesz úgy félrevezetni, mint (1956-ban) a Szovjetunió magyarországi nagyköveteként Nagy Imrét, amikoridőhúzással és hazudozásaival „egyengette” a szovjet intervenciós erők beözönlését hazánk területére. Közreműködött Kádár János és Münnich Ferenc szöktetésében, hogy a hazaárulók bábkormányt alakítsanak forradalmunk és szabadságharcunk idegen szuronyokkal való eltiprására, és a szovjet beavatkozás legalizálására.

Csernyenko 1984-től 1985-ig üldögélt az SZKP KB és a Legfelsőbb Tanács Elnökség elnöki székeiben. Kinevezésekor,- felesége (Anna Csernyenkova) figyelmeztette férjét: „Tudod, hogy hullának választottak meg? Annyira sietős neked a másvilágra?!”. Látnoki szavak voltak! Csernyenko tíz hónapig volt a hatalom csúcsán. Csernyenkótól Gorbacsov vette át a  “stafétabotot” és reálisan értékelve a kialakult (Belovai által is  módosult) katonai helyzetet,  lemondott a NATO elleni akcióról.

ATOMAKNÁK, A SZOVJET AGRESSZIÓS TERV MEGHIÚSÍTÁSÁRA

Annak ellenére, hogy az egymást váltó szovjet politikai és/vagy katonai vezetők eltökélt szándéka volt a Nyugat lerohanása, a döntés meghozatalát mindig megzavarta valamilyen akadályozó tényező. A teljességre való törekvés igénye nélkül, most csupán az egyik legjelentősebb ismertetése következik, „dióhéjban”összefoglalva.

A múlt század hetvenes éveinek közepétől, olyan hatalmas szárazföldi erő állt ugrásra készen a Nyugat ellen, amely néhány nap (!) leforgása alatt teljesíthette volna az EFEF hadászati elképzelését. Ennek a több tízezres acél-és tűzlavinának (harckocsik, páncélozott szállítójárművek, tüzérségi eszközök), és folyamatos utánpótlással rendelkező többmilliós élőerőnek a megállítását, csak nukleáris fegyverek bevetése biztosíthatta volna. Mivel azonban a szovjetek is felkészültek ilyen fegyverek alkalmazására, ez a nagy települési és lakósűrűségi nyugati államok hatalmas pusztításán kívül, nagy valószínűséggel, egy általános atomháborúba (vagyis a harmadik világháborúba) torkollott volna.

A tragédia elkerülésére, a fontosabb hadászati-hadműveleti és harcászati irányok lezárása céljából, az amerikaiak,- un. atomaknákat telepítettek, az NSZK Csehszlovákiával és NDK-val határos területeinek kijelölt pontjaira.

Az adott felvonulási út vagy terepszakasz zárását biztosító atomaknák hatóereje 1-20 kt (kilo tonna) értéket képviselt, a töltetek aktivizálását távirányításos megoldással biztosították. A talaj minőségétől (szerkezetétől), az aknakút mélységétől és a hatóerő nagyságától függően, a robbantással 7-100 méter mélységű, és 40-370 méter átmérőjű „tölcsér” keletkezik, párosulva olyan fény, hő-és lökéshullámmal, valamint radioaktív sugárzással, amelyek nem csupán az áthatolást akadályozzák, hanem hatókörzetükben megsemmisítenek minden élőlényt, technikai eszközt vagy tereptárgyat.

A legfelsőbb szovjet politikai és katonai vezetést hideg zuhanyként érte az atomaknák telepítési híre, mivel ezek a katonai „műszaki zárként” funkcionáló eszközök, a legfontosabb hadászati irányokban gyakorlatilag (átmenetileg) lehetetlenné tették a szovjet erőfölény kiaknázását, a szárazföldi erők tervezett támadási ütemének biztosítását, a manőverek végrehajtását, és a kulcsfontosságú területek birtokbavételét.

Problémát okozott még az a kérdés is, hogy a kifejezetten védelmi célokat szolgáló atomaknák telepítése miatt, nem lehetett agressziós szándékkal vádolni a NATO-t.

Egy támadó hadművelet sikeres végrehajtása tehát egy olyan plusz feladatokkal járt, mint az atomaknák koordinátáinak felderítése és semlegesítésük(rombolással, birtokbavétellel vagy megkerülésükkel) megoldása, valamint újabb technikai eszközök (anyagok) tesztelése és rendszeresítése, továbbá módszertani, együttműködési, valamint alkalmazási rendszabályok bevezetése (begyakorlása), amelyek tetemes előkészítési időt igényeltek.

A MAGYAR NÉPHADSEREG /MN/ FELADATA A NATO ELLENI HADMŰVELETEKBEN

A VSZ tagjaként – természetesen -, az MN is megkapta a szovjetektől azt a „forgatókönyvet”, amelyben körvonalazva volt a „statiszták” szerepe is, egy koalíciós összetételű hadművelet végrehajtására.
A VSZ Egyesített Fegyveres Erők Főparancsnokának magyar helyettese (Sic!), az a Mórocz Lajos volt, aki (századosként) határtalan bátorságát és kommunista helytállását bizonyította az ’56-os forradalom és szabadságharc idején, amikor harckocsijából lőtte a Soroksári úton felállított barikádot, és az ott lévő, jószerével fegyvertelen forradalmárokat.

A „ranglétrán” rekordsebességgel haladt előre, a vezérezredesi fokozatig. Sokoldalú felkészültségét és munkabírását igazolta, hogy tagja volt az MSZMP KB-nek, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Tudományos Minősítő Bizottságának (TMB), az MTA Hadtudományi Bizottságának, tíz évig volt országgyűlési képviselő, és négy évig az MTA Doktori Tanácsában a Hadtudományi Szakbizottság elnöke. Mérhetetlen nagy leterheltsége ellenére előfordult, hogy egy évben kétszer is részt vett (!) az MTA TMB ülésén!

Különféle beosztásai közül érdemes megemlíteni, hogy volt hadseregparancsnok (1973-84) és államtitkár (1984—90), közvetlenül irányította a hadsereg, illetve a haderő felkészítését egy Nyugat elleni kalandor akció előkészítésére. Egy időben,- a legnagyobb „sláger”, a hadsereg állományából létrehozott Hadműveleti Manőver Csoport (HDMCS) volt, amelynek az lett volna a feladata, hogy nyugati vagy délnyugati irányban, az Alpokon „átrohanva”, minél mélyebben hatoljon be a feltételezett ellenség hátországába, és kulcsfontossági helységek (objektumok) birtokbavételét biztosítsa addig, amíg a hadsereg (front) főerői oda nem érkeznek.

A terepasztalon („homokozóban”) és a térképeken lejátszott (sikeres) hadműveletek gyakorlati igazolására (szerencsére) nem került sor. A HDMCS „hatékonyságát” jól tükrözi Mórocz Lajos „váltótársának”, Török Mihály altábornagynak, a parlamenti vizsgálatok során (1989-ben) elhangzott nyilatkozata, miszerint:„hadseregének technikája zömében olyan állapotban van, hogy örülnek, ha ki tudnak menni a laktanyából. A páncélozott szállító járművek már akkor selejtesek voltak, amikor a Győri Vagongyárból kikerültek”!(Sic!)

Nem kizárt, hogy az EFE Főparancsnokát tudatosan félrevezette magyar helyettese, vagyis a szovjetek ellen dolgozott, mint Medgyessy Péter! Mert lehetetlen, hogy ilyen „képzett stratéga” komolyan gondolta, hogy a HDMCS végigkocsikázott volna a NATO által védett területen, amikor a légi-és űrfelderítő eszközeik képesek voltak a gépjárművek rendszámainak a leolvasására is!

Mórocz vezérezredes vezetésével sokan csiszolgatták szakismeretüket, a szupertitkos „pincetervek” átdolgozásai során. Gyanítható a szakmai IQ-juk értéke, ha a szovjetek Mórocz Lajost tartották a legtehetségesebb hadfinak… Ami azt illeti, sikerült neki jól becsapni nagy testvéreit!

AMERIKAI KÉMBANDA SEGÍTSÉGE A SZOVJETEKNEK

Mint az „égből hullott manna”, úgy jött a szovjet hadászati felderítésnek, az USA Európában állomásozó, V. hadtest alárendeltségében lévő,- 8. gépesített hadosztály állományában szolgáló,- Clyde Lee Conrad vezette csoport jelentkezése, akiktől kb. 1975-től 1985-ig folyamatosan érkeztek a hadászati, hadműveleti és harcászati értékű anyagok (közöttük: Cosmic Top Secret = Kozmikus Szigorúan Titkos minősítésűek), a Vezérkar 2. Csoportfőnökség Hadászati Katonai Hírszerző Szolgálat (VK. 2. Csfség. HKHSZ) részére, onnan pedig, Nyikolaj Mihajlovics Krasznyikov ezredes (a szovjet nagykövetség légügyi attaséhelyettes) útján, az illetékes szovjet felderítő szerv(ek)hez.

A HKHSZ „tranzakciója” nem egyedi eset, hiszen közvetlenül és közvetve mindig a szovjeteknek dolgozott, mind a személyi (ezen belül az ügynöki), mind pedig a rádiófelderítés vonalán. A Szovjet Katonai Felderítő Főcsoportfőnökség minden év januárjában megküldött a HM-be egy „Felderítési Doktrínát”, amelyben meghatározta igényeit és elvárásait a VK. 2. Csfség útján, a HKHSZ tevékenységére vonatkozóan. Az MN ebből a hadászati felderítésből semmit sem profitált, helyét és szerepét pontosan meghatározták, a szovjetek „sakktábláján”.

Szücs Ferenc altábornagy a VK. 2. csoportfőnöke (Kádár fővadásza, főszakácsa és talpnyalója), Kádár és a szovjetek bizalmát élvezve, bámulatos ügyeskedéssel és blöfföléssel, szinte annyi pénzt szerzett önmaga és szervezete számára, amennyit nem szégyellt kimarkolni a költségvetés tételéből.

Szemérmetlenül és gátlástalanul átkonvertálták a nyugati „utcai forgalomban” lévő információkat különféle titkosítási fokozatú anyagok tömegévé, azokat pedigkülföldi utazásokká, forintokká, valutává, beosztásokká, kitüntetésekké vagy rendfokozatokká!

Az un. „Napi Felderítő Tájékoztatót” hangyaszorgalommal küldözgették a legfelsőbb politikai és katonai vezetőknek, ezekkel (is) bizonygatva funkcionálásuk mérhetetlen szükségességét. A „Tájékoztatók” többsége olvasatlanul került a zúzdába, mert a „protokoll” listán szereplőket nem érdekelte, hogy pl.: a csendes-óceáni USA Flotta rövidhullámú rádióforgalmi rendszerében milyen változásokat észleltek a szorgos rádió-felderítők! Az viszont az önérzetüket sértette volna, ha nem szerepel a nevük a jegyzéken.

Ezeket az információkat kizárólag a szovjetek hasznosíthatták. Meg is kapták rendszeresen és ingyen! Mint a Conrad-féle anyagokat, amelyekért (egy 1997-ben, az USA-ban megjelent újsághír szerint), Clyde Lee Conrad 5 millió dollárt kapott! A VK. 2. főnöke nem garasoskodott az adófizetők pénzével! Meg kell jegyezni, hogy 1975-85 között, ennek az összegnek az értékét, ma mintegy tízszeres szorzóval lehetne érzékeltetni.

Arról is tájékoztatták a közvéleményt, hogy a dollármilliók után, (1991-ben) Conrad árulását életfogytiglani börtönbüntetéssel „honorálták”.

A dollárok ellenértéként, a HKHSZ Tájékoztató Szolgálat páncélszekrényébe „landolt” az amerikaiak által telepített atomaknazár teljes dokumentációja, beleértve, a kb. 128 db atomakna koordinátáit is! Az anyagokat „HÓVIRÁG”, majd „HAVASI GYOPÁR” fedőnévvel „címkézett”, mintegy 35-40 dossziékban tárolták. Szigorúan meghatározták a betekintési joggal felruházott személyek névsorát, ezekhez tartozott: Szücs Ferenc altábornagy, Demeter György ezredes, Kovács József alezredes, Magyar László őrnagy, Fehér László százados, Belovai István őrnagy, és természetesen Krasznyikov ezredes.

A Conrad-féle anyagok a szovjeteknek olyan konkrét segítséghez nyújtottak, amely alapján tökéletesíthették hadászati-hadműveleti terveiket, kidolgozhatták a harctevékenység minden egyes mozzanatát, kiszámíthatták a szükséges harctechnikai eszközök mennyiségét, csoportosítását, megállapíthatták a főcsapás és másik (Sic!) csapások irányait, stb.

Igen nagy valószínűséggel „feltérképezhették” a NATO erők alkalmazási terveit, a csapatok kiképzési fokát, a harckészültségi mutatóikat, a manőverezési lehetőségeikett, stb., stb.

Vagyis: az atomaknákra vonatkozó adatok birtokában, a váratlansági és a meglepési tényezők kiaknázásával, olyan kezdeti, majd tartós siker max. valószínűségi értékével számolhattak, amelyet a NATO csak nukleáris fegyverek bevetésével kompenzálhatott volna.

A szovjetek nyugat-európai hadszíntérre tervezett, hagyományos eszközökkel indított harctevékenysége (VSZ-NATO fegyveres konfliktus) tehát magában hordozta az eszkaláció reális veszélyét,- különös tekintettel a nukleáris fegyverek különféle típusainak alkalmazása vonalán. Ennek bekövetkezte pedig világkatasztrófával, és hazánk pusztulásával járt volna.

BELOVAI ISTVÁN, AKINEK HAZÁNK, EURÓPA ÉS A VILÁG KÖSZÖNETTEL TARTOZIK

Miután Belovai István őrnagy, a Katonai Felderítő Központ Tájékoztató Szolgálatánál az „USA arcvonalon”(Sic!) dolgozott, angol és olasz felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezett, ezért 1978 tavaszán megbízták, hogy a HÓVIRÁG és a HAVASI GYOPÁR fedőnevű anyagok (kijelölt részeinek) fordítását végezze el. A munka sürgős lehetett, mert Magyar őrnagyot és Fehér századost is bekapcsolták a fordítási munkába.

1979 őszétől Belovai őrnagyot áthelyezték a Tájékoztató Szolgálat Katonapolitikai Osztály állományába, ahol megbízást kapott az összes „HÓVIRÁG” (majd rövid ideig, a „HAVASI GYOPÁR”) anyagok kezelésére. Munkakapcsolatba került Krasznyikov ezredessel, aki meghatározta számára, hogy melyik anyagokat kérieredetiben, és melyekről kér másolatot, hogy továbbítsa moszkvai főnökeihez.

BELOVAI ŐRNAGY SZÁMÁRA VILÁGOSSÁ VÁLT, HOGY MILYEN HADÁSZATI ELŐNYÖKHÖZ JUTOTT A SZOVJETUNIÓ A CONRAD-FÉLE ANYAGOK RÉVÉN, ÉS AZT IS JÓL ÉRZÉKELTE, HOGY MI LESZ A MAGYAR HADSEREG, VALAMINT MAGYARORSZÁG SORSA, HA A SZOVJETEK HÁBORÚT KEZDENEK A NATO ELLEN.

ELHATÁROZTA, HOGY AZ ELSŐ ADANDÓ ALKALOMMAL FIGYELMEZTETNI FOGJA AZ USA KORMÁNYÁT A KÉMBANDA TEVÉKENYSÉGÉRŐL, ÉS ARRÓL A VESZÉLYRŐL, AMELY A NYUGATI ÁLLAMOKAT FENYEGETI, AZ ATOMAKNÁK ÉS MÁS KATONAI ANYAGOK MAGYAR, ILLETVE SZOVJET FELDERÍTŐ SZERVEKHEZ TÖRTÉNT „ÁTADÁSÁVAL”.

Nyilvánvaló, hogy a feladat megoldása nem volt könnyen keresztülvihető, és várni kellett a (viszonylag) kedvezőnek ígérkező alkalomra.

„FÜSTBE MENT” (SZOVJET) TERV

Belovait 1980 őszén beiskolázták a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia (ZMKA) hadműveleti tanfolyamára, majd annak sikeres elvégzése, és a külszolgálatra való felkészítése után, 1982 szeptemberében megkezdte munkáját Londonban, a Magyar Nagykövetség Attasé Hivatal, katonai és légügyi attasé-helyettesi beosztásában. Utazása előtt – soron – előléptették alezredessé.

1984 februárjában Belovai alezredesnek sikerült kapcsolatba lépnie a londoni USA Nagykövetség egyik katonai attasé-helyettesével, majd annak segítségével az USA kormánya és a CIA képviselőjével (májusban), ezzel kezdetét vette a kémbanda felkutatása, felgöngyölítése és semlegesítése.

A CIA egyik ügynöke (1985 májusában) értesítette a KGB-t arról, hogy Magyarországon valaki kapcsolatban van a CIA-val. A közben hazatért Belovait 1985 júliusában letartóztatták.

A szovjetek szinte „sokkos” állapotba kerültek, mert tisztában voltak azzal, hogy a kezükbe került Conrad-féle anyagok használati értéke, egyik pillanatról a másikra, a nullával lett egyenlő! Az összes eddig kidolgozott terveiket dobhatják a papírkosárba! Valóságos „légihidat” létesítettek Budapest – Moszkva között, hogy alaposan megbeszéljék a váratlan eseményt és következményeit. Belovai miatt nem okolhatták a magyar katonai vezetőket, mert 1985 februárjában, a budapesti Szovjet Katonai Attasé Hivatal egyik tisztjéről, Vlagyimir Vasziljevről derült ki, hogy a CIA-nak dolgozott (hazaszállították, majd 1986 nyarán halálraítélték és kivégezték)!

Genfben, 1985. november 9-én, a Gorbacsov-Reagen találkozón is téma volt a Conrad kémbanda, valamint Belovai István személye. Gorbacsov belátta, hogy elődei módszerét nem folytathatja, és mindketten felismerték, hogy egy atomháborúban egyik fél sem lehet nyertes! Ezt követően a szovjet-amerikai kapcsolatok látványosan javultak, a hidegháború véget ért!

Belovai Istvánt 1985 decemberében hadbíróság elé állították. Balatoni Elemér ezredes, a vádat képviselő ügyész, halálos ítéletet kért a bíróságtól Belovai „fejére”! Az ülnökök egybecsengően azt kántálták, hogy mennyire szeretik a Szovjetuniót, és elítélik Belovai tettét. Mály József védőügyvéd leghasznosabb tevékenysége az volt, hogy a tárgyalás egyik szünetében kávét hozott a bilincsbe vert, majd vasketrecbe zárt Belovainak.

A hadbíróság 1986 januárjában (első-és másodfokon) meghozott ítéletében, életfogytig tartó fegyházzal sújtotta Belovai István alezredest!

A RENDSZERVÁLTÁS(?) UTÁN

Németh Miklós miniszterelnök 1990. január 23-án,- elhatárolta magát a Conrad ügytől, amelyről az International Herald Tribune 1988 augusztusában, a Reform pedig 1988 szeptemberében tudósított. A nyugdíjba vonult Szücs Ferenc altábornagy helyére Kovács János vezérőrnagyot nevezték ki, aki elődjéhez hasonlóangátlástalanul kiszolgálta a szovjeteket, miközben elítélte Belovai bátor és hazafias tettét.

A kinevezés ékes bizonyítéka volt Für Lajos dilettáns eljárásának, aki abból a gárdából válogatott, amelynek a vezető beosztású személyei tisztában voltak a megszállók szándékával. Für Lajos kinevezési gyakorlata (a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia élére például egy volt politikai tisztet „ültetett”) annyira felbátorította az ortodox párttagokat, hogy a rendszerváltás szégyenfoltjának minősülő NÉPSZABADSÁG nevet „átmentett” napilapban bátorkodtak nyilatkozni egyes hazafias érzelmű tisztekkel szemben, sőt Lőrincz Kálmán (a Magyar Honvédség parancsnoka),- még Für Lajost is elmarasztalta a hadműveleti-harcászati rakétahordozók kiselejtítésére hozott döntéséért.

Kovács János „veretes” nyilatkozatát közölte a Népszabadság 1990. 08. 11-i száma: „A hírszerzés és az árulás egymást kizáró fogalmaknak tekintem. Az árulás a rendszerváltástól függetlenül nem tolerálható. Amellett ennél a szolgálatnál békeidőkben is emberéletekről van szó, és az árulás merénylet a bajtársak ellen”. (Sic!)

Ritkaság számba menő, értelmetlen és csúsztatásokkal teli mondatcsokor! A legkisebb problémát az jelentené, hogy a fogalmak nem zárják ki egymást, és senki sem állította, hogy az árulás tolerálható. A harmadik mondat tömény demagógia és „finom” csúsztatás, hiszen más szolgálatoknál is szó lehet emberéletekről, de az nem derül ki a nyilatkozatból, hogy a Belovai ügyben Kovács kit tart árulónak? Conrad (pénzért) elárulta hazáját, tehát merényletet követett el a bajtársai ellen! Belovai figyelmeztette az amerikaiakat, de saját bajtársai ellen semmit sem vétett! Ha viszont Kovácsnak, a hazánkat megszálló szovjetek a bajtársai, akkor sincs igaza, mert Belovai őket sem árulta el, sőt jót tett nekik: nem kellett háborúzniuk, és hazamehettek a szovjet paradicsomba. Mellesleg senki sem akadályozta, hogy azok is velük menjenek, akik nem akartak elszakadni szeretett bajtársaiktól…

1990. június 16-án a Parlament általános amnesztiát hirdetett, de a kémkedésért elítéltekre nem vonatkozott az amnesztia. Belovai cellájának ajtaja nem nyílt meg, tehát a törvényt végrehajtók kémnek (vagy árulónak) tartották Belovait. Ezeket a „címkéket” immáron több mint tizenkét éve sokan, és számos fórumon szajkózzákBelovaival kapcsolatosan, holott egy nagycsoportos óvodás is megértené öt perc alatt, hogy kit lehet kémnek vagy árulónak nevezni. Az egyszerűség kedvéért: a Conrad-banda horribilis összegekért kémkedett a szovjetek javára (magyar közreműködéssel és finanszírozással), elárulták alakulatukat, bajtársaikat, kiszolgáltatták a technikai eszközeikre vonatkozó adatokat, hadműveleti terveiket, stb.

Belovai István (ellenszolgáltatás nélkül) informálta az USA kormány megbízottját, hogy a hazánkat megszálló szovjetek felé értékes adatok áramlanak amerikai katonai forrásokból, amelyek jelentős mértékben megnövelik a NATO sebezhetőségét egy VSZ támadás esetében.

Belovai nem árult el hazájáról semmit, nem adta ki bajtársait, még a hadbíróság ítéletében is csak a hőn szeretett Szovjetunió elleni vétségéért követelte az ügyész (kétszer is) a halálos ítéletet! Hazánk megszállt ország volt, ezért Kovács vezérőrnagy logikai érvelését plagizálva: a megszállók elleni fellépés és az árulás,- egymást kizáró fogalmak. Más szavakkal: a megszállók elleni fellépés nem minősíthető árulásnak! SŐT! Minden állampolgár (főként katonatiszt) köteles fellépni a megszállók ellen! Ezt Kovács János sohasem lesz képes megérteni!

Az Antall-kormány, de elsősorban Für Lajos honvédelmi miniszter „jóvoltából” helyén maradt tábornoki kar (csillagoktól és kitüntetésektől) roskadó „stratégái” közül egy sem akadt, aki szóvá tette volna, hogy mit köszönhetnek Belovai István alezredesnek, aki hazája és az emberiség érdekében, a magyar tisztek közül, elsőként vált a NATO katonájává!

A Belovai tettén „fanyalgó” tábornokok és főtisztek, a rendszerváltás után, egy határozott „JOBBRA ÁT”-tal, azonnal átálltak a NATO oldalára, egy sem akadt köztük, aki önként lemondott volna beosztásáról. A nyugállományba távozottak kivételével mind a helyén maradt! Belovai maradt: a cellájában!

Egyetlenegy generális sem látogatta meg Belovait a a NATO a börtönben, de ott szorongtak a taszári repülőtéren, amikor megérkeztek az amerikai katonák, akiket olyan visszataszító lelkesedéssel fogadtak, hogy még Mécs Imrének is felkavarodott a gyomra a látványtól, és a Honvédelmi Bizottság ülésén felháborodva tette szóvá ezt a „közjátékot”. Megemlítette, hogy a repülőgépekből hatalmas szabvány katonai kézicsomagokkal kiszálló katonanők segítségére ugrottak piroscsíkos nadrágú tábornokaink, és az volt a szerencséjük, hogy a katonahölgyek visszautasították a segítséget, mert egyes elhízott generálisok aligha lettek volna képesek megemelni azt a „pakkot”, amelyet az érkezők játszi könnyedséggel vitték a gépkocsikhoz.

Miközben Belovairól elfelejtkeztek, annál nagyobb figyelmet szenteltek rám, a Kiskirályok mundérban c. könyvem kapcsán, mert bátorkodtam szóvá tenni, hogy milyen erkölcstelen, korrupt, harácsoló és törvénysértő senkiházik voltak a legfelsőbb katonai vezetésben, élükön a honvédelmi miniszterrel!

Egyes agyalágyultaknak azóta is szent meggyőződése, hogy a szennyest illetlenség kiteregetni, annak kell szégyenkezni, aki nevén nevezi a tolvajokat, a csalókat és a sereg lezüllesztőit. Ez a reflexszerű védekezése, a szirénhangú cinkosoknak, vagy a gyáván meglapulóknak!

Elfoglaltságuk miatt nem jutott idejük Belovai ügyében intézkedni, és csupán néhány tisztességes országgyűlési képviselő, újságíró és ’56-os személy sürgetésére bocsátották szabadon Belovai Istvánt, több mint 5 évi rabsága után, 1990 szeptemberében.

Göncz Árpád, Magyar Köztársaság elnöke (egyben az MH főparancsnoka) Belovai István büntetését – kegyelemből (!) – 15 évi szabadságvesztésre változtatta át, és a büntetés hátralévő részének végrehajtását ötévi próbaidőre felfüggesztette! A „jóságos” Árpi bátyuska csupán 15 évet adott a semmiért, illetve azért, hogy a háború helyett bekövetkezett egy tessék-lássék rendszerváltozás hazánkban és olyan MH főparancsnokunk lett, aki kegyelmezési jogkörének gyakorlásától óvja meg az Isten az embereket!

Talán el sem jutott a tudatáig, hogy azért lehetett köztársasági elnök és az MH főparancsnoka, mert voltak olyan bátor emberek, akik fel mertek lépni a megszállók ellen, és mindenüket kockára tették hazájukért.

Az csupán a véletlen műve, hogy ex-elnökünk, a HKHSZ-hez tartozó Rádiófelderítő Csoportnál (a szovjet hadászati rádiófelderítés magyar fiókintézeténél) szolgált Pick Róbert alezredest választotta főhadsegédjének, és „eredményes” munkája elismeréséért kinevezte vezérőrnaggyá. A kinevezést (talán) az is indokolta Göncz szemében, hogy Pick Róbert ugyanannál a „cégnél” dolgozott, mint Belovai, és hasznos rádiófelderítési anyagokkal segítette a szovjetek információéhségét csillapítani, tehát mind Belovainak, mind pedig Picknek „hálás” volt az MH főparancsnoka.

Azt viszont Pick Róbert javára kell írni, hogy Belovai kiszabadulásakor nagyvonalúan felajánlotta neki, hogy segíti az IBUSZ-nál elhelyezkedni. Az önzetlen ajánlat értékelésénél nem árt figyelembe venni, hogy ezrével visszamaradtak a seregben minden képesítés nélküli politikai tisztek és pártbizottsági tagok, tömegesen„ejtőernyőztették” át őket különféle bujtatott helyekre: tanfolyamokra, tanácsadóknak, külszolgálatra és un. rendelkezési állományba. Ezek a változatok eszébe sem jutottak a főparancsnok főhadsegédjének! No comment!

Belovai Istvánt nem rehabilitálták! Lengyelországban a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta Richard Kuklinszki ezredest, aki az USA javára kémkedett (1970-81 között), Romániában még Ion Mihai Pacepa,- egykori kémfőnököt is felmentették minden vád alól, mert elismerték, hogy az USA-ba történt szökésével, információi átadásával, valamint a Vörös horizontok c. könyve megjelentetésével Ceausescu és bandája diktatúrájának okozott maradandó sérülést.

EPILÓGUS

A 2009. november 6-án elhunyt Belovai István a világ bármely államában nemzeti hős lenne! Nálunk nem kapott semmilyen elismerést, nem járt neki nyugdíj sem, és főként azok minősítik pejoratív szövegkörnyezetben, akik gátlástalanul kiszolgálták a szovjeteket, kollaboráltak a különféle szervezeteikkel, és önként segítettékőket nagyhatalmi törekvéseikben.

Az Igazságügyi Minisztérium gyakorlatilag alig tett valamit, hogy rehabilitálják a kádári diktatúra áldozatait, a megszállók ellen fellépőket.

Hende Csaba, az Orbán kormány igazságügyi minisztériumi államtitkára, még a segítségemet is visszautasította, hogy elemezzük (katonapolitikai-jogi-technikai-történelmi-politikai  szemszögből) Belovai István ügyét, mivel  sértette egy őt (is) érintő írásom tartalma. Lelke rajta!

Mert az még érthető, hogy a rendszerváltás előtt nem ölelték a keblükre a NATO-nak dolgozókat, de a rendszerváltás után legalább a priuszát el kellene törölni azoknak, akik vették a bátorságot, és felléptek a megszállók ellen!

Ha nem lettek volna olyanok, akik bátorkodtak tenni valamit a szabadságunkért vagy biztonságunkért, akkor ma is a VSZ-ben lennénk, és a fanyalgók nem Brüsszelben, Washingtonban, vagy Párizsban dolgoznának, hanem Moszkvában vagy Kujbisevben, de az sem kizárt, hogy a GULAG szigetvilág egyikén!

Belovai István, a legtöbbet (és legeredményesebben) tett hadseregünk, hazánk, Európa és a világ érdekében, a NATO elleni fegyveres konfliktus kirobbanását meghiúsító komplex tevékenység magyar szereplőjeként.

Óriási kockázatot vállalt, kitűzött célja teljesítése érdekében! Karrierje kettétört, házassága tönkrement, hazáját el kellet hagynia, mert az új rendszer illetékesei nem segítették, a (szép számban visszamaradt) egykori kollégái pedig a NATO-ba tülekedtek, és felejteni szeretnék azt, hogy mennyit tettek a NATO ellen,mind szóban, mind írásban, mind pedig gyakorlatban! Ezek között „kakukktojás” az olyan személy, aki mindenét kockára tette hazája érdekében!

A „kegyelemből” kapott 15 év szabadságvesztés és a próbaidő már régen letelt, de Belovai rehabilitálása elmaradt. A III. világháború kirobbanása ellen harcolt, a megszállók ellen lépett fel, a rendszerváltást segítette. A haszonélvezők szürkeállományában még nem tudatosult, hogy mit köszönhetnek annak a kiközösített (magányos) hősnek, aki hazáját és az emberiséget szolgálta. Akart és mert tenni,- olyan közegben, ahol (zömében) szolgalelkű szovjetbérencek uralták a terepet. Az utóbbiak brezsnyevi mennyiségű kitüntetésekkel vonultak nyugállományba, vagy/és „élvezik” az új pozíciók nyújtotta juttatásokat. Mindenük megvan, csak a tisztesség,a szégyenérzet, a gerincesség és a tisztánlátás területén vannak hiányaik.

A NATO-ban vagyunk, de egyes ILLETÉKESEK képtelenek a VSZ szellemétől elszakadni! Ha majd a történelmi és hadtudományi IQ-juk értéke magasabb lesz, mint a karalábé ebbeli mutatója, vagy olyanok kerülnek a döntést hozó szervezet élére, akik a valós rendszerváltás szellemében gondolkodnak, akkor ennek a kérdésnek a vizsgálata is megtörténik.

Lehet halogatni vagy akadályozni, de a történelmi tényeket nem lehet – tartósan – „pincetervekként” kezelni, csupán idő kérdése, hogy Belovai István hazai és nemzetközi elismerése bekövetkezzen!

 

Prof. Dr. Bokor Imre

Nemzeti InternetFigyelő